Nyolcadik nap – Hazafelé

Ez rövidebb lesz, kevésbé fényképes, mondhatni képtelen.

Gyönyörűen elterveztük a hazasurranást. Ezer kilométer – bakfitty.

Utolsó reggeli a szállodában, gyakorlott bepakolás a kocsiba, nem hajnalban, de nem is későn, nagyjából a terveknek megfelelően sikerült elindulni.

Nem volt különös dugó, az autópálya is szépen haladósan fogyott alattunk, sütött a nap, olcsó a török benzin, mi kell még…?

Miután az autópályán ténylegesen szellős volt a forgalom, titokban abban reménykedtem, hogy a határon sem lesz nagy tömeg. Na, ez nem jött be.

Az autók hat sorban tolongtak (jobban mondva álltak) egymás mellett, a várokozók között barátságok köttettek, civilizációk emelkedtek és hanyatlottak, mi meg ácsorogtunk.

Attilának szerencsére eszébe jutott, hogy odafelé menet a vámmentes boltban egy szipiszupi focit látott. Akkor azzal szereltem le, hogy majd hazafelé menet megvesszük (hátha elfelejti – hát nem így lett). Hogy jobban teljen az idő, a csapat nagy része elment focit venni, pisilni, nézelődni, ténferegni, aztán visszatérni úgy, hogy én közben a kocsival egy centivel sem kerülte közelebb Bulgáriához…

Közben a bal hátsó ablak úgy gondolta, kirúg a hámból, mellément a néki rendelt sínnek és elkezdett kitüremkedni a keretéből. Mivel az időjárásjelentés délutánra-éjszakára zivatarokat jelzett és amúgy sem egészséges leeresztett hátsó ablakkal autópályatempóval döngetni – meg egyébként is, nem túl megnyugtató, hogy romlik az autó ezer kilométerre otthonról, támadt bennem némi idegesség. Próbáltam azt a nyűves ablakot minden módon visszaterelni a sínjébe, de a kulturált módszerek nem segítettek, kénytelen voltam végül egy határozott mozdulattal a helyére rántani, mint egy ficamot. Azóta is kifogástalanul működik.

Úgy okoskodtam, hogy előttünk valami háromszáz méterre az út balra kanyarodik és a sávokat összeterelik – azért nem haladunk. Bezzeg, ha kibírjuk odáig, hogy már csak egy sáv döcög a bolgár határ felé, hogy föl fogunk gyorsulni! Végtelen idő múltán oda is értünk, össze is fésültek egy sávvá, el is kanyarodtunk, föl is gyorsultunk, aztán megkerültük a sövényt és sokkolódtunk: az egy sáv tizenkétfelé oszlott, a bolgár ellenőrzési vonal pedig valahol a látóhatár peremén várt ránk. Na, ezt azért már kibírtuk röhögés nélkül…

Némi vigaszt nyújtott, hogy egy hét nyomasztó háttérérzés után a török hatóságok anélkül engedtek el, hogy számon kérték volna rajtam az autópálya- és hídpénzt. Inkább bele sem akartam gondolni, mennyivel fognak megvágni a végén (plusz büntetés…), de futni hagytak. Ha ezt előre tudtam volna… átmegyek a Boszporusz-alagúton is! Kétszer!

Ilyen gondolatok között araszoltunk a bolgár határ felé és végtelennek tűnő idő után értünk oda.

Onnantól száguldás! Odafelé föl sem tűnt, hogy a bolgár autópályán 140 km/h a megengedett sebesség… Fölszabadító érzés volt a több órás araszolás után, nyomtuk is neki rendesen egészen Plovdiv térségéig, ahol elkezdett besűrűsödni a forgalom. Azért dugó nem volt, de a 140-nek búcsút lehetett inteni.

A Szófia-körgyűrű újra hozta a maga trükkjeit, ugyan el nem tévedtem, de ahhoz nem sikerült hozzászoknom, hogy a jónép a kanyarodósávot spontán duplázza, mivel úgy pont kétszer annyian férünk el rajta, ne törődjünk azokkal a fura fehér csíkokkal az aszfalton…

A Szófiától nyugatra eső szakaszt nem szeretem. Szép, egyenes az út, viszonylag sima is, négy sáv, mégis keményen le van korlátozva a sebesség (talán 60-ra?). A navigáció egyfolytában sebességméréssel riogatott, nem mertem szabálytalankodni, bezzeg mindenki más körülöttem… Nem esett jól.

A határ előtt még tankolni akartam egyet, pechemre az előttem tankoló ivott egy kávét is. Szerintem vacsorázott is. Szerintem halat. Esélytelen volt másik kútfejhez kerülni, folyamatos volt a tolongás, körülöttünk hatszor kicserélődött a nép, mire előkászálódott a ráérős kiscsalád, és minket is a kúthoz engedett.

Innentől már közel volt a határ, most már azon kellett aggódni, hogy bár Bulgáriához egyhetes autópályamatricát vettem, mégis a nyolcadik napon térünk vissza. Most mi lesz? Hát semmi… a kutya sem törődött ezzel. Kivártuk azt a csekély két-három órát és pikkpakk Szerbiában voltunk. Méghogy kora estére Dabason leszünk… felejtős.

A fiatalság már nagyon hiányolt egy amerikai gyorséttermet és a zinternet szerint valahol Nis határában az autópálya mentén kellett is lennie egy ilyennek, de sajnos elbújt, ki kellett hagynunk. Bementünk ehelyett egy teljesen szerb hamburgerezőbe, nagyon finomat ettünk és az elköltött pénzünkért még egy vonalkódot is kaptunk, amivel ingyen használhattuk a vécét. Csak pislogtam: hát ide is betört a 21. század?

Aztán hátramentünk, és azt tapasztaltuk, hogy a vonalkódos beléptetőrendszer régen összeomlott a tömeg nyomása alatt, tolongás, sorbanállás – eredeti balkáni érzés.

Jóllakva nyomultunk tovább. Már benne jártunk a délutánban, Belgrádnál ránk is sötétedett. Iszonyatos rovarmennyiség lepte el a szélvédőt, a mosó sem bírta – így még nem jártam: szélvédőmosás miatt kellett kiállni a benzinkúthoz. Nagyon egzotikus volt a hangulat…

Úgy határoztunk, hogy kikerüljük a Röszkénél órákon keresztül várakozó birkákat, ezért ravaszul Tompa felé fordultunk, hogy ott várakozzunk órákon keresztül. Azért ez már nagyon unalmas volt egy napon belül harmadszor…

Újra itthon! És valahogy mégsem. Az úticél elsőre Odil kollégiuma volt, ezért átvágtunk Bács-Kiskun délnyugati részén, a Kiskunhalas-Soltvadkert-Kiskőrös-Solt vonalon, néptelen éjszakai utakon, itt-ott rendőrökkel, éjszakai traktorokkal, néhány őzzel – hát azért nem unatkoztam.

Végül késő délután helyett kora hajnalban estünk be Dabasra.

Nyilván nem mehettünk haza anélkül, hogy át ne lépjünk Ázsiába.

Nagyon fölkészültünk az ottani látnivalókból is (mint kiderült, mégsem eléggé...), hát nekiindultunk.

Van bennem valami vonzalom a nevezetes hidak iránt (még a szakdolgozatomnak is híd volt a témája), megaztán a magamfajta nem mindennap ugrabugrál kontinensek között, így csipetnyi izgalommal vártam az átkelést.

Leírni úgysem lehet, milyen az a híd. Rohadt nagy. Látni kell. Három-három sáv, élénk forgalom, de nem dugó, mérsékelt sebesség perceken keresztül kontinenstől kontinensig. Ilyen volt: https://www.youtube.com/shorts/PvSIZgMNnm0

Aztán a túloldalon elnéztem egy lejáratot, és pár perc múlva azon vettük észre magunkat, hogy a csodálatos hídon robogunk vissza Európába… Ne már… persze, nem terveztük, hogy sokat leszünk Ázsiában, de azért mégis. Némi kanyargás, sávváltogatások, csakazértis vissza Ázsiába!

Most óvatosabb voltam a túloldalon, el is jutottunk első célunkhoz, ami reményeink szerint egy hangulatos, nyüzsgő városnegyed lett volna: Kadiköy - ehelyett egy kifejezetten néptelen környékre jutottunk, a téglakerítések tetején szögesdrót, úgy nézett ki az egész, mint valami katonai vagy erősen őrzött diplomáciai negyed. Hát nem erre számítottunk…

Én akkor is látni akarom Kadiköyt! Lementünk a tengerpartra, na, idefelé tényleg sikerült néhány hangulatos, macskaköves, régi villamosos utcácskán végighaladni, de ehhez ilyen városrészeken kellett átkelni:

Aztán leértünk egy ugyancsak néptelen tengerparti sétányra. Itt kolbászoltunk egy ideig, egyébként szép volt az európai oldal panorámája, nem is esett rosszul, hogy nincs tömeg, de igazából nem sikerült megtalálnunk azt, amiről a leírások lelkendeztek. A navigáció nem segített, valahogy nem akart összeállni, előkerülni, amiért átjöttünk a hídon. A vége tulajdonképpen egy autós városnézés lett – annak kétségtelenül nem rossz. Messze nem annyira turisztikai, mint az európai oldal, merem állítani, hogy talán rendezettebb, szellősebb. Érdekes élmény, mi lett volna, ha még a célpontjainkat is megtaláljuk…

Meg voltak számlálva az óráink Isztambulban, és egy bakancslistás pont még kimaradt: a Galata-torony és -negyed.

Odakocsikáztunk, a legnagyobb nehézségek árán leparkoltunk – elmondhatom, hogy kreatívan tudok parkolni, de ott tenyérnyi hely sem volt szabadon. Amikor találtam, megálltam, hirtelen odaugrott egy londinerruhás fickó, pénzt és slusszkulcsot kért. Na, nem! Tovább! Háromszáz méterrel arrébb: SZABAD HELY! Megállás, parkolás, de mire kicsatoltam a biztonsági övet, megint ott áll az előbb londinerruhás rabló és vigyorog… Mégis mire számítottam…

Tovább! Föladtam végül, bekanyarodtam egy parkolóparkba. Amikor megpróbáltam az üres helyre tolatni, jött az alkalmazott, kiparancsolt a kocsiból, hogy majd ő! Picit megsértődtem, hogy nem néz ki belőlem egy merőleges parkolást tolatva, de nem vitatkoztam. Rutinosan otthagytam a slusszkulcsot (hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden aggodalom nélkül, de nyeltem egyet, ha itt ez a népszokás, hát legyen…)

A leírásokban az szerepelt, hogy nem messze tőlünk van egy szupermarket, aminek az egyik sarkában valami vendéglőféle van kialakítva, jól be lehet lakni nem éttermi árakon, ráadásul vele szemben lesz a námber ván isztambuli cukrászda, a Karaköy Güllüoglu. A szupermarket sajnos nem lett meg, ezért némi téblábolás után végül beültünk egy vendéglőbe.

A cukrászda viszont meglett! Elmondhatom, nem vagyok egy kifejezetten édesszájú valaki, ha holnap megszűnne a csokoládé és/vagy a dobostorta, azért nem dőlnék késbe, de Isztambulba csak emiatt a cukrászda miatt is vissza fogok menni. Elképesztő, mennyei, nincsenek jelzőim. (Sem fényképeim, ehhez nem vagyok elég rutinos...)

Az egész török cukrászat más alapról indul, mint amihez itthon szokva vagyunk. Semmi csokoládé, annál több méz. Fűszerek! Magok! Méz! Kérem szépen, mézes tökmag! Elképesztő! Egy-egy kis válogatástálat vettünk, ebből is egy kicsit meg abból is egy kicsit, és csak faltuk. Huhh, nem gondoltam volna, hogy az egyik csúcsélmény éppen egy cukrászda lesz, de így sikeredett.

