A kaland fokozódik, ma belépünk Albániába!

Miután az éjjel nem sikerült, legalább reggel szerettük volna megnézni az ulcinji fellegvárat, ráadásul az időnk is kényelmesre volt szabva, úgyhogy itt kezdtünk. Simán fölszaladtunk a már éjjel megismert utcákba, sikerült is klasszul parkolni, sikerült is kényelmesen fölsétálni a várba.

Kellemes kis utcák, sikátorok, egészen takaros rend, szavunk nem lehet, hacsak az nem, hogy a kilátópontok többségére rátelepedtek a kávézók és a vendéglők, ezért a szép képekért nagyon meg kellett válogatni, hova léphetünk ki a várfal mellé.

A kocsmárosok persze nem bánták volna, ha az ő teraszukról fényképezünk, mondta is az egyik, hogy akár le is ülhetnénk egy hideg italra. Udvariasan hárítottam, hosszú út áll még előttünk, nincs időnk időzni, szóval bocs. Hova megyünk? Beratba? Ó, hát mekkkkkora szerencse, ő pont onnan származik, üljünk csak be hozzá egy hideg italra, majd mesél… Na jó, hagyjuk…

Az előtérben a szállóvendégek poggyászát a sikátorokban elfuvarozó pótkocsis kistraktor.

Nem tudom, ti ismertétek Ulcinj és Cervantes kapcsolatát?

Nekünk csak az tűnt föl lépten-nyomon, hogy „Dulcinea kávézó”, Cervantes étterem, Dulcinea nevű hajó makettje, stb stb. Aztán a nagyokos fejemben annyi nagy nehezen összeállt, hogy Ulcinj-Dulcinea – azért kicsit mégiscsak hasonlítanak egymásra, nem?

Na, aztán itthon utánanéztem, és kiderült, hogy Cervantes öt évig, amíg ki nem vásárolta magát végül, az ulcinji kalózok vendégszeretetét élvezte, mint ígéretes túsz. Az öt év alatt nem tétlenkedett, például összejött egy helyi nővel, akiről aztán Dulcinea lett elnevezve… Miket meg nem tud az ember…

Akárhogy is, az idő repült, mi meg nem akartunk öt évig maradni, úgyhogy gyorsan Rosinantéra pattantuk, vagyis be a Skodába, és elindultunk Albániába. Eseménytelenül csorogtunk a határig, és elégedetten láttuk, hogy nem is igazán veszélyes a sor.

Azért a határőrök nem vették félvállról a dolgukat! A montenegrói határozott mozdulattal intett, hogy húzzunk már innen tovább, az albán viszont lelkiismeretesebb volt, az intéshez még egy szigorú „csaó”-t is hozzáfűzött! Így könnyen halad a sor…

A harmadik vonal viszont csak itt következett! Az elővédet a telefonkártya-árusok alkották, aztán jöttek a pénzváltók, végül a segédcsapatok, a koldusok hada. Kerekedett a szemem rendesen! A bácsi nem vacakolt, lazán az előttem haladó Audi elé hajtott a tolókocsijával és miután így megállásra kényszerítette, határozottan kezdte követelni a behozatali vámot, vagy bármit, ha már a határőrök ellazáskodták a dolgot. Mi előreszegeztük a tekintetünket (nem vagyunk idevalósiak…), átszlalomoztunk a siserehadon, és belevetettük magunkat az egzotikumba.

Aztán azt láttuk, hogy azért annyira nem kell eltátani a szánkat… Szemét, persze, az volt, de az út, a települések, az összhatás – mondjuk, normális. Nincsenek se tuaregek, se nyájak az úton, csak lehet szépen menni, nyugodtan, normálisan.

Persze, egészen addig, amíg Shkodra határában föl nem tűnik egy alattomos körforgalom. Ez annyira meglepi az arra járókat, hogy muszáj mindjárt egy másfél kilométeres dugónak kialakulnia, amivel gyorsan elvesztünk háromnegyed órát. A másfél kilométer minden száz méterén szolgálatban állt egy-két koldus, vagyis arra kell következtetni, hogy ez a dugó a napi ügymenet része, semmi extrém…

(Azért sajátos helyzet volt... A lépésnél lassabban araszoló kocsi körül kéregetők lebzseltek, szakadtan, szurtosan, nagy szemekkel a 35 fokban, a légkondicionált kocsiban viszont Atesz azon dühöngött, hogy nem működik a mobilnet.)

Miután átverekedtük magunkat a körforgalmon, ritkult a dugó, újra szépen meg lehetett indulni. Odafigyelve, nem bambulva, de kétségtelenül haladósan. A Rodon-fokot kicsit fájó szívvel (idő hiányában) nem vállaltuk be, Tirana-külső és Durres-külső érintésével zúztunk le délre, Beratba.

Az utak minősége jobb volt a vártnál, a nagyvárosok környékén a dugók miatt viszont időről időre rendesen belassultunk.

Egy nagyon emlékezetes pont volt: négysávos útra hajtottam föl (lehet, hogy egyenesen autópályára?), egy széles gyorsítósávon, szemem a tükrön, veszem föl a forgalom ritmusát, amikor bamm… odavág egy fekvőrendőr lendületből… még magamhoz sem térek, bammm… a következő… Szegény kocsi, jó, hogy ki nem szakadt a futómű. De hát noooormális??? Gyorsítósávba fekvőrendőr??? Maaargit? Akárhogy is, megúsztuk, bírta a kocsi, de én is bírtam röhögés nélkül.

Fogytak a kilométerek, de a táj valahogy csak nem akart szép lenni. Mármár kezdtem csalódni… Ezért jöttünk?

Odil csak úgy megkérdezte a hátsó ülésről:

- Ez az egész ország ilyen?

- Mégis milyen?

- Hááát… olyan… szedett-vedett…

Hát igen, találó megfogalmazás.

Akárhogy is, nagy nehezen eljött a nevezetes Berat. Vagyis eljöttünk mi oda… Vagy mi…

Irány a szállás! (Pasholari Apartments)

Tudtuk, hogy itt hangsúlyos lesz a panoráma, ezért nem lepődtünk meg, hogy a hegynek fordultunk. DE MILYEN UTCÁKBAN!!! Szűk, fogtöméskirázós, kanyargós, gyomos, szűk, meredek… na ne!

