Vessük bele magunkat a közepébe! Irány a Hippodrom, meg minden, ami arra van és belefér!

(Zárójeles megjegyzés: Nem tudtunk annyit készülni erre az utazásra, mint amennyit illett volna, szerettünk volna. Sajnos a műveltségi korlátaim miatt biztos, hogy ezekben a napokban nem mindig súlyoztuk a dolgokat a lehető legjobban, valószínűleg simán elhaladtunk egy csomó különlegesség és érték mellett – hát nézzétek el nekem! Nem vagyok történész, pláne nem kultúrtörténész; ha valaki a leíráshoz építő jellegű kiegészítéssel, esetleg javítással szolgál, azt hálásan fogadom és előre is köszönöm!)

Mindenekelőtt szerettem volna magunkat megóvni a hatóságok kellemetlenkedéseitől, ezért jó turista módjára megkérdeztük a recepción, hol és hogyan fizethetnénk autópálya- és hídpénzt. Készségesen elmagyarázták, hogy a bankban. MI??? Ja, nem, a postán! Tényleg??? Fogalmuk sincs, kérdezzük meg a parkolóőröktől, ők mégiscsak autókkal foglalkoznak. És tudni fogják? Kit érdekel, de legalább nem őket fogjuk zaklatni a hülyeségünkkel... A parkolóőrök hasonlóan adták elő magukat, náluk az lett a kérdezősködés vége, hogy kilépéskor a határon kell majd fizetni a használat függvényében. Jó, mondom, csudajó, de ugye ott csak a díjat kell majd fizetni, büntetést ugye nem? Nem, nem, rendben lesz minden, csak húzzunk már a hülye kérdéseinkkel...

Most mit mondjak erre? Nem voltam hajlandó több energiát fektetni ebbe a projektbe, gondoltam, majd lesz valahogy...

Vissza a programhoz! A fölfedezéshez első körben az általánosan dicsért isztambuli tömegközlekedést vettük igénybe.

A szállásunktól pár száz méterre volt a metró egyik állomása, Bakirköy.

A környéket leginkább valamiféle „alközpontként” jellemezném. A szűk utcákon az autók inkább csak szükségesen megtűrtek, a széles utca sétány. Boltok, büfék, kisállatkereskedések váltogatják egymást. A tömeg folyamatos.

Bakirköy igazán forgalmas csomópont. Zöldfülűként közelítettük meg a metrót, „majdcsakleszvalahogy” alapon. Lett is. A nagyhasú biztonsági őr végtelenül kedvesen és korrekt angolsággal magyarázta és mutogatta el a szabályokat, hogy vegyünk isztambul-kártyát, hogy töltsünk rá pénzt, hogy nem kell mindenkinek, egy elég a családnak, hogy érvényesítjük stb stb. Egyébként is korrekt volt, de amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, kedvessé vált, amikor meg megtudta, hogy még egy Attila is van velünk, mindjárt el is olvadt.

A célpontunk a központ, Sirkeci állomás volt, valami szűk fél óra metrózás, eleinte a felszínen, aztán már lent az alagútban.

Sirkeci eddigi pályafutásom legnagyobb metróállomása. Már attól elfáradt a lábam, hogy a folyosók és mozgólépcsők labirintusából a felszínre vergődtünk. Közben persze a világ háromszor is megfordult körülöttem, odakint fogalmam sem volt, mi az irány.

Némi tanakodás és némi szerencse igénybevételével tulajdonképpen elsőre jó felé indultunk. Itt már a belvárosi nyüzsgést tapasztaltuk meg, üzletet üzlet hátán, szűk járdát, a vállam mellett harminc centire elballagó villamost, illatokat, zajokat. A Kum Meydani és a Taya Hatun utcán sétáltunk dél, a Hippodrom tér felé, amikor balról egy szép, magas kőfallal kerített park tűnt föl. Naná, hogy megnézzük, mi ez! Persze, hogy a Topkapi palotakomplexumot körbeölelő park volt, amit kézenfekvő volt megnézni. Említettem föntebb, milyen fölkészületlenek (szabadok!) voltunk, ezért aztán a palotakomplexum is több meglepetéssel szolgált. Először is: alapos, táskavizsgálós-fémdetektoros biztonsági ellenőrzés a bejáratnál, viszont nincs pénztár! Nahát, ez ingyenes!? Csodaszép, igényesen gondozott, hatalmas park hatalmas fákkal, sétányokkal. Na, itt kezdtük kapiskálni, hogy ez az ingyenes rész csak a mézesmadzag, ha valóban látni is akarunk, perkálni kell. Ha már itt voltunk, nem hagytuk ki, a csapat egy része a Birodalmi Kapuhoz, más része a pénztárakhoz kígyózó sorba állt be.