Aztán török kávét főző kávéfőzőt kerestünk Odilnak, akinek ez volt a szuvenírterve. Igen ám, de nem találtunk. Tébláboltunk a környéken, háztartási boltban is voltunk, nézelődtünk, és akkor kiszúrtam egy üres parkolóhelyet. Gyorsan visszamentem a parkolóparkba, kiváltottam a kocsit és némi manőverezés után elfoglaltam az ingyeneset.

Innen megindultunk a torony irányába, de nem sikerült teljesen toronyiránt menni. Nem a nagybetűs turistasikátorokban mentünk, alig kétszáz méterrel arrébb, de emiatt egy (számunkra) egészen különös és autentikus Isztambulba jutottunk. (Közben beszereztük a kávéfőzőt egy öregasszonytól, aki bizony egy kanyi vasat sem volt hajlandó alkudni, tiszta szürreális volt, na mindegy.)

Nyoma sem volt bazárnak meg fűszernek, kopott házak, kopott utcák, nem mondanám, hogy kifejezetten „szegénység”, de messze nem az a csillogás, amit addig tapasztaltunk.

Mellesleg: palesztinát, konkrétan a Hamaszt éltető és zsidóellenes graffitik, a járdán akár gyanúsnak is tekinthető alakok – hát nem bántuk, hogy egy szűk fél óra után visszakeveredtünk a turistaövezetbe.

Az viszont varázslatos volt! Sokkal jobban tetszett, mint az Eminönü és a Bazár környéke. Sokkal hangulatosabbak az utcák, nem annyira zsúfolt, az üzleteknek kirakata van és nem tonnaszám tolják az ember arcába a pólókat meg a kabátokat.

Itt akadtunk rá a kedvenc isztambuli boltomra is: mondanám, hogy ócskás, vagy hogy "használt cikk", de talán találóbb, hogy itt mindent árultak, ami nem élelmiszer vagy ruha. Teniszütő, pénztárgép, régi porcelán, gyertyatartó, reklámtáblák, írógépek, lemezjátszók, sorolhatnám. Rendkívül zsúfolt és minden centiméteren újabb érdekességeket mutató. Az egyetlen hátránya, hogy a szűk terek miatt sokkal melegebb volt bent, mint kint az utcán, de így sem szívesen jöttem el onnan.

Itt már látni lehetett az utca végén a Tornyot, de előtte elhaladtunk a Macskamúzeum mellett, és végül kikötöttünk a torony terén.

Volt még időnk, az volt az eredeti terv, hogy kicsit kódorgunk a környéken, de mind a pénztár, mind a bejárat előtt hosszú sor kígyózott, úgyhogy inkább beálltunk, mert a Mesterterv szerint föntről kellett megnéznünk az utolsó isztambuli naplementénket.

Meg kell mondanom, nem is vittük túlzásba az óvatosságot, mert mire végigálltuk mindkét sort, a nap már igencsak ereszkedőben volt.

Úgy tűnt, másokat is vonz ez az élmény, mert odafönt őrült tolongás, zsúfoltság fogadott. A torony szűk erkélyén tyúklépésben araszolva lehetett körbemenni, a nyugati oldal pedig annyira bedugult, mint alattunk a belváros az autóforgalomtól.

Mégis sikerült jó pozíciót fognunk, elcsíptük a naplementét, gyönyörű képek készültek.

Mire leértünk, már rendesen sötétedett. Az autóig tartó séta egy szuper hangulatú városrészen vezetett keresztül, elmondhatom, hogy jól sikerült a búcsú Isztambultól.

Ezen a képen is macska van!

Megtelt a hócipőnk a tömeggel, gondoltuk, kicsit kiszakadunk a nagyvárosból. Rodostó és panorámás tengerpart!

Megmutattam a navigációnak, hogy a tengerparton szeretnék Rodostóba menni. Mondta, hogy rendben, majd mutatta, hogy a tengerparttól pár tucat kilométerre levő autópályán fogunk menni. Mondom: nem. Erre ő: de… Így vitakozgattunk egy darabig, mindent átállítottam, minden autópályát letiltottam, de föllázadt a dög. Úgy győztem, hogy beállítottam Büyükcekmecét köztes célpontnak, onnantól hagyott békén a tengerparton a panorámaúton menni. Hát, hölgyeim és uraim, ezt megszívtuk. Amit panorámaútnak láttam a térképen, az a valóságban a tengertől néhány száz méterre vezető 2x2 sávos „gyorsforgalmi” út volt, igen-igen sűrű lassúforgalommal – gyakorlatilag egész délelőtt araszoltunk Rodostó felé. 144 km, kb négy óra. A tengert csak pillanatokra láttuk… Hát ezért nem akart minket ideengedni az a gondos navigáció… Én meg hogy haragudtam rá a makacssága miatt, pedig csak jót akart a drágaszág.

Fölborult a terv. Megbeszéltük, hogy bekapunk gyorsan valami hamburgert meg fagyit, tiszteletünket tesszük a Rákóczi-háznál, aztán fájó szívvel megyünk szépen tovább.

Ott álltunk a Rákóczi-ház kapujában, fényképeztünk, ámuldoztunk, fagyiztunk, amikor azt halljuk belülről: „Tán csak nem magyar szót hallok odakintről?” És azzal megjelent Ali bácsi, az öreg török gondnok. Ékes magyarsággal invitált be minket, még azt is megengedte, hogy bent együk meg a fagyit.

Az egyébként is maximálisan baráti belépődíjat Attilának a nevére és életkorára tekintettel elengedte, és bár szabadkoztunk egy ideig, hogy hogy elment az idő a forgalomban, mégis gyorsan fölülbíráltuk magunkat és természetesen megnéztük a múzeumot.

Ali bácsi fogadóterme

... ez pedig Rákóczié

Közben beszélgettünk pár szót, honnan jöttünk, ilyesmi. Á, hogy Pécs! Ott már járt, nagyon szép! Egyetértettem: nagyon szép török kori emlékeink vannak.
Azt mondja, "hát persze, hiszen ott kempingeztünk vagy 150 évig... Ha azok a piszkos Habsburgok nem lettek volna, talán még most is ott lennénk."

Érdekes, háromnyelvű térkép

Amíg én a kiállítást böngésztem, Ali bácsi félrehívta Attilát és Odilt, mondván, hogy van egy meglepetése, mert a törököknek mindig vannak meglepetései. Muszáj volt visszaszúrnom a kempingezés fölemlegetéséért, mondom neki: Ja, mint amikor fölmentek megnézni a budai várat, aztán többet ki se jöttek onnan... Vette a lapot, vigyorgott, de az ő meglepetésének semmi történelmi jelentősége nem volt, csak megmutatta a fiatalságnak az udvaron bóklászó teknősöket és bébiteknősöket, amiket elsősorban a vadászó sirályoktól kell óvnia. Ezt már kicsit szürreálisnak éreztem a notórius közép-európai agyammal…

A Fejedelem és a teknősbabák

Nagy élmény volt, semmiképpen sem bántuk meg, hogy rábeszélt és rábeszéltük magunkat, hogy ne rohanjunk el lóhalálában, de a végtelenségig akkor sem maradhattunk.

És igen, Rodostó után valóban elkezdődött a panorámaút! Mint egy olasz filmben, kanyarogtunk a tenger fölött egy jó fél órán keresztül, amíg meg nem érkeztünk Ucmakderébe. Ott amúgy nincs semmi, csak egy nagy arany(ozott) Atatürk-mellszobor meg néhány kopott, szegényes házikó. Ja, kávézó is!

A Márvány-tenger, háttérben a Marmara-sziget

A környezet valóban gyönyörű, de utólag rájöttünk, hogy Ucmakderét inkább azoknak ajánlják, akik elvonulnának egy időre a civilizációtól, esetleg siklóernyőznének stb – arra nem volt annyira ideális, hogy csak úgy ideautózzunk, igyunk egy kávét, aztán induljunk is vissza. Na jó, a panorámaút megérte, az tényleg varázslatos volt.

Ucmakdere szépségei

Szóval beültünk egy kávéra a kerthelységbe. Beszédbeelegyedés, magyarok, testvérek, Attila, hát akkor ő szólna is az anyósának, hogy szedje elő a kézműves termékeit, hátha vennénk valamit. Upszi, ez váratlanul ért. Minden tiszteletem az anyósáé és a kézműves művészetéé, de mi sajnos nem bevásárlóturistának jöttünk ide… Kis gondolkodás és néhány korty kávé után a lehető legudvariasabban szóltam neki, hogy ne fáradjon az anyósa, miattunk nem érdemes kipakolászni. Nem változott a hangneme, a viselkedése, remélem, nem sértődött meg, de ahogy látjátok, majd’ fél év után bennem még megvan ez az epizód, és nem a „kellemes emlékek” fiókban.

Némi szusszanás után elindultunk visszafelé. Újra megcsodáltuk a tájat, meg-megálltunk a panorámapontokon, aztán leértünk Kumbagba egy kis pancsolás céljából.

Na, ha a Florya-strandot svájci pedantériával jellemezzük, akkor Kumbag épp’ a mérce túlsó végén helyezkedik el. Szabad strand, lepusztultság, romos épületek a környéken, baromi balkáni vadromantika. A homokot természetesen csikkek és további változatos szemét borítja.

A tenger viszont csodálatos volt. Hatalmas hullámok dobáltak minket, a víz kristálytiszta volt, ki sem akartunk menni belőle. Aztán azért figyelmeztetett egy fürdőtárs, hogy ne itt akarjunk beljebb úszkálni, mert alattomosak az áramlások, egy bizonyos távolság után befelé sodornak, és onnantól a legtöbb, amit tehetünk, hogy búcsút intünk a parton maradottaknak. Jó tudni, innentől picit jobban észen voltunk.

Én elkövettem azt a hibát, hogy az autóból magammal hoztam a pénztárcát, és bár a Törökországban töltött idő alatt SEMMIFÉLE bűnözést nem tapasztaltunk (na jó, a Ciszterna belépője határeset…), nem voltam nyugodt a parton hagyott cuccaink miatt. A lábam is szólt, hogy elég mára, ezért az utolsó néhány percben inkább a pokrócról lestem a világot – például az őrült nagy konténerkikötőt, ami a strandtól konkrétan egy kilométerre fekszik. Ez sem hétköznapi…

Itt pedig mozgóképen: https://youtube.com/shorts/eM2tIh7LoZ0

Persze egy idő után muszáj volt kiparancsolni a vízből a csipetcsapatot, mentünk bele az estébe, még 150 kilométerre a szállástól, a forgalmat nem fogom megint ecsetelni, még valami kaja után is kellett nézni, szóval fájó szívvel megindultunk, de előtte átöltöztünk az autóban – máshol nem nagyon lehetett.

Rodostó

Hazafelé megálltunk egy benzinkúton a wc miatt, itt akadt meg a szemem a "Trak" vendéglőn. Megszavaztuk, kipróbáltuk, nem csalódtunk. Az árakon erősen észre lehetett venni, hogy elhagytuk Isztambult, a minőség pedig továbbra is teljesen korrekt volt. Vacsora közben már ránk sötétedett, a forgalom viszont nem akart csökkenni. A négysávos út végeláthatatlan településeken vezetett keresztül, lámpás kereszteződésekkel, ami persze alapból nem lenne baj, de érthetetlenül hosszú pirosakat adtak a főútnak, amin ezért kilométeres sorok araszoltak. Isztambul peremén jutottunk föl végre az autópályára, ami már többé-kevésbé haladós volt. Mondanom sem kell, szerintem legalább éjfél volt, mire ágyba kerültünk.

A terv adott: kirándulunk a Taksim térre, csatangolunk egyet az Istiklal utcán, ha belefér az időbe és az energiába, Galata-torony, délután meg csobbanás. Nosza!

Tulajdonképpen eseménytelenül, majdhogynem magától értetődően fűztük át magunkat a forgalmon, hamar a Taksim térhez jutottunk, ott viszont parkolóhely-problémákba ütköztünk, majdnem annyi ideig kellett keringeni parkolóhelyet keresve, mint a szállásról odajutni.