Nyilván megint megvezetett a navi, ilyen nincs.

Kell egy simkártya (a montenegrói az eladó minden esküdözése ellenére is fölmutatta nekünk a középső ujját…), de ez nem gond, olvastuk, hogy minden sarkon árulják. Lesz net, beszélünk a vendéglátóval, aki elmondja a széles utat, és minden rendben lesz.

Jó terv, mi?

1. Nem árulnak minden sarkon simkártyát. Rövid vadászat után találtunk egy Western Union irodát, ahol Vodafone-logót is kiraktak, úgyhogy tettem egy próbát. Hát hogy az a szegény pénzváltónő hogy megijedt, hogy én milyen marhaságokkal jövök ide… Gyorsan a telefonért kapott, és fölhívott valakit, aki majd ad nekem simkártyát, csak menjek már ki, aztán el balra ötven métert, minden rendben lesz.

Mentem, persze, haladjunk. 250 méternél találtam egy mobilszervízt, ami mondjuk kapufa, de a simkártyához talán több köze van, mint a pénzváltónak.

A srác nyakig volt egy telefonban, de a kuncsaftja szerencsére elmagyarázta, hogy ha még megyek ötszáz métert, ott lesz a vodafone-kirendeltség, az az én helyem. Hálás köszönet, nyomás.

Persze mindjárt hülyének nézett, mert természetesen a mutatott iránnyal ellenkezőleg indultam el – naná, először össze kellett szednem a kocsit meg a családot…

A Vodafone-kirendeltség gyorsan meglett, az alku megköttetett, de szegény ügyintéző elég megkövülten nézte, hogy én itt a simkártyáért bankkártyával fizetnék… Hát hová vezetne ez?

Elkezdtem kiforgatni a saját zsebeimet, a család zsebeit meg az autó aprópénztartóját, hogy valahogy szedjünk már össze 28 eurót, mert automata csak a belvárosban van. Hol álltunk meg? Hát 26 eurónál. Végül úgy lett simkártyám, hogy rátukmáltam a nőre egy öt svájci frankos érmét, amit véletlenül nem tettem ki a pénztárcából a svájci kör után. Nem volt egyszerű, de 1-0 ide.

2. A friss internettől megtáltosodott a navi, és egy józanabb úton indított föl a hegyre. Ez sem volt azért egy Birodalmi Autópálya, de azzal a nagy előnnyel rendelkezett, hogy nem zötyögött annyira, és nyitott tükrökkel is elfért rajta a Skoda. A kis dolgoknak is örülni kell!
   Néhány perc kanyargás után be is futottunk. A parkolóhely nem volt nagyon egyszerű, de egy cipőkanál segítségével simán belepasszíroztam a kocsit. A helyiek már föntről integettek, és mondták a szállás nevét. Boldogan ismételtük, mire tájékoztattak, hogy akkor nem jó helyen járunk, mert még menni kell föl a hegyre valamennyit. Mennyit??? Hát valamennyit… Kocsiba vissza, kióvatoskodás a parkolóból, nyomás tovább a hegyre. Már ott tartottunk, hogy földút, sziklák, jobbra erdő, balra szőlő, előttünk/alattunk megint a város… Most merre? Miután a tulaj nem vette föl a telefont, meg kellett hoznunk a döntést: storno, irány a város, majd valahol megalszunk, de ez nem állapot már.

Mondjuk, hogy 1-1

3. Vissza a városba, ahol harmadik próbálkozásra kaptunk szállást – igaz, hogy csak az első éjszakánkra, igaz, hogy a büdzsén fölül, de nem mertük feszíteni a húrt. Szép hely volt, a Portik hotel, végre kicsit uraknak érezhettük magunkat, meg aztán egy celebhez mégiscsak méltóbb egy ilyen hotel, mint holmi vendégház fönt a szőlőben, nem? De!

2-1 a javunkra, végre mehettünk várost nézni meg ebédelni így fél nyolc tájában…

Megindultunk a sikátorok között, hát egy élmény, elmondhatom, és közben minden szembejövő hotelbe betértünk a következő éjszaka ügyében. Az egyikük kitalálta, hogy a másik szállodájukban talán lehet egy hely másnap estére, telefonált, átadta, leboltoltuk, emiatt sem kellett már aggódnunk.

Némi séta után leértünk a berati folyóparti korzóra, ami ismét csak egy nyüzsgő, életteli, nagyon pozitív helynek bizonyult. Nem annyira harsány és irritáló, mint Ulcinj, egyszerűen bájos, népes, hangulatos.

Ez de hosszú nap volt…

Ahogy látható, Albániában egyelőre nem sok alkalmunk volt fényképezni. Illetve: a közútfenntartók autóját a mogorva sofőrrel egyszerűen muszáj volt megörökíteni. Szegény, nagyon nem tudta hova tenni a harsány jókedvünket...

Délutánra Ulcinjbe kellett érnünk, az ottani szállásunkra. (Dalila Apartments) Nem estére, mert délután még akartunk egyet fürödni. A terv Budva, Stari Bar és Ulcinj meglátogatása volt, nyilvánvalóan megvalósíthatatlanul.

Érkezés Budvába

Budvában sétálni kezdtünk, és gyorsan elcsábított egy „semi-submarine”, ami persze egyáltalán nem submarine, viszont a fenekébe szerelt ablakokon keresztül kiválóan megfigyelhettük a tenger fenekét. Érdekes kör volt, kár, hogy nem nagyon sikerült értékelhető képeket csinálni.

Fölmentünk a citadellába, ahol fölismertek és megrohantak a riporterek meg az autogramvadászok, ezért innen nagyon nehezen szabadultunk. (https://www.youtube.com/watch?v=Fqb-5TqPn3c - 3:30-tól kapok szót)

Mindenesetre érdekes hely, az utcák, a panoráma, a könyvtár...