a Birodalmi Kapu (átjáró a szultán rezidenciáihoz)

Mindkettő elfogadhatóan gyorsan haladt, némi kötelező tülekedés után hamar bejutottunk a tulajdonképpeni palotaudvarba.

A látnivalókat az óramutató járásával megegyezően kezdtük megnézni, távolság szerint. Akkor még megvolt az az illúziónk, hogy mindenre sort tudunk majd keríteni. Haha…

Kezdtük a háremmel, aztán a szultáni palota következett. Csodálatos állapotban tartanak mindent, érezhető, hogy egy egykor volt világbirodalom legbelsőbb középpontjában barangolunk, amit a mai törökök nyilvánvalóan ennek megfelelően kezelnek. Hozzáteszem: önmagában ennek a két részlegnek a bejárása alaposan megcsapolta az energiánkat.

Ez a szultán privát fürdőrészlege: https://youtube.com/shorts/q7DhJuGj-hM

Fura érzés volt megtapasztalni az idegen, annak idején nálunk sokkal erősebb (tetszik, nem tetszik, ez sajnos így volt) kultúrát megtapasztalni, látni a különbségeket, az eltérő stílust.

Például: egyáltalán nem építkeztek különösebben magasra. Az egész terület tucatnyi épülete maximum kétszintes, szinte belesimul az alapjukul szolgáló dombba. A legmagasabbak az öreg fák, nem a szultán dicsőségét hirdető épületek. (Engedjük meg: a Birodalmi Kapu tényleg méltóságteljesen megtermett, de az kivétel.)

Aztán megnéztük a tróntermet és beálltunk a Birodalmi Ruházati Gyűjteményhez vezető sorba. Gyorsan bejutottunk és gyorsan megállapítottuk, hogy ez bizony nem a mi világunk. A két szinten cirka 30000 különféle kaftánt és turbánt állítottak ki. Mi megnéztünk közülük kb hatot, számomra ez is többszörösen lefedte a hátralevő életem kaftán- és turbánlátási szükségletét, aztán gyorsan elhúztuk a csíkot.

Következett a kincstár, ami már azért kicsit izgalmasabb volt. Még a magamfajta laikus számára is impozáns, csodálatos kézművesmunkákat mutattak be, ékszereket, használati tárgyakat, könyveket (mondjuk a könyvek kb 105-110%-a a Korán különböző kiadásait jelentette), fegyvereket a Birodalom különböző korszakaiból. A tömeg kicsit nyomasztó volt, a látogatótér kicsit szűk és sötét, fölüdülés volt, amikor az útvonal kivezetett egy sarokteraszra, ahonnan csodálatos panoráma nyílik a Boszporuszra és az Aranyszarv-öböl bejáratára. Volt végre egy kis oxigén és tér, szusszantunk pár percet.

Meg kell mondanom egyébként, hogy a kincstárban nem elsősorban a tömeg miatt éreztem magam kicsit feszélyezve. Néztem azokat a kardokat, a páncélingeket, a sisakokat, a puskákat, aztán a temérdek ékszert, díszeket, gazdagságot, és elszorult kicsit a szívem: ezekkel a kardokkal az őseimet aprították, ezeket az kincseket az őseimtől rabolták, most meg itt dicsekednek velük. Persze, persze testvérek vagyunk, meg el sem tudják mondani, mennyire imádnak minket (szerintem nem is értik, mi a fenéért harcoltunk ellenük, a testvéreink ellen évszázadokon keresztül), de ott azokban a termekben fojtogatott picit a történelem. El is jöttünk gyorsan, de azért előtte mutatok egy korabeli luxusbölcsőt:

.