Végül a tér északkeleti oldala mögött, rendkívül elegáns kinézetű szállodafelhőkarcolók tövében csíptem el egy helyet.

A tér felé sétálva egy egészen pofás parkon vágtunk keresztül, kényelmes padokkal és azokon heverésző macskákkal. Naná, hogy el kellett itt tölteni egy negyed órát… Maradtunk volna még tovább is, ha nem sétáltatnak arra egy borjúnyi kutyát, ami tőlünk három méterre egy olyan ocsmányul bűzlő tócsát eresztett maga alá a járdára, hogy kénytelenek voltunk menekülőre fogni. A macskák bírták, jobban szokva vannak az élményhez…

A tér önmagában egy hatalmas betonsivatag, a délnyugati sarkában emlékmű (ha jól emlékszem, ez az első emberalakokat is ábrázoló török köztéri szobor – de erre nem vennék mérget), az emlékmű körül pedig a nosztalgiavillamos jár körbe, hogy aztán visszatérhessen az Istiklal utcába.

Szülinapom-pom-pom...

Mi is elindultunk lefelé, de a térből kiinduló számtalan utca közül nem a megfelelőt választottuk. Ez nem volt valami különleges, viszont itt találtuk a Hagia Triada ortodox templomot.

Ez is Isztambul

Persze egy idő után föltűnt, hogy az utca nem pont úgy néz ki, mint az útleírásban, úgyhogy gyorsan átvágtunk a sikátorokon és kijutottunk az igazi sétálóutcára. Tényleg nagyon hangulatos, nem túlzsúfolt, jópofa a közepén az öreg villamos, jót lehetett itt sétálni.

Egy érdekes tétel az antikvárium utcai kínálatából

Ha ezt az Öreg Dzsoci bácsi láthatná...

Megéheztünk, és arra jutottunk, hogy itt az ideje kipróbálnunk a kagylót, ami ár-érték arányban messze a legjobb választásnak tűnt a környéken. A rutinosoktól most elnézést kérek, leírom, ami nekem újdonság volt.

A kagylóhéjban nem csak magát a kagylót találtuk, hanem körülötte valami barna, ellenszenves, gyanús izét is, amit elsőre nagyon bizalmatlanul fogadtunk. Közelebbről kiderült, hogy a kagyló húsa egyszerű, sima fűszeres főtt rizsbe van „becsomagolva”, és úgy visszatöltve a héjába.

Mindjárt föl is faltunk egy jó csomót, kértünk repetát. A pincér fölajánlotta a fűszeres verziót. Magyarok vagyunk, vagy mi az isten, ide nekünk a fűszert! A pincér arcán átsuhant egy gyors és kaján vigyor, aztán a második tál kagylóhoz mindenkinek nylonkesztyűt hozott. Ollé… itt egy picit elcsodálkoztam, aztán láttam, hogy a fűszeres kagylók olajos pácban állnak, a nylonkesztyű pedig nem azért van, mert a fűszerek lemarnák a húst a kezünkről, hanem mert fölöslegesen koszolnánk össze magunkat. Tényleg nagyon praktikus. Folytattuk az evést, a személyzet sűrűn pislogott felénk, hogy mikor kezdünk tüzet hányni, de csalódást kellett nekik okoznunk, nem volt az azért annyira durva, sőt egyenesen nagyon finom. Minden nagyon rendben volt, leszámítva, hogy a rohadék utolsó kagyló bosszúból kicsúszott a nylonkesztyűs ujjaim közül és a fűszeres-olajos pácával egyetemben természetesen egyenesen az ölemben landolt… hurrá, szépen néztem ki. Mindegy, kitűrtem az inget a nadrágból, mehettünk tovább…

Kb félúton voltunk a Galata-torony és a kocsi között, úgy, hogy a torony felé lejtett az út – vagyis ha lemegyünk a toronyhoz, az autóig két és fél km majdnem végig emelkedő várt volna ránk, ezért a Galata-toronyra mondtunk egy „hasta manana”-t, nagyon hívott már a strand.

Nem akartunk nagyon messzire menni, kapóra jött, hogy a Florya-strand isztambuli mércével viszonylag közel volt a szállásunkhoz, ezért erre szavaztunk – bár, ahogy pár bejegyzéssel korábban már írtam, nem repestem annyira az örömtől, hogy egy tizenötmilliós metropolisz tövében kell belemerészkednem a tengerbe.

A strand szuperkulturált, szuperszervezett, nagyoneurópai volt. Civilizált beléptetőrendszer, kp-s, kártyás vagy isztambul-kártyás (!) fizetési lehetőség, csomagvizsgálat (!) (már föl sem tűnt…), aztán szépen kialakított járófelületek, öltözők, zuhanyzók. Már-már Svájcban kezdtem érezni magam, de gyorsan magamhoz térített, hogy kis túlzással nem csikkek feküdtek a homokon, hanem volt némi homok a csikktengerben… mindegy, ez ilyen…

Ami a legfontosabb: a víz. No, az elsőre nem volt megható… Lassan mélyül, a frissítőnél kissé langyosabb, talpbarát módon homokos a feneke, viszont rettentően hínáros. Ehhez szokni kellett egy ideig.

Nagyon különös látvány volt, hogy hatalmas teherhajók tucatjai horgonyoztak a strandtól néhány száz méterre.

Labdázni kezdtünk, aztán, gondoltam, csak úsznék egyet. Átmerészkedtem a mélységjelző kötél alatt és a nyílt víz felé vettem az irányt, de ekkor lecsapott rám a Rend Embere, jet ski-n, síppal a szájában érkezett a helyi Hasselhoff és parancsolt vissza szigorúan a kötél mögé. Rendnek muszáj lenni! Kis sóhajtással folytattam a labdázást. Szerettem volna neki szólni, hogy ha már ilyen nagy a szigorúság, igazán rászólhatott volna arra az aranyifjúra, aki a jachtjával odatolatott a kötélhez és annak túloldaláról dübörgő technozenével remélte magához vonzani a nőstényeket (megjegyzem, kevés sikerrel).

Itt kezdődött az érdekesebb rész Abdullahnak és haverjának (akinek eleve sem értettem a nevét többedik visszakérdezésre sem, azóta meg a maradék benyomás is elillant a nevével kapcsolatban) feltűnésével.

Szerettek volna beszállni labdázni. Naná, hát hogy a fenébe’ ne… Aztán beszélgettünk. Honnan jöttünk? Macaristan? Háhá, tesók, Attila, ha lett volna ott pezsgő és nem kiskorúak és nem muszlimok, egyből kibontottuk volna, így csak labdáztunk, dumáltunk, elemeztük a két nyelv közötti hasonlóságokat. Rendes gyerekek voltak, különösen Abdullah, aki őszintén megmondta, hogy tíz évvel fiatalabbnak nézett a koromnál! (Pedig eleve tíz évvel kevesebbet mondtam, haha (na jó, ez csak vicc volt…)

Nem sokkal később jöttek mások is, csatlakoztak a labdázáshoz. A két eredeti srác kezdett kicsit féltékennyé válni, hogy a Kedves Idegenek másokkal is játszanak, de mit volt mit tenni, senkivel sem akartunk bunkók lenni. Mintha az az egy szem labda lett volna a strandon, egyre és egyre többen lettünk.

Aztán egyszer csak szigorú hang szólt ránk a hangszórókból: kezdjünk szedelődzködni, igyekezzünk, a strand zár. Kérdeztem is az egyik csajt: mi van, itt bezár a tenger? Hogy gondolják? Ő meg csodálkozott, hogy csodálkozom: itt az este, mindenki menjen szépen haza, megmondta a Szent Hatóság, vitának helye nincs.

Gyors fénykép és érzékeny búcsú új barátainktól, ha menni kell, hát menni kell.

Tódult is a nép szépen, engedelmesen a zuhanyzókhoz, tömegek mosták a hajukat, a strand pikk-pakk kiürült. (A nagy szigort látva azon sem csodálkoztam volna, ha a nem elég gyorsakat a helyszínen mindjárt ki is végzik…)

A napnak viszont még nem volt vége. Már megint éhesek voltunk. Kora délután jól befaltunk kagylóval, de őszintén szólva napok óta csak olyan gyors-kapkodósakkal ütöttük el az éhünket; így, hogy még napvilágnál berekesztették a programunkat és ráadásul a szállástól sem voltunk messze, elhatároztuk, hogy végre egyszer rendesen fogunk enni. Odilnak mutatott a gugli egy Cardak Restaurantot néhány perc sétára. (Nem néztem utána, de nekem ez a „cardak” gyanúsan a „csárda” szóra hajaz, ki tudja…)

Ha nem csal a töröktudásom, akkor ez Bakirköy központi tere...

A hely a metróvonaltól északra található, kívül a bevásárlónegyeden, mindenféle turistától tökéletesen mentesen. Szigorú tekintetű, tekintélyes, bajszos, kopaszodó török urak dohányoztak zakóban és fehér ingben minden asztalnál és nézték valamelyik isztambuli nagycsapat (Atesz ezen a ponton nyilván rávágná, hogy melyik…) aznap esti meccsét.

Hasonló kinézetű, de sokkal kedvesebb, meglett pincér szolgált ki minket.

Hozott kis porcelántálakon hatvannégy (de lehet, hogy inkább hatszáznyolcvannégy) féle kis adag kaját, szószokat, mártásokat, krémeket, több féle gombát stb, rendre bemutatta őket, és kérdezte, hogy szeretnénk-e megkóstolni. Mi persze nem ismertük a helyi népszokásokat, nyilván lelkesen bólintottunk, hogy naná, szívesen kóstolunk, mi baj lehet. Ő minden egyes bólintásunkra letette az adott kis tálkát az asztalra, végül már egészen sok sorakozott előttünk, meg némi kenyér is odakerült. Akkor végre leállítottuk a (fő)urat, ne csak dumálásra használjuk a szánkat.

Tényleg finom volt a végigkóstolás, étlapot viszont még nem láttunk, pedig már háromnegyed órája csak kóstoltunk. Nem tudtuk mire vélni, mire megy ki a játék, de kezdtünk jóllakni. A pasas látta a sorban kiürülő tálkákat, aztán egy idő után megkérdezte, hogy mit szeretnénk vacsorázni? Mondom, rakit ide, ünnepeljünk. Na jó, de a vacsora, a rakit nevezzük ki most köretnek…

Szegény teljesen elkámpicsorodott, amikor közöltük, hogy már vacsora nélkül is olyan a hasunk, mint a duda, közben rakiízű böfögések tolakodtak föl a nyelőcsövemen, hát micsinyájjunk, micsinyájjunk… Az volt a kompromisszum, hogy hozzon egy kis sült húst is, de tényleg nagyon kücük, csak az udvariasság kedvéért. Becsületére legyen mondva: tényleg figyelembe vette a kérésünket, nem tukmált hatalmas adagokat, így a végén a számla is korrektre sikeredett. Ilyennek képzelem az autentikus élményt, jókedvűen sétáltunk vissza a szállodába.

 Ez pedig itt a minimális kisadag (ami a kép tetején összehajtott abrosznak tűnik, az valójában vastag tésztaköret vagy igen vékony kenyér, ahogy tetszik):

Ahogy a furfangosabbak a címből már bizonyára kitalálták, ismét a belváros felé vettük az irányt és ismét tömegközlekedéssel, a már ismerős Bakirköy-Sirkeci vonalon.

Gondoltuk, bár nem a mi világunk, azért nem hagyjuk ki a Nagy Hülye Bazárt, mondhassuk el, hogy itt is voltunk.

Számomra zöldfülűként érdekes tapasztalat volt, hogy a bazár nem csak a Bazárra korlátozódik, hanem nagyjából egy egész városnegyedet átszőnek a szeméttel vastagon borított bevásárlóutcák. Kb húsz perc séta után értünk a Bazár hivatalos kapujához, ahol már nem is csodálkoztunk a fegyveres őrön, aki szúrópróbaszerűen bele-belenézett a hátizsákokba.