Be kellett látnunk, hogy elment az idő, Stari Bar-t ejtenünk kell, nyomultunk le Ulcinjba.

távol	közel

Nagyon érdekes (mondjuk egyszerű, de nem is a luxusért mentünk) szállást kaptunk, a létszámunk miatt egybenyitottak két apartmant, kényelmesen elfértünk. Mi! A többiek? A többieknek el kellett tűrniük, hogy bármikor, amikor megközelítjük a szállásunkat, a folyosón el kell haladnunk az ő hálószobájuk és fürdőjük között… Agyrém, én a helyükben hisztiztem volna néhány kört a szállásadónál, de ezt a részét már nem ismerjük a sztorinak. Nekem annyi elég volt, hogy szaladtak elénk bőröndöt cipelni, és még mielőtt elfoglalhattuk volna a szobát, már sörrel-kávéval-üdítővel kínáltak. (Lehet, hogy láttak a tévében…?)

Következett a Strand! Copppaccabbaaana… Wow, tényleg szuper volt! Jó hullámok, tiszta, pont elég meleg víz, homok… jaj, mindjárt elmorzsolok egy könnycseppet… Ráadásul a végtelen hullámzó tengeren levadásztam a szökésben levő búvárszemüveget, amiért külön járt a plusz pont és a „nap hőse” megtisztelő cím.

Jól elment az idő, Ulcinjt mégsem akartuk kihagyni. Szállás, kocsi, tempó… vagyis inkább lépés. A szállás környéke egy igazi balkáni zsibvásár volt mindenféle népekkel, fényekkel, lényekkel, hülye sofőrökkel, szóval bájos volt.

A navi kinyögte, hogy az út az óvárosig 10 km, 1 óra 20 perc lesz. Maradhat? Mondom, ne komolytalankodjunk már, tíz kilométert majdnem gyalog gyorsabban megteszünk, hajrá, majd lesz valami. Hát kiderült, hogy az időigény nem légből kapott, mivel az üdülőövezetben este fél tízkor állt a kocsisor, alig vánszorgott Ulcinj felé. Tényleg nagyon sokára értünk a belvárosba, ahol kezdődött a parkolóhelyvadászat. A forgalmat rendőrök irányították és nem engedtek az igazán izgalmasnak tűnő helyekre, ezért félig-meddig véletlenül befordultam egy kisutcába, és fölfelé kezdtünk araszolni. Az utca szűkült, emelkedtünk, kanyarogtunk, aztán azt kellett észrevennünk, hogy a fellegvár tövében vagyunk. Végre egy kellemes meglepetés! Itt már lehetett picit kreatívan parkolni, ráadásul a belváros sem tűnt gyalog elérhetetlennek, le is sétáltunk.

Na, aki ismeri Ulcinj éjszakai viszonyait, nyugodtan tovább is lapozhat, mert csak ásítani fog meg legyinteni.

A többieknek elmondhatom, hogy itt aztán valódi „kultúr”sokk ért. Ilyen zsibvásárt, ilyen lüktetést, ilyen káoszt még nem láttam rövid életem alatt. Hömpölygött a tömeg, ordított a zene ezer felől. A parton egymás mellett versengett három utcai diszkó, hogy melyik a leghangosabb. A Katasztrófasújtotta Terület innen kicsit pironkodva visszavonult volna…

Világító lufik, koldusok, koldusok kisbabával, koldusok torzszülött tinédzserekkel, koldusok torz lábakkal, mutatványosok, nyerési lehetőségek, éttermek, hanyagok és jólöltözöttek, válogatott cigánylegények… Élmény, persze, élmény, sodródtunk a tömegben, egyik kezemmel Ateszt fogtam, a másikkal Odit, közben fogtam a pénztárcámat meg a telefont… én már nem is tudom, mit nem fogtam, csak egyszer érjünk ki innen egyben. Huhh…

Ilyenek itt a viszonyok fél tizenegykor...

Hajózás a Kotori öbölben és a Kék Barlangban. Haha…

Reggel még csak borulgatott, aztán esegetett, aztán jött a zuhé. Mi persze ott voltunk a startpontnál bőrig ázva – mivel a program meghirdetése tartalmazta, hogy esőben is megtartják; kétségtelen viszont, hogy az özönvízre nem tértek ki. Az egy szem szerencsétlen ügyintéző ázottan toporgott és hárította az érkezőket. Kérte, hogy menjünk vissza délre, hátha addigra lesz valami.

Visszatértünk a szállásra, szárítkoztunk egy kicsit (mondjuk az ítéletidő miatt áram nem volt), aztán délre visszatértünk, mint a Terminátor.

Namost ezt a partot úgy kell elképzelni, hogy kb tucatnyi kisebb-nagyobb cég ajánlja hajókirándulásait, a reklámtábláik pedig ott sorakoznak szépen katonásan egymás mellett. Kivéve annak a cégnek a reklámtábláját, akinél mi befizettünk, az csak makacsul feküdt a földön. A földön fekvő táblát tanácstalanul nézegette egy fiatal magyar pár, egy háromtagú kiscsalád és Lajóék.

Híján voltunk minden információnak, a telefont nem vették föl, odaküldeni senkit nem mertek. Aztán kiderült, hogy még délelőtt tíz magasságában küldtek e-mailt arról, hogy cancelled, mehetünk a p… ahova akarunk. Szerencse, hogy garanciát vállaltak az ár visszafizetésére – meg is tették, hamar, ebben nem volt hiba.

Közben viszont a velünk együtt várakozó apuka akcióba lépett, és leboltolt egy hajókirándulást egy másik céggel; annak fejében, hogy mindegyikük hoz magával még egy embert… Túlteljesítették, négyen csatlakoztunk, lett egy privát túránk a kék barlanghoz. Azaz…

Szóval tájékoztattak, hogy viharos a tenger, nem tudják garantálni, hogy a kis hajó biztonságosan el tud jutni a Kék Barlangig (ami ugye a fő attrakció lenne…), de ha nem sikerül, fölajánlanak helyette egy extra strandolást egy másik szép helyen. Nyilvánvaló volt, hogy nem lesz ebből Kék Barlang, de azért nekivágtunk.

Gospa od Skrpjela - Our lady of the Rocks minisziget és templom. Nem erőltetem a magyar fordítást, sehogy nem jön ki jól.

