A kaland fokozódik, ma belépünk Albániába!

Miután az éjjel nem sikerült, legalább reggel szerettük volna megnézni az ulcinji fellegvárat, ráadásul az időnk is kényelmesre volt szabva, úgyhogy itt kezdtünk. Simán fölszaladtunk a már éjjel megismert utcákba, sikerült is klasszul parkolni, sikerült is kényelmesen fölsétálni a várba.

Kellemes kis utcák, sikátorok, egészen takaros rend, szavunk nem lehet, hacsak az nem, hogy a kilátópontok többségére rátelepedtek a kávézók és a vendéglők, ezért a szép képekért nagyon meg kellett válogatni, hova léphetünk ki a várfal mellé.

A kocsmárosok persze nem bánták volna, ha az ő teraszukról fényképezünk, mondta is az egyik, hogy akár le is ülhetnénk egy hideg italra. Udvariasan hárítottam, hosszú út áll még előttünk, nincs időnk időzni, szóval bocs. Hova megyünk? Beratba? Ó, hát mekkkkkora szerencse, ő pont onnan származik, üljünk csak be hozzá egy hideg italra, majd mesél… Na jó, hagyjuk…

Az előtérben a szállóvendégek poggyászát a sikátorokban elfuvarozó pótkocsis kistraktor.

Nem tudom, ti ismertétek Ulcinj és Cervantes kapcsolatát?

Nekünk csak az tűnt föl lépten-nyomon, hogy „Dulcinea kávézó”, Cervantes étterem, Dulcinea nevű hajó makettje, stb stb. Aztán a nagyokos fejemben annyi nagy nehezen összeállt, hogy Ulcinj-Dulcinea – azért kicsit mégiscsak hasonlítanak egymásra, nem?

Na, aztán itthon utánanéztem, és kiderült, hogy Cervantes öt évig, amíg ki nem vásárolta magát végül, az ulcinji kalózok vendégszeretetét élvezte, mint ígéretes túsz. Az öt év alatt nem tétlenkedett, például összejött egy helyi nővel, akiről aztán Dulcinea lett elnevezve… Miket meg nem tud az ember…

Akárhogy is, az idő repült, mi meg nem akartunk öt évig maradni, úgyhogy gyorsan Rosinantéra pattantuk, vagyis be a Skodába, és elindultunk Albániába. Eseménytelenül csorogtunk a határig, és elégedetten láttuk, hogy nem is igazán veszélyes a sor.

Azért a határőrök nem vették félvállról a dolgukat! A montenegrói határozott mozdulattal intett, hogy húzzunk már innen tovább, az albán viszont lelkiismeretesebb volt, az intéshez még egy szigorú „csaó”-t is hozzáfűzött! Így könnyen halad a sor…

A harmadik vonal viszont csak itt következett! Az elővédet a telefonkártya-árusok alkották, aztán jöttek a pénzváltók, végül a segédcsapatok, a koldusok hada. Kerekedett a szemem rendesen! A bácsi nem vacakolt, lazán az előttem haladó Audi elé hajtott a tolókocsijával és miután így megállásra kényszerítette, határozottan kezdte követelni a behozatali vámot, vagy bármit, ha már a határőrök ellazáskodták a dolgot. Mi előreszegeztük a tekintetünket (nem vagyunk idevalósiak…), átszlalomoztunk a siserehadon, és belevetettük magunkat az egzotikumba.

Aztán azt láttuk, hogy azért annyira nem kell eltátani a szánkat… Szemét, persze, az volt, de az út, a települések, az összhatás – mondjuk, normális. Nincsenek se tuaregek, se nyájak az úton, csak lehet szépen menni, nyugodtan, normálisan.

Persze, egészen addig, amíg Shkodra határában föl nem tűnik egy alattomos körforgalom. Ez annyira meglepi az arra járókat, hogy muszáj mindjárt egy másfél kilométeres dugónak kialakulnia, amivel gyorsan elvesztünk háromnegyed órát. A másfél kilométer minden száz méterén szolgálatban állt egy-két koldus, vagyis arra kell következtetni, hogy ez a dugó a napi ügymenet része, semmi extrém…

(Azért sajátos helyzet volt... A lépésnél lassabban araszoló kocsi körül kéregetők lebzseltek, szakadtan, szurtosan, nagy szemekkel a 35 fokban, a légkondicionált kocsiban viszont Atesz azon dühöngött, hogy nem működik a mobilnet.)

Miután átverekedtük magunkat a körforgalmon, ritkult a dugó, újra szépen meg lehetett indulni. Odafigyelve, nem bambulva, de kétségtelenül haladósan. A Rodon-fokot kicsit fájó szívvel (idő hiányában) nem vállaltuk be, Tirana-külső és Durres-külső érintésével zúztunk le délre, Beratba.

Az utak minősége jobb volt a vártnál, a nagyvárosok környékén a dugók miatt viszont időről időre rendesen belassultunk.

Egy nagyon emlékezetes pont volt: négysávos útra hajtottam föl (lehet, hogy egyenesen autópályára?), egy széles gyorsítósávon, szemem a tükrön, veszem föl a forgalom ritmusát, amikor bamm… odavág egy fekvőrendőr lendületből… még magamhoz sem térek, bammm… a következő… Szegény kocsi, jó, hogy ki nem szakadt a futómű. De hát noooormális??? Gyorsítósávba fekvőrendőr??? Maaargit? Akárhogy is, megúsztuk, bírta a kocsi, de én is bírtam röhögés nélkül.

Fogytak a kilométerek, de a táj valahogy csak nem akart szép lenni. Mármár kezdtem csalódni… Ezért jöttünk?