Praktikus megoldás egy mindennapi problémára: aranycumi

Annak örültem, hogy konkrétan a bazárban a tömeg a vártál enyhébb volt, nyugodtan lehetett nézelődni. Megmondom őszintén, én nem értem azt az egészet, ami ott folyik. Boltok tucatjai, százai ugyanazokkal az egyenbóvlikkal, a látogatók leginkább csak lézengenek (mint mi is), üzletkötést a legritkább esetben láttunk – hát miből élnek ezek? No mindegy, az ő dolguk. Mi egy zacskó édesség megvásárlásával járultunk hozzá a vircsaft hosszú távú fönnmaradásához, aztán Theodosius Ciszternái felé vettük az irányt.

A Bazárból valamelyik déli kijáratán szabadultunk ki, és az azt ellátó, nagybani raktárakkal és szemétkupacokkal meg a Bazárénál láthatóan olcsóbb boltokkal szegélyezett utcákon sétáltunk. Kicsit sivárabb volt, mint a csilivili turistás utcák, talán kicsit igazibb azoknál. Még mindig meglepődtem, amikor valamelyik lejtős keresztutcán lenézve hirtelen a tengerre láttam rá.

A ciszterna egy barátságosabb, óvárosias kis téren (illetve az alatt) áll, szűk utcák találkozásánál, amelyek abszolút alkalmatlanok a rájuk nehezedő forgalom elvezetésére. Ha ez nem lenne elég, még valami közműjavítás is folyamatban volt, ami konstans araszolásra, tolatgatásra, centizgetésre és természetesen dudálásra kényszerítette a szerencsétlen autósokat. A múzeum bejáratát mitikus szörnyalakok szobrai őrzik, komolyabb formában odabent is megtalálhatóak. Na, most veszek egy nagy levegőt, mielőtt belevágok a ciszternás részbe… Szóval… Varázslatos élmény. Időutazás. Egy hatalmas, vaskos oszlopokkal tartott föld alatti csarnok. Az oszlopok között, a látogatóutak mentén és azok alatt víz. A termet fényfestéssel dekorálják. A műsor részben nonfiguratív, részben Törökország stilizált történetét mutatják be, természetesen Atatürk diadalmas portréjával lezárva. Ez mind nagyon szép, viszont a fényfestéshez ugye alapból sötétre van szükség, sötétben meg pont azt nem látni, amiért jöttünk: a több mint másfélezer éves építészeti csodát… Ami viszont nem tetszett, hogy mindezért négyen harmincezer forintnak megfelelő lírát fizettünk. Szép, tényleg szép, én nagyra értékelem a történelmet, az építészetet, de ezt akkor is túlárazottnak éreztem. Majd a túlvilágon megbeszélem Theodosiussal (bár vannak kételyeim afelől, hogy az árszabásba lenne beleszólása.)

Innen az Egyiptomi Bazár felé indultunk, vissza a tömegbe, a bazári negyedbe. Fölfedeztük a térképen az Atilla ékszerboltot, nem volt nagy kerülő, természetesen meglátogattuk egy Attilás fotó erejéig.

Az Egyiptomi Bazár érdekesebbnek találtam a Grand Bazárnál, mert pólót, sapkát meg gumicukrot akárhol vehetek, ha akarom a dabasi vásárban is, de azok a fűszerkupacok, ételkülönlegességek, alapanyagok, amik itt sorakoztak, valóban fantasztikus látványt és illatfelhőt nyújtottak.

Az Eminönü téren lyukadtunk ki, itt már valami ebéd után kellett néznünk.

Mivel a következő programpont már a hajókirándulás volt, ahhoz a találkozási pont pedig az Hagia Sophia délnyugati oldalánál, délkelet felé indultunk, aztán betértünk egy olcsóbb helyre, ahol nem fogadták el a bankkártyás fizetést, bankautomatát kerestem, visszatértem, aztán hipp-hopp úton is voltunk a Hippodrom tér és az Hagia Sophia felé. Itt már kicsit zúgott a fejünk a tömegtől, a forgalomtól, nem is bántuk, hogy váratlanul gyorsan odaértünk, ezért volt időn letelepedni kicsit a fűre és egyszerűen csak nyugodtan nézelődni egy ideig.

Amikor közeledett a Találkozás Ideje, otthagytam a gyepet és őrségbe álltam a bódé mellett, ahova lassan kezdtek odaszivárogni a tétova turisták. Teltek a percek, aztán előkerültek a hajós cég emberei, kezdték a gyülekező tömeget rendezni, végül szóltak, hogy van ott elől egy kis ember egy narancssárga napernyővel, na, őt kövessük az életünk árán is, ha hajókirándulni szeretnénk.

Rendben, eddig ok., majd követjük.

Arra viszont nem számítottam, ahogy a kis fickó megindult. Éppenséggel nem futott, de úgy szedte a lábát, hogy a hajózni vágyó úri közönség csapata teljesen szétzilálódott, gyakorlatilag lehetetlen volt tartani vele a lépést. Elhaladtunk a Hagia Sophia mellett, aztán az Ishak Pasa utcán lehömpölyögtünk a tengerpartra. A fickó pár száz méterenként megállt, hogy összegyűjtse a csapatot, olyankor szellemességekkel szórakoztatta a lihegő vándorokat. Voltak ott kisgyerekes családok, idősebbek, meg egy ilyen félsánta magyar, akinek addigra már nagyon fájt a gyógyulófélben levő törött lába, ezért a szellemességeket hallgatva magában ócsárolta a vicces úriember összes női felmenőjét…

A tengerparton érdekes folklórműsorban volt részünk: két taxis a párbajsegédei társaságában bemutatta, hogy szoktak ők ordibálni meg verekedni egymással egy átlagos hétköznapon. Baromi élethűen cibálták és ütötték egymást, a tájékozatlanabbak akár azt is hihették volna, hogy élesben megy…

Amikor már majdnem minden reménnyel fölhagytunk, lassan (vagyis gyorsan…) csak odaértünk a hajóhoz. A nép aki-kapja-marja alapon befoglalta az üléseket, mi tulajdonképpen nem jártunk rosszul; igaz, hogy csak a menetirány szerinti bal oldalt láttuk, de azt teljesen premier plánban.

A hajó északra indult, elhaladt a Topkapi palota tövében, aztán egy éles balkanyarral az Aranyszarv öböl felé fordult. Itt nagy meglepetésemre két teljesen indokolatlan japán hadihajó horgonyzott. Hogy ezek mi a fenét kerestek itt…

Átmentünk a Galata-híd alatt, hogy vethessünk egy pillantást az Eminönü-negyedre, aztán érintettük kicsit a Galata-negyed partját, itt mintha valaki ki- vagy beszállt volna… a fene sem emlékszik.

Gyorsan vissza a Boszporuszba: annak a nyugati oldalán haladtunk a Fekete-tenger felé. Ahogy írtam, a bal oldalra láttunk ki a hajóból, vagyis teljes szépségében tárult elénk az európai part. A hídig mentünk, egy kicsivel azon túl fordultunk meg és közelítettük meg az ázsiai partot, aztán haladtunk szépen visszafelé.

Ez itt már Ázsia!

Hát nem szakasztott Manhattan?

A szállásunkhoz busszal terveztünk visszajutni, mivel a már ismert buszmegálló a hajó kikötési pontjától csak pár perc sétára van. Ez idáig gyönyörű, azzal viszont sem mi, sem más nem számolt, hogy a két nappal korábbi mintaszerű pontossághoz képest ezúttal legalább két járat kimaradt, ezért a beérkező buszon őrült tumultus fogadott. Fölverekedtük magunkat, szabályszerűen csippantottam az isztambul-kártyával egyszer, kétszer, aztán egy nagy barátságtalant csipogott: lefogyott róla a befizetés… Kapkodtam a pénztárcám után, de a sofőr rezignáltan intett: tömörüljünk csak befelé, ő már inkább haladna. Hát jó…

A buszon szerencsére nem működött az utastájékoztató monitor, ami azért volt örömteli hír, mert valami 18-20 megálló múlva kellett leszállnunk, és ha eltévesztjük, további nagyon-nagyon sok gyaloglás várt volna ránk. Így aztán egyszerre sillabizáltuk a megállók neveit és a telefonunkat, hogy biztosan a megfelelő megállóban szálljunk le, ami végül némi idegeskedés után sikerült is.

Felháborító! FEL-HÁ-BO-RÍ-TÓ!

Itt vagyunk másfél napja, két tenger meg egy tengerszoros közé zárva, és még csak meg sem mártóztunk. Nem mehet ez így tovább! Jön a luxuskérdés: MELYIK tenger legyen, he? Lehet válogatni! Az egyik itt a szánkban, a másik komoly harminc kilométerre.

Itt volt még egy olyan gondolatom, hogy bár a tenger nagy, még a Márvány-tenger is, mégsem annyira szívesen fürödnék egy tizenötmilliós nagyváros tövében, mert ugye, na… Úgy döntöttünk, elsőre legyen a Fekete!

Kinéztük magunknak az Uzunya strandot Demirci/Demirciköy mellett.

Azt írta az útleírás, hogy odafelé érdemes útbaejtenünk Maslakot, mert az nekünk érdekes lesz. Végülis nem is írtak hülyeséget, tényleg nem mindennapi élmény ekkora felhőkarcolók tövében kanyarogni. Kicsit mint a Défense Párizsban, csak sokkal kevésbé szellős, kevésbé gyalogosbarát (legalábbis amit láttunk belőle), kicsit zsúfoltabb. Megnéztük, lefényképeztük, irány észak, irány a strand.

Dimbes-dombos tájakon kanyarogtunk, át kisebb-nagyobb településeken. Aztán kereszteztük az északi autópályát, láttuk az északi Boszporusz-autópályahíd pilonjainak tetejét, és nemsokára egy elég meredek kis úton a tengerpartra ereszkedtünk. Kihalt volt minden, voltak is kétségeink, jó helyen járunk-e, de aztán előkerült egy fickó pénzt szedni – akkor már tudtuk, hogy nem tévedtünk el. Parkoló- és strandbelépőt kért egy füst alatt, valami 12000 forintnak megfelelőt; kicsit hümmögtem azért, de – különösen, miután megismertük a strandot – vállalhatónak ítéltem meg.

A parkolás után a part felé vettük az irányt. Csodás, gondozott füvön voltak fölállítva a mélyre eresztett nádborítású napernyők, és a közeledésünket meglátva gyorsan előpattant egy rabszolgagyerek és a kiválasztott napernyő alját gondosan kibélelte mindenféle nagy és puha fekvőpárnákkal/matracokkal. Disszonáns volt kicsit ez a gáláns kiszolgálás összevetve a néptelen stranddal, de nem utasítottuk vissza.

Egy szűk öböl mélyén voltunk, valami háromszáz méter széles, homokos, aprókavicsos strandon.

Beljebb, az öbölben egy (nagyon) erős kiabálásnyi távolságra egy kb kosárlabdapálya-méretű plattform volt lehorgonyozva, ahol napozni lehetett és ahonnan klasszul lehetett jó nagyokat ugrani a vízbe.

Amikor kipróbáltuk a vizet, elsőre csalódtunk, mivel a homok és az apró kavicsok mögött a víz alatt durva sziklák és egy rakás hínár várt ránk. Puff… nem ezért jöttünk, nem ilyeneket írtak, nem ezért fizettünk. Szerencsére nem adtuk föl, mert a strand jobb oldalán a várt kellemességet találtuk, klasszul be lehetett menni a vízbe, se hínár, se szikla, csak kellemes víz és ringató hullámok.