Mi a hajó orrában, kiscsalád a fiatal, de már kopasz Török Ádám kinézetű kapitány mögött a tatban. Érdekes volt, dobáltak rendesen a hullámok, kiszálltunk és fényképeztünk, ahol lehetett és kellett, aztán célba vettük a nyílt tengert, a Kék Barlangot. No, hát nem sokáig jutottunk. Kétségtelenül nem volt biztonságos továbbmenni, úgy dobáltak a hullámok, mint egy dinnyehéjat. Török Kapitány (egyébként Goran, ügyes fickó) tett egy hátraarcot és elmentünk nyugodtabb vizekre fürdeni.

Egykori tengeralattjáró-bázis kintről be...                                  ... és bentről ki

(A bennem élő kicsi Besenyő Pista bácsi legszívesebben elkezdte volna feszegetni, hogy ha már tengeralattjáró, mi a fenéért építették a bázist a vízfelszínre - ugye, hogy igazam van? Naugye! - de úgy döntöttem, inkább csöndre intem Pista bácsit...)

Kiscsaládról kiderült, hogy Coloradoból, Denverből jöttek, apuci (egyébként láthatóan) mehikói származású, és nagyon amerikaiasan lazák, könnyedek (vastagok…) voltak. Érdekes volt beszélgetni velük.

A visszatérés előtt tettünk egy kört a tivati jachtkikötőben, zászlókitalálósat játszottunk, meresztettük a szemünket, aztán célba vettük Kotort.

Nem bántuk meg a Kék Barlang nélküli túrát és Gorannak megköszöntem, hogy a biztonságot választotta, így is szép élmény volt.

A nap hátralevő részében elgurultunk Perastba, nézelődtünk, fényképeztünk, macskaetimológiát tanulmányoztunk, a nyílt tenger felé tartó óceánjárót bámultunk, szóval nem unatkoztunk.

Csak egy romos ház fala...

Láthatjátok, hogy Perastban külön kihívás olyan fényképet készíteni, amelyiken végül nem lesz valahol fölfedezhető egy macska, esetleg teknős. (Ő egy macskával együtt őrizte a kertet. Mondanom sem kell, ő volt a fürgébb, szorgalmasabb...)
Az utolsó kép két macskája viszont egészen meghökkentően viselkedett. A bal oldali egy gyakorlott Kotor-öböl-beli turistacsapdamacska, jött, nyomult, dörgölőzött, ahogy azt a legnagyobbaktól tanulta, a másik viszont, akivel párban jártak, teljesen megbotránkozott ezen a ledér viselkedésen, árnyékként követte a társát, macskanyelven dorgálta, próbálta (eredménytelenül) feszélyezni egy kicsit, aztán amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az igyekezete hiábavaló, a tettlegességig is elment, pofozta, próbálta elkergetni a dorombot. Nagyon fura volt, egy ideig követtük a vitájukat, de a végét sajnos nem tudtuk megvárni.

A szállásra visszatérve Atesz finom célzást tett arra, hogy még ki sem próbálhatta a vadiúj búvárszemüvegét, úgyhogy nem bánná, ha fürdenénk még egyet. Szerencsére két perc sétára voltunk a tengertől, úgyhogy meggyőzött.

Más kérdés, hogy közben már annyira besötétedett, hogy a búvárszemüvegnek nem sok hasznát vette, én viszont undorodva söpörtem le magamról a hínárt meg minden egyebet, amit szerencsére nem láttam a vízben. A fürdés csúcspontja az volt, amikor egy megtermett vizsla odaügetett a törölközőnkhöz, és a sarkától kb negyven centire hirtelen letelepített egy félkilós kutyaaknát. Na, ekkor kedvem támadt inkább visszatérni a szállásra, bár Atesz persze velem ellentétben még egyáltalán nem volt fáradt.

Az első komplett kotori napon mindjárt reggel a Szent János erődbe indultunk. Igyekeztünk, hogy megelőzzük a tömeget és a hegyek mögül följövő napot. Bár ahogy azt sejteni lehetett, annyira nem sikerült korán odaérnünk, mint terveztük, azért a fő cél megvalósult.

A leírások ijesztgettek, hogy micsoda embert próbáló mászás, meg micsoda kondi kell stb., minden különösebb probléma nélkül fölnyomultunk. Mondjuk a csúszós lépcsőfokok, párosulva a klasszikus hegyi túrázásra tervezett bakancsokkal… azok valóban okoztak néha gondot. Már ha gondnak nevezhető egy akkora orbitális seggreesés, amitől megremegtek az évszázados kápolna csodálatos ólomüvegei is, a körülöttünk lézengő turisták pedig a visszafojtott röhögés közepette átkozták magukat, amiért éppen elrakták a kamerát, így a felvételükkel ezúttal nem jutottak a Fail Army-ba... A panoráma (amúgy a seggreesésé is...) lenyűgöző volt, a képek magukért beszélnek.

ahogy caplatunk fölfelé, nyílik a táj ("Egyre feljebb furakodom, jaj, de magas ez a...")

csúcs

Délután strandoltunk. Kellemes, viszonylag zárt öblöt találtunk, jó hullámokkal, éppen jó mélységgel. Attilának különösen bejött, nagyszerűen érezte magát, és homokból némi kavicstámogatással meg is építettük a Matterhornt és a Drei Zinnent.

Harmadik nap

A terv a Zabljak-Niksic-Cevo-Kotor útvonal volt. (Cevo-t azért vettem bele, hogy leszakadjunk kicsit a főutakról.)

Niksicig egyszerűen gyönyörű tájakon kanyarogtunk, a „szokásos” hegyek-völgyek, néhol szerpentinek között, na de aztán… Jött a letérés Cevo felé! Az út beszűkült és megvadult. Valami 40-50 kilométert haladtunk az Isten háta mögött. Bozótosok, sziklák, leégett erdők, elhagyott tanyák, elhagyott falvak. A kanyar után kíváncsi lovak úton-útfélen – hát rettentően csodálkoztak, szerintem idén még nem láttak magyar rendszámú autót.