Kimentünk még egy kilátóteraszra, de itt már számot kellett vetnünk a feladat reménytelenségével. Amerre néztünk, további pavilonok sorakoztak, de sajnos egyikben sem rendeztek be egy valamirevaló kebabost, a gyomrok pedig egyre intenzívebb korgásnak, az általános közhangulat ennek következtében pedig hanyatlásnak indult.

Órákon át tartó nézelődés, élménygyűjtés után fájó szívvel indultunk a kijárat felé.

Következett a Nagy Dilemma, a szívfájdalom. A Hagia Sophia… Már a kérdés fölmerülése önmagában is szégyen, de bizony fölmerült. Mert hát itt vagyunk, itt vagyunk a tövében, világszinten is kivételes látnivaló, talán soha nem jutunk vissza ide.

Ugyanakkor azt olvastam, hogy mióta újra mecsetként szolgál, a turistákat erősen a partvonalra szorították, ellenben a belépő meglehetősen borsos (az esetünkben ugye négyszeres a szorzó.)

Mindezen túl – azért lássuk be, ez nem egy tíz perces program, és a topkapi komplexum után már-már vert, éhes sereg voltunk.

Hát kihagytuk. Nem vagyok büszke, de döntenünk kellett.

Nekiálltunk megkeresni a szuperolcsó török étkezési lehetőségeket, de a legfrekventáltabb turistás belvárosban voltunk, ahhol puccos éttermek váltakoztak drágákkal. Reményvesztetten kerestünk valami inkább nekünk valót, de végül föladtuk, beültünk, ettünk.

Étteremkeresés közben kicsit eltávolodtunk a Hippodrom tértől, ezért visszaindultunk a Kék Mecset felé. Gyönyörű volt, vitán felül.

A mecset udvarán találkoztunk egy úriemberrel, aki közölte, hogy imádja a magyarokat, és hogy szeretnénk hajókirándulásra menni. Mindkét pontban igazat adtunk neki. Azt mondja, négyünknek hatvan euró lesz, de különösen szimpatikus a képünk, ráadásul van velünk egy Attila, ezért megszámítja ötvenért. Én erre, hogy ha valóban annyira imádja a magyarokat, jó lesz az negyvenért is – elvégre testvérek vagyunk, vagy mi a fene. Legnagyobb csodálkozásomra némi homlokráncolás után belement. (Utólag, a jegyet látva jöttem rá, hogy ezt a mutatványt úgy intézte, hogy Ateszt simán beszámolta karonülőnek.)

Ekkorra már erősen a késő délután felé tendáltunk, fejünkben egy csomó élmény, lábunkban egy csomó kilométer, jobbnak láttuk megkeresni a buszmegállót.

Várjuk a buszt. (Mielőtt valaki belém kötne: nem, nem a tenger felől jött, de hangulatosabb volt itt ücsörögni, mint innen balra a forgalmas főút tövében...)

A busz végigkanyargott a tengerparton, jó húsz-huszonöt percen keresztül. Rendesen kiríttunk a tömegből, a helyiek kérdezősködtek is szaporán, kik vagyunk, mi a fenét keresünk ezen a buszon. Meghallva a származásunkat rendre meghatódtak, rázták a kezemet, emlegették a testvériséget. Azért jól esett, na… 😊

A buszmegállótól a szállásig még hátra volt némi séta, megaztán valami kaját is be kellett szerezni a szálloda melletti ABC-ben, ez már nagyon fárasztó volt. És ha ez még nem lett volna elég, a boltban egy nyomorult sörhöz sem lehetett hozzájutni, mondta a személyzet, hogy ehhez szíveskedjek kávézóba menni…

Ja, azt még nem is mondtam, hogy a méltányos, normális szállodai ár wellnessrészleget is tartalmazott! Szauna, medence, török fürdő, gőzfürdő… Bármilyen fárasztó is volt a nap – vagy éppen azért? – lementünk Atesszal, kipróbáltuk ezt is (a török fürdő kivételével, azt nem tudom, hogy kell használni, és nem tartottam fontosnak megkérdezni.)

Akárhogy is, erős nap volt, nem kellett sokat forgolódnom elalvás előtt.