Akkor láttuk, hogy a parton álló gyékénnyel fedett szín nem az életmentők bázisa, hanem a hajóskapitányé. A napozóplattformot kötélhajtású expressztutaj kötötte össze a parttal. Ha valaki a plattformra szeretne menni, a tutajra száll, szól a kapitánynak, aki a gyékény alatt ül és kezeli a villanymotormeghajtású drótkötelet. Innentől már stresszesebb az élete, mert nagyon nyitva kell tartania a szemét: ha valaki megunta a plattformot, kiáll a szélére és integet a gépésznek, aki ennek hatására indítja érte vagy vele a tutajt.

Ezt akkor még nem tudtuk, elsőre csak lubickoltunk, aztán nekiálltam úszni egyet, kicsit kijjebb, hogy lássak valamivel nagyobb hullámokat is. Tempóztam egy ideig és olyan klasszul haladtam, hogy nemsokára a plattform is elérhető távolságba került. Ha már itt vagyok, csak kimászok, földerítem, gondoltam. Akkor láttam, hogy tőlem nem messze tempózik a török gyerek, aki a barátnőjével nem sokkal utánunk érkezett a strandra. (Könnyű volt őket észrevenni, megjegyezni, ahogy mondtam, szerencsére nagyon kevesen voltunk.) Egyszerre másztunk ki, szárítkoztunk a napon, beszélgetésbe elegyedtünk.

Ekkor vált világossá számomra a szín, a tutaj és a kapitány szerepe, a török srác integetésére értünk jött a tutaj. Na, ezt is megtanultam. Atesz lelkesen figyelte, hogy járművel térek vissza a partra, innentől aztán kicsit gyakrabban foglalkoztattuk a gépészt. A plattformról nagy ugrándozásokat rendeztünk, főleg Attila, aki a délelőtt folyamán kb 5-600 ugrást abszolvált nagyjából három méter magasból. A partról nézve kifeküdni is csábítónak tűnt volna, de közelről nagyon is föltűnő guanótelep borította a deszkákat, így maradt az ugrabugra.

Közben Atesszal meglátogattuk a bárt is, ahol hajmeresztő összegért sóztak ránk egy sört meg egy üdítőt. Leellenőriztük a másik oldalon a vendéglő étlapját is, hát az sem volt sokkal szimpatikusabb (úgy értem, a jobb oldali oszlop…).

Megkérdeztem erről a török gyereket is, mert föltámadt bennem a gyanú, hogy nekünk turista-tarifával mérték a sört meg a jegesteát, de a srác leintett: ő is ugyanennyiért vett innivalót. Kiderült, hogy a vendéglőnek és a bárnak ugyanaz a tulajdonosa, teljesen egyeduralkodva, így aztán kedve szerint állapítja meg az árakat. Márpedig, úgy tűnt, a magas árakat kedveli. Új barátunkkal meg is beszéltük, hogy ha normális áron finomat akarunk enni, menjünk föl inkább a faluba, hagyjuk ott Ali babát, aki itt rablóként szerepel…

Atesz ugrásszámlálója már amúgy is bőven négyszáz fölött pörgött, de kikönyörgött még néhány percet (130-150 ugrás…), aztán elköszöntünk a török ifjúságtól és elindultunk földeríteni azt a bizonyos falut.

Elkanyarogtunk Kumköybe és ott beültünk az Üzüm Kizi vendéglőbe – illetve először is kiválasztottuk a hűtőből, melyik halakat és egyéb lényeket süssék meg nekünk. Jó volt, finom volt, kellemes, családias, tengeri panorámával. Mindennek a tetejébe még három macska is hozzátartozott a vendégtér berendezéséhez, ami külön megörvendeztette a fiatalságot. Itt megbeszéltük, hogy mivel a strandolás a tervezettnél hamarabb véget ért, célozzuk meg ma a hajókázást. Két és fél óránk volt a találkozásig, negyven kilométer, sima ügy. Na persze…

Belekerültünk a külvárosi forgalom sűrűjébe, végtelen elővárosi és városi autópályákon és csomópontokon araszoltunk a belváros felé, és amikor már csak pár perc volt a találkozási pont eléréséig, orvul fölbukkant előttünk egy aszfaltból kiemelkedő oszlop, a rendőr pedig közölte, hogy ezt a részt csak este hét után fogják megnyitni a forgalomnak. Na, akkor ez a hajó elment…, újratervezés.

Úgy döntöttünk, gyalog folytatjuk, megindulunk a sűrűjébe, szabad bóklászást rendezünk. Letámasztottam a kocsit egy legálisnak tűnő helyen a Vezneciler metróállomás környékén, és megindultunk arra, amerre az Aranyszarv-öblöt sejtettük.

Mindjárt a séta elején egy parkosított udvart határoló szép kerítés mellé értünk, melyen méterenként macskák ültek, feküdtek, hencseregtek, várták a simogató kuncsaftokat. (Ételre nem volt szükségük, azt valami felsőbb hatalom folyamatosan rendelkezésükre bocsájtja…) Néhány perc simogatás után haladtunk tovább egy nagyon hagyományosan fából épült villa mellett, elvileg ez az autentikus isztambuli építészet, de mára kevés nyoma maradt.

Északkelet felé haladva hamarosan a Süleymaniye mecset tornyosult előttünk. Ha már így volt, mégsem kerültük ki. Bár már bezárták, azért az udvart és az udvaron kialakított temetőt megnéztük. A mecset északkeleti előterében kialakított hatalmas parkosított panorámás teraszon nagy élet folyt, sétáló és piknikező helyi családok, rohangáló gyerekek, turisták, öröm bódottá.

Néhány fénykép után aláereszkedtünk az Eminönü városrész kis utcái közé. Már alkonyodott, és azt kellett látnunk, hogy erőteljesen kereskedőnegyedbe jutottunk – akkor még nem állt össze a fejemben, hogy ez már igencsak a Nagy Bazár környéke. A boltok már zártak, az előterüket slaggal takarították, folyt a víz az utcákon a tenger felé, bájosan sodorta magával a papír- és műanyagszemetet, nagyon idilli volt.

Seramik és tisört...

Nyilvános telefon

Nemsokára kijutottunk az Eminönü térre, onnan pedig a Galata-hídra.

Ilyen a hangulat mozgásban: https://www.youtube.com/shorts/JMOWe60pKkg

(Van nekem néhány Kolibri-könyvem még gyerekkoromból, közülük a legnagyobb kedvencem a „Hidak” című volt. Ebben két isztambuli hidat is bemutatnak: a Boszporusz-hidat (a könyv elkészültekor még az volt A Boszporusz-híd, azóta már csak az „egyik”) és a Galata-hidat. Negyven évvel a könyv első elolvasása után ez alatt a néhány nap alatt sikerült mindkét isztambuli tételt kipipálnom, személyesen meglátogatnom.)

Jót sétáltunk a híd közepéig az alsó szinten, nem hagytuk berángatni magunkat az egymást érő halvendéglők egyikébe sem, megnéztük a naplementét, aztán a fölső szinten a horgászok erdejében indultunk visszafelé.

Lassan ránk sötétedett, a tömeg özönlött körülöttünk, kezdtünk fáradni, a visszaindulás mellett döntöttünk. Innen csak fölfelé! Való igaz, de ez abban a pillanatban nem volt olyan jó hír, a lábam aznapra már a végét járta, és nagyon nem esett jól a meredek utcákon visszamászni a kocsihoz – választásom viszont nem volt, mentünk.

Az egyszerűség kedvéért visszafelé már kikerültük a mecset udvarát, mégsem nyertünk sok időt, mivel az egyetem mellett komoly macskatámadás ért: egy vörös kölyökmacska állította meg Attilát, aki hagyta magát, aztán a kis vöröshöz hamarosan egy kis fekete is csatlakozott, hogy fölrobbantsa a cukiságbombát. Hagytuk, persze, örüljön a gyerek, de aztán azért csak meg kellett indulni.

Az autóba ülve beröffentettem a navigációt, rákerestem a hotelre, el is indultunk, amikor közölte a rendszer, hogy nincs ám kapcsolata. Az történt, hogy a török sim-kártyát Attila telefonjába tettük (hogy mi elérhetőek maradjunk), az pedig lemerült. Tölteni nem lehetett, mert csak egy kábel volt a kocsiban, az meg az én telefonomhoz kellett, hogy legalább offline menjen a navigáció.

Így vágtunk neki a világvárosi forgalomnak a sötétben, fáradtan és persze kicsit idegesen.

Rám is szólt a taxis, hogy nem vagyok ám jó helyen. Válaszoltam, hogy köszönöm az útbaigazítást, de nem vagyok idevalósi, kénytelen vagyok a gps-re támaszkodni, követni az utasításait. Persze, mondja, de azért pirosnál mégsem kellett volna balra kanyarodnom… Tusé… basszus, azért ilyet nem szoktam…

Nem kevés idegtépés és hajhullás után nagy nehezen átkeltünk a Laleli negyeden, és amikor kijutottunk a Márvány-tenger partjára, már sínen voltunk. (Mondjuk pár perccel korábban is, amikor a hülye navigáció rávezetett a villamossínekre. Először csodálkoztam, hogy nahát, a dugó közepéből hogy kerülök hirtelen egy ilyen tök üres és tök egyenes útra, aztán amikor összeállt a kép, hogy hol is járok, már nem voltam olyan vidám. Szerencsére nem lett baj, legföljebb megint hülyének néztek a taxisok meg a helyiek – de az is lehet, hogy inkább csak különösen szemfülesnek.)

Későn estünk ágyba, és ez hármunknak elég jól sikerült, Attila pótágya viszont nem volt együttműködő, inkább összeomlott a gyerek alatt. Fogtam a fejem, most mi a francot csináljak, mire itt a recepciósok megoldást találnak, reggel lesz… Aztán beugrott az isteni szikra: a szintünkön az egyik kevésbé használtnak tűnő folyosón mintha láttam volna egy, Attiláéhoz hasonló, összecsukott pótágyat… Nem vacakoltam sokat, az amúgy is összeomlott ágyat összecsuktam és amúgy kisgatyásan kitoltam a folyosóra és kicseréltem az ott tárolttal. Az múkodott is rendesen, csak az egyik kereke akart kiesni, azt a csavart rutinból megerősítettem és így már tényleg megkezdhettük a jól megérdemelt pihenést.

Mindez egy napon??? Atyavilág…

Vessük bele magunkat a közepébe! Irány a Hippodrom, meg minden, ami arra van és belefér!

(Zárójeles megjegyzés: Nem tudtunk annyit készülni erre az utazásra, mint amennyit illett volna, szerettünk volna. Sajnos a műveltségi korlátaim miatt biztos, hogy ezekben a napokban nem mindig súlyoztuk a dolgokat a lehető legjobban, valószínűleg simán elhaladtunk egy csomó különlegesség és érték mellett – hát nézzétek el nekem! Nem vagyok történész, pláne nem kultúrtörténész; ha valaki a leíráshoz építő jellegű kiegészítéssel, esetleg javítással szolgál, azt hálásan fogadom és előre is köszönöm!)

Mindenekelőtt szerettem volna magunkat megóvni a hatóságok kellemetlenkedéseitől, ezért jó turista módjára megkérdeztük a recepción, hol és hogyan fizethetnénk autópálya- és hídpénzt. Készségesen elmagyarázták, hogy a bankban. MI??? Ja, nem, a postán! Tényleg??? Fogalmuk sincs, kérdezzük meg a parkolóőröktől, ők mégiscsak autókkal foglalkoznak. És tudni fogják? Kit érdekel, de legalább nem őket fogjuk zaklatni a hülyeségünkkel... A parkolóőrök hasonlóan adták elő magukat, náluk az lett a kérdezősködés vége, hogy kilépéskor a határon kell majd fizetni a használat függvényében. Jó, mondom, csudajó, de ugye ott csak a díjat kell majd fizetni, büntetést ugye nem? Nem, nem, rendben lesz minden, csak húzzunk már a hülye kérdéseinkkel...