Ceva előtt az út hirtelen focipálya szélességűre hízott (embert továbbra sem láttunk), kerekedett is a szemem rendesen, hogy mivanmár, aztán pár száz méter után gyorsan visszaterelt a navigáció a kisútra, és megérkeztünk a köztes célponthoz. Elmondhatom, hogy nem volt benne sok köszönet. Kísértetváros, kísértetfalu? Gaz, szemét, vibráló levegő, elhagyott ház, aminek az oldalán az emléktáblán az 1943-as dátumon kívül még a „partizan” szót tudtam kisillabizálni. Az egyetlen társaságunk egy csontsovány kóborkutya volt. Neki is mi voltunk az egyetlen társasága, legalább tíz percre…

Továbbindultunk, és hamarosan visszaértünk a korábban már megismert széles útra. Kiszélesedett a mosolyom is, már majdnem fölgyorsultunk, amikor jöttek a kordonok, és gyorsan visszatereltek a kavicsos valóságba. Olyan csapnivalóvá vált az út, hogy először inkább tétovázva megálltunk, mi is legyen most, de amikor megjelent egy albán autó, és „arra” indult, kénytelen kelletlen követtük. Szerencsére a kavics nem tartott sokáig, az úgy ki ugyan nem szélesedett, de legalább normalizálódott, poroszkáltunk szépen tovább a senkiföldjén néhány kilométert.

Aztán megismétlődött a forgatókönyv: szép széles út, kövér gáz, nyomulás, majd egy meglepett markolókezelő visszafordított, hogy nincs ám itt semmi keresnivalónk, ezt az utat éppen építi…

Tanácstalanul caplattunk vissza pár kilométert, és egy alkalmasnak tűnő ponton kitörtünk balra, hogy végre Kotorba juthassunk. Kavics, sziklák, dömper, markolók, hátramenet. A munkásokat kérdeztük, mi legyen, mire az egyik vezetőféle beugrott a személyautójába, és intett, hogy kövessem (!!!!). Ez az út biztos a pokolba visz… De nem, óvatosan áthajtottunk a markolók között, és hamarosan kiértünk a Hivatalos Kotori Főútra. Következett Njegusi, ahol megálltunk ebédelni.

Egy másik kis család is ott evett, két dolog érdemel említést; az egyik, hogy a gyerekek kis híján összevesztek, kinek az asztala alatt kolduljon a kismacska, aki végül inkább az anyját választotta, a másik pedig, hogy amikor a másik család távozott, magyarul köszöntek el tőlünk, és a családfő fennhangon elszavalta a lengyel-magyar barátságrigmust. Jól esett, vigyorogtunk, jó utat kívántunk egymásnak.

Nem sokkal a továbbindulás után kitárult a lélegzetelállító tengeri panoráma. Nem lehetett eleget fényképezni, de csak haladni is akartunk azért.

Leereszkedtünk a kotori szerpentinen, és itt már megcsapott a kotori forgalom szele, különösen miután a navigáció kárörvendően vigyorogva közölte, hogy „the traffic is getting worse”… Aztán megjelentek a turistabuszok azon a szerpentinen, ahol a személyautók is alig férnek el. Vad szervezkedés kezdődött… Ki hova tolasson, hogy álljon félre, ne essünk szakadékba, dudáljunk (azt kell!). Úgy általában: innentől a forgalom türelemre és toleranciára tanított. Működik a természetes kiválasztódás: aki nem tanul türelmet és toleranciát, úgyis agyvérzést kap öt perc alatt…
Némi keresgélés után meglett a szállás (Vukasovic Apartments), aztán séta a belvárosba.

Nagyot bóklásztunk a történelmi városrészben, megkönnyebbülten vesztünk el a sikátorokban. Odil és Atesz önfeledten macskáztak, aztán vacsoráztunk és egészen későn sétáltunk vissza aludni.

macskapolisz

Nagyon kellemes montenegrói svédasztalos reggelivel indítottuk a napot. A füstölt szalonnájuk nagyon hasonlít a magyarra, a számtalan különböző kolbászt meg szalámit viszont lehetetlen volt végigpróbálni. Tkp egy kóstolós menüt raktam össze magamnak, ebből úgy is jól lehetett lakni, hogy a svédasztalnak maximum a negyedébe csipegettem bele, úgy, hogy a tojáshoz és a főtt kolbászhoz nem is nyúltam – olyat otthon is ehetek.

Autós kirándulás volt a terv erre a napra: be akartuk járni a Durmitor panorámakört. Nem indultunk zökkenőmentesen, a városból való kijutást még szépen mutatták a táblák, a külterületi kis utcákba viszont sikerült belekavarodni. Miután megoldottuk, elkezdődött az emelkedés. Először gyönyörű fenyőerdő, aztán panoráma a sípályáról, majd elfogytak a fák és kezdődött a szikla-bozót kombináció. Megelevenedett a gyerekkorom partizánfilmjeiben látott igazi kopár balkáni táj. Lassan haladtunk, nem is akartunk, nem is lehetett volna gyorsan menni, ez nem erről szólt. Hegyek-völgyek, útra mosott kövek és sziklák, szerpentinek, kanyonok, szóval ki lehetett bírni.

	Az a szép zöld mező egyébként civilben tómeder

Az odafelé út célpontja a Piva-kanyonba duzzasztott Piva-tó volt, nagyon látványos, hálás fotótéma – na és az oda leereszkedő szerpentin sem hétköznapi a sziklába vájt, sötét, kanyarodós alagutakkal.

Ebéd után indultunk visszafelé, ezúttal a Durmitor déli oldalán és a látvány tudott tovább fokozódni. Először füves fennsíkokra értünk, aztán ahogy megközelítettük a hegyeket, monumentálissá erősödött a panoráma.

	a padtól balra a pici szerény fehér pötty én vagyok, mellettem a pad mögött Atesz. a szélvihar a képen nem látható...
	kaffe bar :-)

Jöttek mindenféle népek, kerülgettük egymást a szűk úton, egy kis orosz csapattal próbáltunk néhány birkát becserkészni simogatás céljából, de azok túl bizalmatlanok voltak (velünk? vagy a ruszkikkal? ne feszegessük…)

Összevissza valami hetven kilométert autóztunk, mégis ráment a napunk a körre, a Zabljak határában található Fekete-tól körülkirándulását már el kellett vetni, de azért odamentünk, kicsit csónakáztunk, fényképeztünk, megcsodáltuk a monumentális, sötét fenyőerdőt, aztán zártuk a napot, mert másnap a tengerpart felé indultunk.

ilyen télen (lefotóztam egy hirdetőtáblát)

Nyugat-Balkán kör, első nap

Dabasról indultunk, még az előző esti nagyszerű Depeche Mode koncert eufóriájában.