Odil csak úgy megkérdezte a hátsó ülésről:

- Ez az egész ország ilyen?

- Mégis milyen?

- Hááát… olyan… szedett-vedett…

Hát igen, találó megfogalmazás.

Akárhogy is, nagy nehezen eljött a nevezetes Berat. Vagyis eljöttünk mi oda… Vagy mi…

Irány a szállás! (Pasholari Apartments)

Tudtuk, hogy itt hangsúlyos lesz a panoráma, ezért nem lepődtünk meg, hogy a hegynek fordultunk. DE MILYEN UTCÁKBAN!!! Szűk, fogtöméskirázós, kanyargós, gyomos, szűk, meredek… na ne!

Nyilván megint megvezetett a navi, ilyen nincs.

Kell egy simkártya (a montenegrói az eladó minden esküdözése ellenére is fölmutatta nekünk a középső ujját…), de ez nem gond, olvastuk, hogy minden sarkon árulják. Lesz net, beszélünk a vendéglátóval, aki elmondja a széles utat, és minden rendben lesz.

Jó terv, mi?

1. Nem árulnak minden sarkon simkártyát. Rövid vadászat után találtunk egy Western Union irodát, ahol Vodafone-logót is kiraktak, úgyhogy tettem egy próbát. Hát hogy az a szegény pénzváltónő hogy megijedt, hogy én milyen marhaságokkal jövök ide… Gyorsan a telefonért kapott, és fölhívott valakit, aki majd ad nekem simkártyát, csak menjek már ki, aztán el balra ötven métert, minden rendben lesz.

Mentem, persze, haladjunk. 250 méternél találtam egy mobilszervízt, ami mondjuk kapufa, de a simkártyához talán több köze van, mint a pénzváltónak.

A srác nyakig volt egy telefonban, de a kuncsaftja szerencsére elmagyarázta, hogy ha még megyek ötszáz métert, ott lesz a vodafone-kirendeltség, az az én helyem. Hálás köszönet, nyomás.

Persze mindjárt hülyének nézett, mert természetesen a mutatott iránnyal ellenkezőleg indultam el – naná, először össze kellett szednem a kocsit meg a családot…

A Vodafone-kirendeltség gyorsan meglett, az alku megköttetett, de szegény ügyintéző elég megkövülten nézte, hogy én itt a simkártyáért bankkártyával fizetnék… Hát hová vezetne ez?

Elkezdtem kiforgatni a saját zsebeimet, a család zsebeit meg az autó aprópénztartóját, hogy valahogy szedjünk már össze 28 eurót, mert automata csak a belvárosban van. Hol álltunk meg? Hát 26 eurónál. Végül úgy lett simkártyám, hogy rátukmáltam a nőre egy öt svájci frankos érmét, amit véletlenül nem tettem ki a pénztárcából a svájci kör után. Nem volt egyszerű, de 1-0 ide.

2. A friss internettől megtáltosodott a navi, és egy józanabb úton indított föl a hegyre. Ez sem volt azért egy Birodalmi Autópálya, de azzal a nagy előnnyel rendelkezett, hogy nem zötyögött annyira, és nyitott tükrökkel is elfért rajta a Skoda. A kis dolgoknak is örülni kell!
   Néhány perc kanyargás után be is futottunk. A parkolóhely nem volt nagyon egyszerű, de egy cipőkanál segítségével simán belepasszíroztam a kocsit. A helyiek már föntről integettek, és mondták a szállás nevét. Boldogan ismételtük, mire tájékoztattak, hogy akkor nem jó helyen járunk, mert még menni kell föl a hegyre valamennyit. Mennyit??? Hát valamennyit… Kocsiba vissza, kióvatoskodás a parkolóból, nyomás tovább a hegyre. Már ott tartottunk, hogy földút, sziklák, jobbra erdő, balra szőlő, előttünk/alattunk megint a város… Most merre? Miután a tulaj nem vette föl a telefont, meg kellett hoznunk a döntést: storno, irány a város, majd valahol megalszunk, de ez nem állapot már.

Mondjuk, hogy 1-1

3. Vissza a városba, ahol harmadik próbálkozásra kaptunk szállást – igaz, hogy csak az első éjszakánkra, igaz, hogy a büdzsén fölül, de nem mertük feszíteni a húrt. Szép hely volt, a Portik hotel, végre kicsit uraknak érezhettük magunkat, meg aztán egy celebhez mégiscsak méltóbb egy ilyen hotel, mint holmi vendégház fönt a szőlőben, nem? De!

2-1 a javunkra, végre mehettünk várost nézni meg ebédelni így fél nyolc tájában…

Megindultunk a sikátorok között, hát egy élmény, elmondhatom, és közben minden szembejövő hotelbe betértünk a következő éjszaka ügyében. Az egyikük kitalálta, hogy a másik szállodájukban talán lehet egy hely másnap estére, telefonált, átadta, leboltoltuk, emiatt sem kellett már aggódnunk.

Némi séta után leértünk a berati folyóparti korzóra, ami ismét csak egy nyüzsgő, életteli, nagyon pozitív helynek bizonyult. Nem annyira harsány és irritáló, mint Ulcinj, egyszerűen bájos, népes, hangulatos.

Ez de hosszú nap volt…

Ahogy látható, Albániában egyelőre nem sok alkalmunk volt fényképezni. Illetve: a közútfenntartók autóját a mogorva sofőrrel egyszerűen muszáj volt megörökíteni. Szegény, nagyon nem tudta hova tenni a harsány jókedvünket...