Most mit mondjak erre? Nem voltam hajlandó több energiát fektetni ebbe a projektbe, gondoltam, majd lesz valahogy...

Vissza a programhoz! A fölfedezéshez első körben az általánosan dicsért isztambuli tömegközlekedést vettük igénybe.

A szállásunktól pár száz méterre volt a metró egyik állomása, Bakirköy.

A környéket leginkább valamiféle „alközpontként” jellemezném. A szűk utcákon az autók inkább csak szükségesen megtűrtek, a széles utca sétány. Boltok, büfék, kisállatkereskedések váltogatják egymást. A tömeg folyamatos.

Bakirköy igazán forgalmas csomópont. Zöldfülűként közelítettük meg a metrót, „majdcsakleszvalahogy” alapon. Lett is. A nagyhasú biztonsági őr végtelenül kedvesen és korrekt angolsággal magyarázta és mutogatta el a szabályokat, hogy vegyünk isztambul-kártyát, hogy töltsünk rá pénzt, hogy nem kell mindenkinek, egy elég a családnak, hogy érvényesítjük stb stb. Egyébként is korrekt volt, de amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, kedvessé vált, amikor meg megtudta, hogy még egy Attila is van velünk, mindjárt el is olvadt.

A célpontunk a központ, Sirkeci állomás volt, valami szűk fél óra metrózás, eleinte a felszínen, aztán már lent az alagútban.

Sirkeci eddigi pályafutásom legnagyobb metróállomása. Már attól elfáradt a lábam, hogy a folyosók és mozgólépcsők labirintusából a felszínre vergődtünk. Közben persze a világ háromszor is megfordult körülöttem, odakint fogalmam sem volt, mi az irány.

Némi tanakodás és némi szerencse igénybevételével tulajdonképpen elsőre jó felé indultunk. Itt már a belvárosi nyüzsgést tapasztaltuk meg, üzletet üzlet hátán, szűk járdát, a vállam mellett harminc centire elballagó villamost, illatokat, zajokat. A Kum Meydani és a Taya Hatun utcán sétáltunk dél, a Hippodrom tér felé, amikor balról egy szép, magas kőfallal kerített park tűnt föl. Naná, hogy megnézzük, mi ez! Persze, hogy a Topkapi palotakomplexumot körbeölelő park volt, amit kézenfekvő volt megnézni. Említettem föntebb, milyen fölkészületlenek (szabadok!) voltunk, ezért aztán a palotakomplexum is több meglepetéssel szolgált. Először is: alapos, táskavizsgálós-fémdetektoros biztonsági ellenőrzés a bejáratnál, viszont nincs pénztár! Nahát, ez ingyenes!? Csodaszép, igényesen gondozott, hatalmas park hatalmas fákkal, sétányokkal. Na, itt kezdtük kapiskálni, hogy ez az ingyenes rész csak a mézesmadzag, ha valóban látni is akarunk, perkálni kell. Ha már itt voltunk, nem hagytuk ki, a csapat egy része a Birodalmi Kapuhoz, más része a pénztárakhoz kígyózó sorba állt be.

a Birodalmi Kapu (átjáró a szultán rezidenciáihoz)

Mindkettő elfogadhatóan gyorsan haladt, némi kötelező tülekedés után hamar bejutottunk a tulajdonképpeni palotaudvarba.

A látnivalókat az óramutató járásával megegyezően kezdtük megnézni, távolság szerint. Akkor még megvolt az az illúziónk, hogy mindenre sort tudunk majd keríteni. Haha…

Kezdtük a háremmel, aztán a szultáni palota következett. Csodálatos állapotban tartanak mindent, érezhető, hogy egy egykor volt világbirodalom legbelsőbb középpontjában barangolunk, amit a mai törökök nyilvánvalóan ennek megfelelően kezelnek. Hozzáteszem: önmagában ennek a két részlegnek a bejárása alaposan megcsapolta az energiánkat.

Ez a szultán privát fürdőrészlege: https://youtube.com/shorts/q7DhJuGj-hM

Fura érzés volt megtapasztalni az idegen, annak idején nálunk sokkal erősebb (tetszik, nem tetszik, ez sajnos így volt) kultúrát megtapasztalni, látni a különbségeket, az eltérő stílust.

Például: egyáltalán nem építkeztek különösebben magasra. Az egész terület tucatnyi épülete maximum kétszintes, szinte belesimul az alapjukul szolgáló dombba. A legmagasabbak az öreg fák, nem a szultán dicsőségét hirdető épületek. (Engedjük meg: a Birodalmi Kapu tényleg méltóságteljesen megtermett, de az kivétel.)

Aztán megnéztük a tróntermet és beálltunk a Birodalmi Ruházati Gyűjteményhez vezető sorba. Gyorsan bejutottunk és gyorsan megállapítottuk, hogy ez bizony nem a mi világunk. A két szinten cirka 30000 különféle kaftánt és turbánt állítottak ki. Mi megnéztünk közülük kb hatot, számomra ez is többszörösen lefedte a hátralevő életem kaftán- és turbánlátási szükségletét, aztán gyorsan elhúztuk a csíkot.

Következett a kincstár, ami már azért kicsit izgalmasabb volt. Még a magamfajta laikus számára is impozáns, csodálatos kézművesmunkákat mutattak be, ékszereket, használati tárgyakat, könyveket (mondjuk a könyvek kb 105-110%-a a Korán különböző kiadásait jelentette), fegyvereket a Birodalom különböző korszakaiból. A tömeg kicsit nyomasztó volt, a látogatótér kicsit szűk és sötét, fölüdülés volt, amikor az útvonal kivezetett egy sarokteraszra, ahonnan csodálatos panoráma nyílik a Boszporuszra és az Aranyszarv-öböl bejáratára. Volt végre egy kis oxigén és tér, szusszantunk pár percet.

Meg kell mondanom egyébként, hogy a kincstárban nem elsősorban a tömeg miatt éreztem magam kicsit feszélyezve. Néztem azokat a kardokat, a páncélingeket, a sisakokat, a puskákat, aztán a temérdek ékszert, díszeket, gazdagságot, és elszorult kicsit a szívem: ezekkel a kardokkal az őseimet aprították, ezeket az kincseket az őseimtől rabolták, most meg itt dicsekednek velük. Persze, persze testvérek vagyunk, meg el sem tudják mondani, mennyire imádnak minket (szerintem nem is értik, mi a fenéért harcoltunk ellenük, a testvéreink ellen évszázadokon keresztül), de ott azokban a termekben fojtogatott picit a történelem. El is jöttünk gyorsan, de azért előtte mutatok egy korabeli luxusbölcsőt:

.

Kimentünk még egy kilátóteraszra, de itt már számot kellett vetnünk a feladat reménytelenségével. Amerre néztünk, további pavilonok sorakoztak, de sajnos egyikben sem rendeztek be egy valamirevaló kebabost, a gyomrok pedig egyre intenzívebb korgásnak, az általános közhangulat ennek következtében pedig hanyatlásnak indult.

Órákon át tartó nézelődés, élménygyűjtés után fájó szívvel indultunk a kijárat felé.

Következett a Nagy Dilemma, a szívfájdalom. A Hagia Sophia… Már a kérdés fölmerülése önmagában is szégyen, de bizony fölmerült. Mert hát itt vagyunk, itt vagyunk a tövében, világszinten is kivételes látnivaló, talán soha nem jutunk vissza ide.

Ugyanakkor azt olvastam, hogy mióta újra mecsetként szolgál, a turistákat erősen a partvonalra szorították, ellenben a belépő meglehetősen borsos (az esetünkben ugye négyszeres a szorzó.)

Mindezen túl – azért lássuk be, ez nem egy tíz perces program, és a topkapi komplexum után már-már vert, éhes sereg voltunk.

Hát kihagytuk. Nem vagyok büszke, de döntenünk kellett.

Nekiálltunk megkeresni a szuperolcsó török étkezési lehetőségeket, de a legfrekventáltabb turistás belvárosban voltunk, ahhol puccos éttermek váltakoztak drágákkal. Reményvesztetten kerestünk valami inkább nekünk valót, de végül föladtuk, beültünk, ettünk.

Étteremkeresés közben kicsit eltávolodtunk a Hippodrom tértől, ezért visszaindultunk a Kék Mecset felé. Gyönyörű volt, vitán felül.

A mecset udvarán találkoztunk egy úriemberrel, aki közölte, hogy imádja a magyarokat, és hogy szeretnénk hajókirándulásra menni. Mindkét pontban igazat adtunk neki. Azt mondja, négyünknek hatvan euró lesz, de különösen szimpatikus a képünk, ráadásul van velünk egy Attila, ezért megszámítja ötvenért. Én erre, hogy ha valóban annyira imádja a magyarokat, jó lesz az negyvenért is – elvégre testvérek vagyunk, vagy mi a fene. Legnagyobb csodálkozásomra némi homlokráncolás után belement. (Utólag, a jegyet látva jöttem rá, hogy ezt a mutatványt úgy intézte, hogy Ateszt simán beszámolta karonülőnek.)

Ekkorra már erősen a késő délután felé tendáltunk, fejünkben egy csomó élmény, lábunkban egy csomó kilométer, jobbnak láttuk megkeresni a buszmegállót.

Várjuk a buszt. (Mielőtt valaki belém kötne: nem, nem a tenger felől jött, de hangulatosabb volt itt ücsörögni, mint innen balra a forgalmas főút tövében...)

A busz végigkanyargott a tengerparton, jó húsz-huszonöt percen keresztül. Rendesen kiríttunk a tömegből, a helyiek kérdezősködtek is szaporán, kik vagyunk, mi a fenét keresünk ezen a buszon. Meghallva a származásunkat rendre meghatódtak, rázták a kezemet, emlegették a testvériséget. Azért jól esett, na… 😊

A buszmegállótól a szállásig még hátra volt némi séta, megaztán valami kaját is be kellett szerezni a szálloda melletti ABC-ben, ez már nagyon fárasztó volt. És ha ez még nem lett volna elég, a boltban egy nyomorult sörhöz sem lehetett hozzájutni, mondta a személyzet, hogy ehhez szíveskedjek kávézóba menni…

Ja, azt még nem is mondtam, hogy a méltányos, normális szállodai ár wellnessrészleget is tartalmazott! Szauna, medence, török fürdő, gőzfürdő… Bármilyen fárasztó is volt a nap – vagy éppen azért? – lementünk Atesszal, kipróbáltuk ezt is (a török fürdő kivételével, azt nem tudom, hogy kell használni, és nem tartottam fontosnak megkérdezni.)

Akárhogy is, erős nap volt, nem kellett sokat forgolódnom elalvás előtt.

Éjjel indultunk a nappali érkezés reményében.

Eseménytelenül vágtunk át a rövid horvát szakaszon, aztán a szerb-horvát határ környékén elkapott egy kellemetlen zápor, ami a kivályúsodott autópályával és a fölszaporodott forgalommal együtt nem esett annyira jól, de aztán rendeződtek a viszonyok, fölszáradt, megjavult, kiürült a pálya, döngethettünk délre.

(Számomra) új tapasztalat volt, hogy az autópálya Nis után is folytatódott Bulgária felé – már nem kellett a sötétben a Nisava szűk völgyében kanyarogni; a határra a reggeli szürkületben érkeztünk. Hűvös volt picit, majdnem köd, sor is volt, nem egy vidám kép, viszont megvettem a bolgár autópályajegyet, egy gonddal kevesebb.

Szófia előtt tankoltam egyet, a benzinkútnál vettünk valami csomagolt szendvicseket, nem voltak finomak, de legalább drágák, mindegy…

Átevickéltünk a Szófia-félkörgyűrűn, itt rontottam el az első letérést, ami szerencsére legalább nem okozott komoly időveszteséget.

A török határig kopár, napsütötte balkáni tájakon gurultunk. A határállomásra egy már-már repülőtérre emlékeztető terminált építettek, vámmentes bolt, sim-kártya, kulturált, tiszta wc-k stb stb.