Elvittük Zsófit Bajára, hogy onnan Pécsre buszozhasson, mi meg nekivágtunk Herceghalomnak, mert ott ugye nincs sor a határon. Most sem volt, csak valami másfél kilométer… Hátra arc, irány Bácsalmás. Ez a barba-trükk bevált, kevesebb, mint fél óra alatt Szerbiába jutottunk.

Eseménytelenül utaztunk – ennél többet nem is kívánhattam volna.

(Ezt most csak zárójelben, kicsit pirulva írom, nem vagyok rá nagyon büszke...

Tudjátok (vagy nem...), otthonülő típus vagyok, a vezetési stílusom kifejezetten nyugdíjasossá vált az utóbbi években (kapom is az ívet néha Lacitól), nem keresem a bajt, hagyom, hogy menjenek a hülyék, ahova akarnak.

Itt viszont megingott a higgadtságom és a körülmények összejátszása segítségével legalább egy pitiáner picikét bosszút álltam....

Történt, hogy ballagtunk lefelé a szerb autópályán, amikor föltűnt a tükörben egy piros pötty villogó fényszórókkal jelezve, hogy takarodjak a belső sávból. Naná, menj csak, tiéd a pálya, az auto pálya, az autoautoauto pálya...

Egy R8-as Audiról beszélünk, svéd rendszámmal, melyet Sancho Panzaként követett egy BMW SUV.

Pár száz méterrel előrébb egy öreg szerb VW Passat kombi viszont elfigyelmetlenkedte a szituációt, és a kelleténél valami 15 másodperccel tovább maradt a belső sávban.

Ekkor az történt, hogy a BMW előrekúszott, beállta a VW elé, fékezgetett, miközben az Audi hátulról villogott és dudált. Lehet, hogy a volkswagenes lehetett volna ügyesebb, de ez az agresszivitás kihozta belőlem az igazságharcost.

Odaértünk ugyanis az autópályakapusorhoz. Sutty... gombnyomás, átlendülés, az Audiból, egy méter mélyről viszont ez nem volt egy annyira magától értetődő mozdulat. Mire kikászálódott a nyomorult a jegykérő gombig, már újra előtte voltam.

És mit tesz isten... a Skodri képtelen volt megelőzni a kamiont a következő három kilométeren, csak ment mellette a belső sávban, pedig egy vörös gombóc igen szaporán villogott és dudált a tükörben...

Na, zárójel bezárva, ezt most gyorsan felejtsétek el...)

Pár száz kilométer autópálya után már érdekesebb utakon közelítettünk a montenegrói határ felé, a tempó nyilván csökkent, a forgalom fokozódott, de nem volt gond. Ismét fél óra várakozás, és máris Montenegróban voltunk. Némi kanyargás után elértük első tervezett célpontunkat, a Tara-kanyon hídját.

Ettünk egy helyi hideg paraszt-tálat a hídfőnél, elkezdődött a macskabarátkozás, aztán kis séta következett a hídon. Mit mondjak… nincs valami fényes állapotban. Biztosan biztonságos, őrült nagy teherautók dübörögnek át rajta szügyig megrakva farönkökkel, de keskeny is, repedezett is, még szerencse, hogy legalább rettentően látványos.

A séta és fényképezés után továbbindultunk Zabljakba, az első szállásunkra. (Pavlovic Apartments) Ide már izmos szerpentin vezetett föl, szépült és vadult a táj. A szállás a főút mentén áll, könnyen kiszúrtuk, nem kellett keresgéléssel tölteni az időt.

Lepakolás és szusszanás után csináltunk egy belvárosi kört, vettünk vizet, internetet, egy-két apróságot. Na, itt már beütött a káosz és a tolakodás, amire a leírások figyelmeztettek. Araszolva és kreatívan kellett haladni és parkolni, de sikerült mindent megoldani.

Következő célpontunk a Mohar volt, valami 2600 méteres csúccsal. Azt írták, hogy az egyik legkönnyebben megmászható magashegy, úgyhogy adtunk neki (meg magunknak) egy esélyt.

Körtúra, 10 km, 800 méter föl, persze ugyanannyi le. Plusz földobtak egy egérutat kezdőknek: lehet egy másik pontra, kétszáz méterrel magasabbig is elmenni kocsival, és onnan körtúrázni. Hát naná, hogy ezt választottuk…

Már a kezdőpontra eljutás is csodálatos élmény volt. Nagyon szűk, nagyon meredek, nagyon kanyargós úton kapaszkodtunk fölfelé, korlát hol volt, hol nem volt, a burkolat meg pár kilométer után átváltott durva murva erdei útba. Nem mertem levenni a szemem az útról, mert tudtam, hogy ha itt lenézek és elbizonytalanodok, baromi nehéz helyzetbe kerülünk. Annyi elégtételt érezhettem legalább, hogy végre egyszer nem cseréltem volna a szembejövő Porschéssal, aki ráadásul a völgyoldalra került a csodaszép és csodaszéles sportjárgányával. Hát becsuktam a tükröt, meg ne karcoljam a Porsche tetejét, aztán elaraszoltunk egymás mellett.

Na, ha valakinek székrekedéssel kapcsolatos problémái vannak, az vezessen csak föl itt, meg fog oldódni a gondja!