Fölfrissültünk, aztán beálltunk a sorba, ami tulajdonképpen egészen elfogadható sebességgel fogyott előttünk. Ezzel együtt is föltűnt, hogy a törökök mennyire nem viccelnek a határvédelemmel, a vámvizsgálatokkal. Bizony kinyittatták a csomagtartót, kikérdeztek, átforgatták a papírokat.

Tiszta szerencse, hogy a montenegrói beszámolók miatt készítettünk egy házilagos hozzájáruló nyilatkozatot, miszerint használhatom a cég autóját, mert itt bizony (Montenegrótól eltérően) elkérték, megvizsgálták, összevonták a szemöldöküket, de végül azért továbbengedtek.

Innentől Isztambulig mérsékelt forgalomban, könnyedén haladtunk előre.

Kiírták mindenféle táblákra mindenféle nyelveken, hogy fizessünk elő az autópályára, mert különben irgumburgum, én meg úgy voltam vele, hogy a török hatóság egyelőre vasszigorúnak tűnik, ne játszadozzunk, hát vegyünk jogosultságot a fizetős útra. Be is tértünk egy út menti autós centrumba – benzinkút, étterem, fertőtlenítő, autópályabérlet-árusító -, és az elárusító hölgy elé járultam, aki közölte, hogy itt sajnos kártyával nem fizethetek. Most léptem át a határt, nincs még nálam líra, muti, hol van a bankautomata! Hát, az kérlek bent a városban… Na jó, ebből most nem lesz vásárlás, majd megoldom, ahogy lehet.

Tovább, irány a metropolisz!

Na, ez már volt valami! A város még sehol, de már percek óta felhőkarcolók között suhantunk. Hát mi lesz itt?

Ezek még csak ilyen "elővárosok", tudjátok, mint felénk Vecsés vagy Alsónémedi...

Aztán persze beállt a sor, a következő másfél órát araszolással töltöttük, kezdtem fölvenni az isztambuli forgalom ritmusát.

kérem szépen, ez itten már a Nyugat?

Nemsokára letértünk a főútról és rákanyarodtam a szállodánk utcájára, ami váratlanul szűknek és zsúfoltnak bizonyult. Szerencsére a szállodánk szomszédságában ráakadtam egy foghíjtelken kialakított parkolóra, ahova gyorsan beálltam legalább a becsekkolás idejére. A becsekkolás simán ment, a recepción megmutatták, melyik parkolóval vannak ők leszerződve – és hogy ott mennyiért parkolhatok a tartózkodásom idején. Az információ birtokában visszatértem a már elfoglalt parkolóhoz, ahol nagy örömmel fogadtak, mivel ott az a rend, hogy a parkoló autók kulcsait gyorsan elveszik, hogy szükség esetén arrébb tudjanak állni – én viszont ezt akkor még nem tudtam, és egy órával korábban a kulccsal a zsebemben távoztam. Akárhogy is: előadtam nekik a szállodával leszerződött parkoló ajánlatát, és fölvetettem, hogy ha tudják nekem a parkolójukat ugyanezen az áron adni, akkor maradok ott, ne kelljen már a két parkoló között átverekedni a kocsit. Teljesen rugalmatlanok voltak, ezért aztán kifizettem azt az egy-két órát, és mentem a „hivatalos” helyemre.

World Trade Center

A szoba első látásra csilivili és szipiszupi volt, mégsem éreztük a dolgot teljesen kereknek… Nézelődtünk, számolgattunk, és akárhogy számolgattunk, csak az lett az eredmény, hogy eggyel kevesebb az ágy, mint a létszámunk.

A recepciósok vonogatták a vállukat, kicsit furcsállották, hogy tényleg annyian jöttünk, ahány főre foglaltam, de aztán kaptak egy nagylelkűségi rohamot, és fölajánlottak Atesznak egy pótágyat. (Aztán este fél tízkor kopogtak, ránk hozták a szívbajt és egy készlet törölközőt is Attilának… :-D )

Ekkorra már erősen délutánba hajlottunk, nem is nagyon tudtunk mást tervezni, mint enni egyet, aztán rápihenni az első teljes isztambuli napunkra.

laza környék

végre valami nem annyira csilivil...

Őszintén szólva Montenegró után maradt bennünk valami hiányérzet.

Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy szokásunktól eltérően ezúttal visszatértünk egy már meglátogatott régióba, ha nagyon magamba nézek, hiányzott a „fölfedezés” vagy valami ilyesmi.

Nekiálltunk ezért törni a fejünket, hova lehetne még beszúrni egy hetet a nyáron.

A tervezési szempontok a következők voltak:

1. lehetőleg legyen valami új (Albánia, Montenegró kiesett)
2. legyen tengerpart – gondoljunk a fiatalságra (Szerbia kiesett)
3. legyen a tengerpart közelében sok fölfedeznivaló (sajnos Bulgária kiesett)
4. legyen olcsó, viszont ne legyen drága.
5. legyen lehetőleg autóval megközelíthető.

Elkezdtük nézegetni a szállásokat az Adria keleti partján – a fentiek alapján Horvátországban. Mit mondjak, a négyes pontnak nem annyira feleltek meg az ajánlatok.

Próba-szerencse alapon áttértünk az Adria nyugati partjára. Az egy dolog, hogy a szállások többsége bizony drága volt, de leginkább tele az összes, hiába csúsztunk egyre délebbre, minimális árcsökkenést és szabad hely növekedést tapasztaltunk.

Vissza keletre, nézzük meg Görögországot! Pofátlanul drágának bizonyult…

Nade… nade… nade… akkor vetettünk egy pillantást az Égei tenger keleti partjára… Miért is ne? Távolságban annyival nem több, személyi igazolvánnyal mehetünk, aztán meg kalandot akartunk, vagy mi a fene…

Kérem szépen fantasztikus ajánlatokat találtunk! Jó minőségű wellnesshotelekben a görög, horvát, olasz árak töredékéért kínáltak szállást, hirtelen a bőség zavara tört ránk.

Ezt látva elkezdett nagyobb hangsúlyt kapni a távolság, az odaéréshez szükséges idő. Isztambul mondjuk egy ezres, azon túl egy-két-háromszáz kilométerre voltak ezek a csodás hotelek.

Nadeviszontazonban… Ha már ott tartunk, csak meg kéne nézni Isztambult is, há’ nem? DE! És így, lassan, lassacskán kúszott bele a gondolat a fejünkbe: legyen Isztambul! Látnivaló dögivel, tengerpart egy köpésre, a kaland garantált, a szállodaárak pedig teljesen mérsékeltek. Közlekedés? Hmm… kaland az élet. Vezettem már Párizsban, Athénban, Londonban (bal- és jobbkormányos autót egyaránt), nehogymár pont Isztambultól tojjak be…. Adjunk neki!

Foglaltunk egy szobát a CIP Hotelben, Bakirköyben, ami a térképen Isztambulnak tűnt, valahol az is, de belvárosnak semmiképpen sem nevezném. Itt töltöttünk egy bő hetet, hamarosan jövök a részletekkel és egy csomó képpel.

(folytatás, ahogy ígértem)

Ismét megnéztük Budvát, továbbra is szép és érdekes az óváros, aztán ehhez kapcsolódóan délután kipróbáltuk a Mogren ikerstrandot. Hmm… rácsodálkozom mindenre, ami új élmény, keresem a dolgok pozitív oldalát, ezért azzal dicsérem az egekbe a Mogren-strandot, hogy nem volt egy nagy élmény.

• Tömeg
• Erősen süppedős homokpart, amin még egészségesen sem egyszerű járni, nemhogy ilyen félsántán…
• A homok tűzforró, de mit lehet tenni, ez nem a strand sara.
• a víz fenekén alattomos, nagy, éles, csúszós kövek meredeznek. A besétálás kizárt, azonnal úszni kell.
• és itt találkoztunk először a tavalyi nyárhoz képest megtapasztalt következő különbséggel: a strandvendégkóstolgató halakkal. Először nem értettem, mi bökdösi a bokánkat, a lábunk szárát. Egy idő után rájöttünk, hogy kisebb-nagyobb halak kóstolgatnak. Fájdalmat nem okoztak, de a szemtelenségükkel zavartak.
• a büfé/vendéglő meghökkentően drága volt, csak pislogtunk az árakon. Ez biztosan azért volt így, mert az óvárosból közvetlenül ide lehetett sétálni, de ez semmilyen szinten nem vigasztalt.

Eltöltöttünk itt egy délutánt, lebegtünk az úszógumikban, beszélgettünk, de nem volt egy maradandó élmény.

A Budvába vezető útnak azért volt egy kissé hajmeresztő szakasza.

Úgy hozta a sors, hogy beakadjunk egy fél órára (kb 20 kilométerre) egy fém építőanyagot szállító teherautó mögé. A plató volt kb 4 méter, a rajta szállított vasrúdköteg meg mondjuk hét. Vagyis: minimum három méternyi vasrúd a teherautó mögött és mellett kalimpált.

A rudakra a vezetőfülke mögött ráraktak némi vasanyagot, aztán kiadták a „jóleszazúgy” jelszót, és útnak indították az ördögszekeret.

Mondanom sem kell, nem haladtam a sarkában (már csak ezért is volt lehetetlen az előzés, a kanyargós úttól függetlenül), nem hiányzott, hogy fölnyársalja a kocsit vagy akár minket a meginduló fémköteg, ami csak utazott a platón, egy szép hosszú platón föööl-leeee – mivel az út hintáztatta a platót. A fémköteg lengő vége több útszéli autót is elkerült hajszál híján, csodálatos módon gyalogoslefejezést sem láttunk, de a végén, már a külvárosban egy parkoló autó nagyon csúnyán megkapta a magáét: a rudak úgy karmolták végig az oldalát, mintha egy sárkány támadta volna meg. A sofőr igen felelősségteljesen és európai módon oldotta meg a problémát: továbbhajtott egy kövér gázzal (egyébként szerintem észre sem vette, mit művelt suttyomban a rakománya…)

Arra azért jó volt a Mogren-strand, hogy fölszítsa bennünk a Copacabana-nosztalgiát. Ott 2023 nyarán csodálatosat fürödtünk a végtelen strand kristálytiszta vizében, a szórakoztatásunkról pedig pont ideális hullámok gondoskodtak. Bár a szállásunktól 100 km-re fekszik, ami ott jelentős távolságnak számít, nekivágtunk.

Már önmagában a szép, panorámás út is megérte a kirándulást. A strand közelében bekanyarodtunk a tavalyi szállásunk környékére fürdőgatyát venni. Persze a tulajdonossal illett udvariasan kommunikálni, inkább németül tudott, de amikor a végén bedobtam egy „falaminderit”-et, kicsit megolvadt és innentől az alku is valamivel könnyebben ment. (Nem úgy, mint pár óra múlva a dinnyeárus asszonnyal, annak ugyan köszönhettem és megköszönhettem albánul, nem engedett egy centet sem a dinnye árából…)

A strand… Hát… régenmindenjobbvót…

Tavalyhoz képest a víz egyszerűen szennyesebb volt. Itt-ott mindenfélék úszkáltak benne, a hínár a legkevesebb – bár ahhoz képest, hogy tavaly nulla egész nulla darabbal találkoztunk, az sem okozott nagy örömet.

A hullámok nem hozták a tavalyi formájukat. Jó volt, jó volt, de nem olyan katartikus, mint azelőtt.

És… és… és… megjöttek a harapós kishalak.

Az Ogren strand után igyekeztem sztoikussá válni, élni hagyni a kicsiket, eltűrni a tapogatózásukat, hagyni őket ráébredni, hogy én nem az ebéd vagyok, hogy aztán menjenek békével… Na persze! A passzivitásom csak fölbátorította őket. Kóstol, kóstol, bökdös, rájön, hogy ez a hülye nem megy arrébb, erre MEGHARAP… Az anyádat! Föladtam a pacifizmust, innentől egy érintést sem tűrtem többé.