A gyaloglás csodaszép napos időben indult (most hámlik az alkarom…), nyilván egy meglehetős kaptatóval, jó hosszan. Nem volt különösebben nehéz, biztonságban is voltunk, kellemesen telt az időnk. Próbáltam volna haverkodni a turistaúton kószáló marhákkal, de nem voltunk egy szinten, hagytuk őket a fenébe. Elégedetten értünk föl a kereszthez, pacsiztunk, meg veregettük egymás vállát, hogy végre tartottuk a szintidőt. Ekkor vettük észre, hogy ez bizony még messze nem a csúcs, ahhoz azért még rendesen arrébb kell menni.

előttünk a csúcs! - gondolta a tájékozatlan, kezdő túrázó	határozottan megindultunk, három óránál a parkoló

Arrébb is mentünk, elsőre csak el pár méterrel a kereszt tövében ücsörgő osztrákoktól és mi is tízóraiztunk egyet. Hát itt már nem éreztem magam túl komfortosan.

Egy hosszan elnyúló nyerget kell elképzelni a kereszt és a csúcs között, aminek az egyik oldala a függőlegesnél alig lankásabb, ránézésre 600 méteres szakadék, aztán egy egynyomos turistaút, a másik oldal meg egy hosszan terjedő széles, nagy lejtő, de olyan, hogy ha nem vigyázok, ott is a völgyig gurult volna a palack.

már a kereszt fölött...	... még a csúcs alatt	... és a szakadék mellett

Bennem akkor még elevenen élt a vezetés stressze, aztán ott ücsörögtem az ösvény szélén, mögöttem a végtelen mélység, előttem a végtelen nagy lejtő, sehol semmi vízszintes – ne már, én alföldi gyerek lennék valahol…

Großglockner

Mindegy, menni kellett. Az ösvény legalább adott egy kis kegyelmi állapotot, néhány száz méteren alig emelkedett, kellemes séta volt. Aztán jött a kaptató. Na, ez már egy kicsit sok volt nekem. Elmondhatom, nem kondi szempontjából (ez egyébként egy nagyon kellemes meglepetés volt), inkább idegileg. Elég meredek, elég szűk, elég magasan… (- Apa, nézd…! - NEM NÉZEM!!! Nézz te is inkább a lábad elé!) Csak egyszer jussunk föl! Már ott tartottam, hogy ha az egész világ ilyen lejtős, még a jutalomsörömet sem fogom odafönn kinyitni, billegek én anélkül is rendesen.

A csúcsra vezető kaptató

De odafönt nagyon kellemes meglepetés ért! Nem egy pár négyzetméteres tűhegyen kellett tipródnunk, hanem egy viszonylag tágas, dimbes-dombos térség vette körül a csúcsot magát. Felüdülés volt, nyugodt nézelődés, csodálkozás, videózás. Még az emlékkönyvbe is írtam, pedig ez nem szokásom…

Kilátás kelet felé

Kő a csúcson

Kis nyugi után tovább, lefelé. Örültünk, hogy a következő szakaszt lejtmenetben tettük meg, mert ott fölmászni keserves erőpróba lett volna. Nagyon sziklás terepen kapaszkodott föl az ösvény, minden mozgott, egyfolytában megcsúszott a lábunk, hát ki lehetett bírni röhögés nélkül. Amikor túljutottunk ezen a szakaszon, még egy kis meredekebb ereszkedés után egy nagyon kellemes mezőre értünk.

Útelágazás következett, és azt fedeztük föl, hogy ha eltérünk az eredeti tervtől, egy óra alatt szépen visszasétálhatunk a kocsihoz. Gondoltuk, nem nagyképűsködünk, a csúcs megvolt, jóvanazúgy, jöhet a rövidítés.

Ereszkedünk...

Enyhén lejtettünk egy tágas mezőn, fű, panoráma, tengerszemek, tehenek, mormoták, helyi madarak, amiknek nem tudom a nevét, plusz sok helyen egészen pici, centis békák. Nagyon idilli volt, azt leszámítva, hogy másfél óra könnyed séta után a terep újra kezdett nehézzé válni, az úticélnak pedig nyoma sem volt.

Az ösvény újra megvadult, beszűkült, a hegyoldal meredekké vált (Attila, állj meg! Attila, várj meg! Nézz a lábad elé…!), azért már kezdtünk elfáradni, és akkor föl, le, föl, le, mint PomPom… (Hogy kicsoda PomPom? Hogy nem ismeritek???)

Nagyjából két és fél óránál tűnt föl a messzeségben a menedékház és a parkoló (egy óra, mi? haha…) Örültünk, hogy már látjuk, és szidtuk a szakasz hosszát megállapító szakembert, kollégáit, mindennemű (de leginkább női) felmenőit.

Aztán csak visszaértünk, kissé már türelmetlenül, és akkor már csak a leereszkedés volt hátra a bolíviai halálúton…

A következő napon az időjárásrulett Dél-Tirolt dobta föl nekünk.

Ahogy korábban írtam, a kirándulás apropója valahol a Drei Zinnen volt és ez különösen izgalmassá tette az utat. Baromira fölkészültünk: merre megyünk, hol fizetünk, hol parkolunk, hol fizetünk, mi a túraútvonal, hol kell fizetni stb, úgyhogy nagyon magabiztos volt a föllépésünk, egészen addig, amíg kb hat kilométerre a céltól a rendőrnő elirányított azzal, hogy a parkoló a kései érkezésünkre tekintettel (háromnegyed tíz, hétvége, Olaszország… no comment) sajnos teljesen megtelt, úgyhogy leszünk szívesek legurulni Misurinába, ahol buszra szállhatunk, ami fölvisz a hegyre. Mit tehetnénk, rendőrrel (különösen nagyszájú olasz rendőrnővel) nem vitatkozunk, irány Misurina.

Csoda kis üdülőtelep, tópart, egymillió turista. Na, akkor hol a buszmegálló?

Megoldás: ott a turisztikai információs iroda, majd megmondják! Annyi volt a bibi, hogy az élénk, nyüzsgő kavalkádban az egyetlen nyugodt pontnak a teljesen kihalt, bezárt turisztikai iroda bizonyult, úgyhogy ez a megoldást maximum kapufának értékelném.

Sebaj, pár perc alatt csak megtaláltuk a buszmegállót, a tábla alatt néhány csüggedt alakkal. Kérdeztük, mit tudnak a busz érkezéséről, a válasz pedig az volt, hogy „jőni fog, mert jőni kell!”