A mesterterv része volt, hogy a nap végén megmutatjuk Mártiéknak az esti ulcinji forgatagot, de legnagyobb megdöbbenésemre a városba vezető forgalom messze fölülmúlta a nosztalgikus tavalyi dugót. A városnézésre szánt időt a külvároson kívül töltöttük a forgalomban araszolva.

És igen, jöttek, akiknek fontosabb előrehaladni, mint a többieknek, lazán-könnyedén kikerülve a sort, aztán szembeforgalom feltűnésekor agresszívan visszafurakodva oda… Pfúj… Nyeltem, persze, nem vagyok idevalósi, aztán azért örömmel tapasztaltam, hogy fél kilométerrel és fél órával később a rendőrök rendre igazoltatják, kiszedik azokat, akik egyenlőbbnek gondolták magukat az egyenlőknél.

Akárhogy is: rengeteg időt vesztettünk a sorban, kihagytuk Ulcinjt és aznap még így is piszkosul későn értünk a szállásra.

Kellemes meglepetés volt Herceg Novi óvárosa.

Lehet, hogy csak a kánikula miatt, de a gyönyörű utcákon csak lézengtek a látogatók, tiszta fölüdülés volt Kotor és Budva zsúfoltságához képest. Tavaly kimaradt, idén pótoltuk, nem bántuk meg, ajánlom!

A tengerparti napokat magunk mögött hagyva fölmásztunk a hegyekbe, a Durmitor sem volt elég egyszer.

A hozzávetőleges terv a Bobotov Kuk megmászása volt, de készen álltunk alkalmazkodni a körülményekhez. Így is lett.

Odautunk során a tengerparti kánikula a fennsíkokon még fokozódni is tudott, aggódva vártam a Durmitor időjárását, de részben az érkező zivatarok miatt is ott már elviselhető, szinte hűsítő klíma fogadott.

Hűsítőek voltak az árak is: egy normális, rendezett, igényes vendéglőben annyiért vacsorázott a csapat, mint mondjuk az Ogren strandi büfében.

Vacsoraidőben iszonyatos, kitartó záporeső kapott el, kapkodva szaladtunk a vendéglő, a bolt, a szállásunk és az autók között.

Aztán következett a nagy nap, amit titokban talán jobban vártam, mint az egész tengerparti strandos hacacárét: egy kis hegyi túrázás.

A Bobotov Kukra vezető rövidebb, könnyebb túra kezdőpontja tavalyról már ismerős volt, a Durmitor-körút délkeleti részéről, a Sedlo-parkolóból indultunk.

Aggódtunk kicsit az időjárás miatt, délután négytől újra zivatarokat jeleztek előre, ezért megkérdeztük a bölcs öreg helyi jegyszedőt a témában, aki nagyvonalúan közölte, hogy a vedör is gud, no problem. Könnyű volt ezt elhinni, még fönt a hegyek között is meleg volt, az ég pedig egységesen kék.

Akkor hajrá, irány fölfelé!

Az első szakasz könnyű volt. Emelkedett, persze, mégiscsak hegymászás, vagy mi a fene, de haladós volt. Volt még energiám, bírta a lábam, nyomtam a gombot, még rám is szólt a család, hogy ne rohanjak. Aztán egyszer csak nagyjából falnak ütköztem.

Már megírtam a fészbukon is: sziklákon kellett fölhágni, lendületet véve, kötélbe kapaszkodva. Rajtam kívül ez mindenkinek gyerekjáték volt. Én tettem néhány próbát, mepróbáltam föllendülni, de egyrészt nem is sikerült, másrészt ha arra gondoltam, hogy siker esetén ugyanezt lefelé is meg kellene tennem, bizony bajban lennék.

Kupaktanács következett, annak eredményeként pedig Márti visszafordult, egyébként sem volt boldog a magasságtól, én letelepedtem, Odi pedig bevállalta, hogy továbbvezeti a fiúkat a hegyre.

Jó ideig ücsörögtem, meditáltam egyedül, ritkán zavartak meg az elhaladó túrázók, annál inkább az érdeklődő rovarok. Némelyik szolidabban, némelyik erőszakosabban zümmögött, zúgott, hangoskodott. Aztán valami olyat hallottam, ami leginkább egy ló nagyságú darázs zúgásának felelt meg, ráadásul intenzíven erősödött. Pislogtam körbe-körbe, aztán egy másodpercen belül alaposan hátbavágott egy lerepülő kavics.

Nem is önmagában az ütés volt ijesztő, tán még be sem kékült a nyoma, hanem az a tény, hogy ugyanez a kavics simán lehetett volna ötször, tízszer ekkora is és simán betalálhatott volna mondjuk harminc centivel magasabban is. Mit mondjak, innentől kissé megilletődöttebben vártam a csapat visszatértét.

A vártnál hamarabb érkeztek meg.

A fiúk ügyesek voltak, szépen, lendületesen, de biztonságosan kapaszkodtak fölfelé a már nehezebbé váló terepen, az égen viszont felhők kezdtek gyülekezni, pedig a délután négytől még igen messze voltunk.

A visszafelé haladó túrázók elmondása alapján a csúcs környéke még az addigiaknál is nehezebb terepet tartogatott, és ezt az információt az időjárás megváltozásával összevetve Odi a visszafordulás mellett döntött.

Leballagtunk az egyre borultabb ég alatt, de Atesz és Odi a biztonság kedvéért a völgy szemben levő oldalán is fölnyomult néhány száz métert.

Miután a hegymászás a tervezettnél sokkal hamarabb véget ért, hirtelen időmilliomosokká váltunk. Újabb kupaktanács után úgy döntöttünk, hogy megmutatjuk Mártiéknak a Durmitor-kört, a tavalyi túrával ellentétben ezúttal az óramutató járásával megegyező irányban.

Mivel alaposan benne jártunk már a napban, idén a Piva-kanyont kihagytuk.

Nem sokkal a továbbindulás után lecsaptak ránk az első zivatarok. A Vilina-barlangnál még kiszálltunk, a barlang szája, a panoráma és esetleg egy meleg ebéd kedvéért, de ahhoz, hogy alaposan körülnézhessünk, a hely sajátosságainak következtében be kellett volna állnunk villámhárítónak, ami nem annyira hálás szakma.

Csúsztak a vizes kövek, folyamatosan csapkodtak a villámok, taszigált a szél, a kávézóban még kaja sem volt, úgyhogy továbbhajtottunk. A védett autókban kellemesen kanyarogva, a vihar tombolását csodálva értük el Milogora „községet”, ahol ebédelni próbáltunk.

A tulajdonos család tagjai a pár perccel korábban befejeződött özönvíz utáni romeltakarítást végezték, számomra az is kérdéses volt, hogy egyáltalán fogadóképes-e a fogadó – de örömmel üdvözöltek és fogadtak.

Mindjárt az elején tájékoztattak a miheztartás végett, hogy áramra ne nagyon számítsunk, ugyanis esett az eső (ha magunktól nem vettük volna észre). Rá kellett jönnöm, hogy ez egy tendencia Montenegróban: a záporesőből egyenesen következik a rövidebb-hosszabb áramszünet.

Lényeg a lényeg: nagyon jót kajáltunk mesésen olcsón. Én egy nagy, vastag szelet omlós-szaftos, de egyáltalán nem zsíros sertés-szeletet kaptam, rajta egyben körülbelül fél éves fogyasztásomnak megfelelő fokhagymamennyiséggel. 5/5. A pincérnővel üdvözletemet küldtem a szakácsnak, ő közölte, hogy megmondja az anyukájának. 😊 (Amúgy: ismét bebizonyosodott, hogy nem szabad a látszat alapján ítélni. A húsz év körüli pincérlány egy igazi tenyeres-talpas, mindenütt kerek, nagydarab parasztlány benyomását keltette, angolul viszont teljesen vállalhatóan, kulturáltan megtanult – hát nem gondoltam volna.)

Az ebéd végeztével a kör északi oldalán végighaladva eseménytelen körülmények között tértünk vissza Zabljakba. (Ez úgy hangzik, mintha unalmas lett volna, de nem úgy értettem: a táj elképesztő maradt, kanyonok, szakadékok, szerpentinek, de ezt úgysem lehet szavakkal visszaadni – de legalábbis én biztosan nem vagyok rá képes.)

Fáradt voltam ekkorra, de a csapat megszavazta, hogy azért tegyünk egy kanyart a Fekete-tóhoz is.

A parkolóba érve megfordult a fejemben, hogy meglobogtatom a délelőtt vásárolt nemzeti park-belépőjegyet, de meggyőztem magam, hogy úgysem érdekelne senkit, fizetni kell és kész. Bosszantó volt viszont, hogy bár már a nyitvatartási idő végefelé jártunk, azért a parkoláson túl csak ki akartak velünk fizettetni még egy belépődíjat is. Nyeltem, fizettem, és akkor láttam, hogy a belépőjegy ténylegesen tök ugyanolyan, mint amilyet délelőtt a Bobotov Kuk tövében vettem. Ezt közöltem is a pénztárossal, aki némi „miértcsakmostszólsz”-jellegű mormogás közepette visszaadta a pénzt. Na, ennyit már csak megérdemeltünk.

A tóhoz magához további pár száz méter séta vezetett, és ekkor már éreztem, hogy nekem nagyon elég, amíg a többiek lementek a partra nézelődni, sétálni, fényképezkedni, én csak letelepedtem egy padra, onnan lestem a természetet.

Visszafelé kellemesen borzongató, már-már hűvös időben indultunk, a szélsőségesen párás levegőben kisebb ködfoltok is föltűntek.

(a képek készítésének idején itthon kb 40 fok volt...)

Ezzel véget ért a nyaralás.

A másnap reggeli első programpont (már az indulást leszámítva) a Tara kanyon hídja volt. A látvány ismét lenyűgöző volt, érdekes volt így viszonylag korán reggel a néptelen hídon és környékén körülnézni. Engem sajnos váratlan gyengeség, tériszony fogott el, nem volt túl komfortos, különösen belegondolva, hogy még jó néhány óra vezetés áll előttem. Türelmetlen is voltam már, jöttem volna haza.

Volt bennem némi aggodalom, mivel a nagy kapkodásban végül nem fizettük ki a zabljaki Magasságos Hivatalban az utolsó két éjszakára vonatkozó idegenforgalmi adót (amit egyébként elvileg a szállásadó vállalt volna, majd amikor fölhívtam erre a figyelmét, nagy duzzogva visszaadott inkább tíz eurót – no comment), féltem, hogy a határon lekapcsolnak, megnézik a nyilvántartásokat, aztán hátravisznek főbe lőni, de ugyan nem foglalkoztak azok semmivel… Regisztrálták az okmányainkat, aztán elküldtek a fenébe.

Ilyet se láttam még egyébként: a montenegrói és a bosnyák határátkelő egymástól ’vagy négy kilométerre állt, hosszan tekeregtünk a senkiföldjén az erdei szerpentineken, mire Boszniába léptünk.

A falu neve Metaljka volt, de úgy ránézésre egy rockert sem láttunk…

Persze megszűnt a hálózat, nyökögni kezdett a navigáció, ezért kicsit zaklatottan, nyugtalanul haladtunk észak felé. Cajnice, Gorazde, onnan a Drina völgyében, aztán megint északnyugatra, át Kulán, aztán jött Sokolac. Tuzla irányába tartottunk, de egyre néptelenebb, egyre vacakabb utakon, amíg végül konkrétan egy poros erdei szerpentines földútra jutottunk. Ez a tény a nyökögő navigációt is beleszámítva szinte kétségbe ejtett – de aztán itthon visszaellenőrizve kénytelen voltam belátni, hogy igen, ez AZ a főút volt, ami minket hazavezet.

Tuzla érintése után ismét nyugatnak fordultunk, és Dobojnál a már jól ismert főútra visszacsatlakozva kanyarodtunk Horvátország, majd hazafelé.