Hát jó, irány a kocsi, bakancsok, zsák, botok, víz. A busz nagyon precízen számolta ki az érkezését, sikerült abban az öt percben elhúznia, amíg az autónál szöszmötöltünk.

Nagy levegő, nem baj, igaz, hogy ilyenkorra már javában a túrázást terveztük volna, de majd jön másik busz, amúgy meg legföljebb kicsit később érünk haza. Hát persze, jött is a busz, tán húsz perc sem kellett. Kértem a jegyeket, a sofőr meg kérte a készpénzt, a kártyámmal meg elhajtott a fenébe, mondván, hogy van a közelben automata, vegyünk föl készpénzt, előbb-utóbb jön másik busz.

Na, ekkor már rángatózott kicsit a szemöldököm, de nyeltem, leszálltunk, automatát kerestünk, fölvettük a készpénzt, visszabattyogtunk a megállóhoz, és várakozni kezdtünk. Az előzmények alapján sejthetitek, mikor jött a busz… Hagyjuk… hát így nem mentünk föl a Drei Zinnenre.

Egy idő után alternatív kirándulás után néztünk, és találtunk is egy jót, ennek a képeit látjátok ebben a bejegyzésben.

Azt írták, hogy közepesen nehéz, nyolc kilométeres túra, három óra alatt teljesíthető. Namost a három jellemzőből kettő biztosan nem igaz, a hosszt végül nem ellenőriztük.

a túra megkerüli ezt a nagy hülye kőtömböt itt középen. előttünk az első szakasz, az ösvény eleje kivehető a kősivatagban.	a fejemhez képest 11 óránál van egy V alakú átjáró két kisebb csúcs között. Úgy hívják, hogy az Ördög Kapuja, azon kellett volna átvágnunk. Nem tettük meg, mert a fölső részen az ösvényt egy olyan kapaszkodós szakasz váltotta föl, aminek minden köve mozgott, nagyokat kellett volna lendülni nagy mélység fölött, ezért arra jutottunk, hogy nem biztonságos továbbmenni, különösen egy hét évessel. Az Ördög Kapuja önmagában félelmetesnek nézett ki (mármint megmászás szempontjából), amúgy meg nem tudhattuk, milyen meglepetéseket tartogat a túloldal (már persze a Drei Zinnen totápanorámáján túl, hogy a fene enné meg...) Szépen visszafordultunk, de semmiképpen sem elégedetlenül, mert csodás kirándulás volt.
valahol ezen a részen történt, hogy egy pihenő végén fölállásból-fordulásból úgy leduccoltam egy sziklát, hogy összekoccantak a fogaim, vissza kellett ülnöm (picit aggódni kezdtem a hegy épségéért), és pár percig rendeznem kellett az amúgy is ingatag egyensúlyomat.

A Dráva Dél-Tirolban

Volt négy beosztanivaló napunk, a programunkat elsősorban az időjárásjelentésre hagyatkozva raktuk össze (nahiszen… majd látjátok a végén…). Emiatt kezdtünk a magashegyi úton, a Ferenc-József magasságnál egy kb 5 és fél kilométeres kirándulással. Rövid aszfaltos séta után ereszkedni kezdtünk egy szűk, kanyargós ösvényen a füves hegyoldalon.

A lejtő alján már erősen beborult, úgyhogy éppen odaértünk egy tanyához, leültünk a szélalatti fal mellé az eresz alá, és végignéztük az első esőt. Pár perc után el is állt, ki is sütött a nap, mentünk tovább. Egyszerű, szinte sík séta volt, át két gát peremén is, ráadásul három plusz fő is csatlakozott hozzánk egy időre.

Megkerültük a duzzasztott tavat, és lassan fölfelé kezdtünk mászni, ugyanakkor újra beborult, és megkezdődött a második eső. Ez már lényegesen kellemetlenebb volt, nem volt fedezékünk, erős volt a szél és a terep is nehezebbé vált - konkrétan megszűnt az út, nagy hülye vizes és csúszós kövek között kellett megtalálni, merre kapaszkodjunk tovább. Megoldottuk, nem álltunk meg, aztán csak megszűnt az eső. Mentünk, mendegéltünk, néha föl, néha le, elképesztő tájon, de azért csak egyre fáradtabban.

Aztán ráfordultunk a célpontunk látványára, egy őrült hosszú és meredek emelkedőre. Az tartotta bennünk a lelket, hogy az emelkedés felét már a siklóval tesszük majd meg. Nyomtuk is a gombot, tiszta lelkesítő volt a mászás egészen a sikló lenti állomásáig. Na, akkor koppantunk nagyot, mivel 18 perccel lekéstük az utolsó járatot. (Délután negyed ötkor a nyár közepén egy top turistalátványosság kellős közepén!!!) Kibírtuk röhögés nélkül, különösen, mivel ezen a ponton elég komoly eső, jégeső és erős szél csapott le ránk.

Odi és Atesz bebújtak egy információs tábla alá, hogy legalább a jég ne csapkodja őket, közben meg gondolkodtunk, mi legyen. Mintha legalábbis lett volna választásunk... Nem volt, meg kellett indulni fölfelé.

Ez volt a pokol, a halálfélelem, a bekakálás. Nagyon szűk volt az ösvény, egyik oldalunkon sziklafal, a másikon szakadék, korlát vagy kapaszkodó csak nagyon néha, közben szakadt ránk az eső, csúsztak a sziklák a talpunk alatt, a szél néha felhőpamacsokba burkolt minket. Attila rohant előre, kalimpált a túrabotokkal, én néha ráüvöltöttem, hogy várjon meg minket, aztán középre parancsoltam, de ettől sem lettem sokkal nyugodtabb. Ezen a szakaszon nem nagyon fényképeztünk... Végtelennek tűnő mászás után értünk föl, persze baj nélkül, csak tíz évvel öregebben. Mondanom sem kell, nem csak a sikló zárt be, hanem a büfé is, úgyhogy még egy tea vagy egy leves sem melegített át. Hogy a felhőszakadásban kellett leereszkedni kocsival a magashegyi úton, már csak a hab volt a tortán...