Ha már itt tartunk, el kell mondanom, hogy azért vacilláltam kicsit, megírjam-e, közzétegyem-e ezt a bejegyzést.

Nem akarom ismételni magam, Kotorban tavaly is jártunk, önmagában az új élmények miatt lehet, hogy nem is érdemes az időtöket rabolnom – ugyanakkor történt egy-két említésre méltó dolog, és tavalyhoz képest fölmerültek olyan különbségek, melyeket szívesen megosztok veletek.

Szóval 2024 első félévét radikálisan a lábam állapota határozta meg.

Gyógyulgattam lassan, de sokáig nem mertünk semmilyen nyaralást, utazást tervezni, aztán végül megegyeztünk Mártival, hogy elkísérjük, visszatérünk Montenegróba, de a tavalyi nyártól eltérően most legföljebb csillagtúrákat teszünk, nem vándorlunk városról városra, szállásról szállásra.

Hosszas válogatás után választottuk ki a Villa Vaivát, a kotori belső öböl nyugati partján, gyakorlatilag már nem is Kotorban, hanem az azzal egybeépült Muo településen.

Kora hajnalban indultunk Pécsről, hogy legyen időnk sétálni egyet Szarajevóban. Nyugodt, eseménytelen utunk volt. Szarajavó elsőre meghökkentett kicsit, föl kellett venni a balkáni ritmust, kihívás volt a két autónak egymás mögött maradnia, de végül egészen könnyedén az óvárosba jutottunk, parkolót is találtunk, ment minden a tervek szerint.

kellemes séta - azért lássuk be, nem egy világváros		a mecset udvarára csak az utcáról kukucskáltunk be.

Bejártuk az óvárost, amennyire kb két óra lehetőséget adott.

Volt persze bazár, székesegyház, mecset, mi szem-szájnak ingere. Azt viszont meg kell említenem, hogy a mecset kapujánál kicsit kupán vágott a világpolitika, mivel ki volt írva, hogy az Izraelből vagy az Egyesült Államokból származó vendégek lesznek szívesek inkább kívül maradni... Hajaj, pedig olyan szép, békés nyári nap volt.

Aztán indultunk tovább, várt a Kotori öböl.

Szarajevótól a montenegrói határ felé több csodálatos útszakaszt is teljesítettük, és már javában benne voltunk a délutánban, amikor a határra értünk. Lazán, könnyedén, két-három kocsi volt előttünk, királyság.

   Bosnyák-Montenegrói határrégió a közösségi média számára... és a valóságban.

- Add csak ide a személyiket!
- Nálad vannak
- Nálam nincsenek.
- Nekem nem adtad, nézd meg a zsebeidet!
- Nincsenek!
- Hova tetted utoljára?
- Az ajtózsebbe.
- Nézd meg ott!
- Már megnéztem.

Szóval így álltunk... Álltunk...

Hol a bánatban vannak az irataink, amikkel pár órával korábban egyszer már beléptünk Boszniába?

Kiálltunk a sorból.

Még egyszer átnéztük az összes zsebet.

Elkezdtük kipakolni a csomagokat.

A sírás kerülgetett, már megkerestem a szarajevói konzulátus számát, hogy megkérdezzem, ilyenkor mi van…

És akkor Márti megtalálta… Az ajtó zsebének olyan speciális (hogy rohadna meg!) a kialakítása, hogy a három személyi igazolvány tökéletesen bele tud simulni, ékelődni az oldalába. Háromszor, ötször, ezerszer végigtapogattam azt a felületet, és nem vettem észre, hogy épp’ a kártyákat tapizom végig, végül csak Márti alapossága segített. Mehettünk tovább… visszaálltunk a sorba, alig 10-15 autó volt előttünk, de nem csak emiatt rövidült az életem abban a fél órában….

A montenegrói szakaszra két gondolattal fordultam rá:

• A Kotori öblöt a szerpentin felől kell megközelíteni, mert úgy üt igazán a látvány.
• Tavaly már megtapasztaltam az alsóbbrendű utakat, Mártit nem akartam ezzel fárasztani, ezért a főúton akartam maradni.

A navigáció a háttérben alattomosan elhúzta a száját…

Kicsit csodálkoztam, hogy Njegusi felé letérünk a niksici útról, de hallgattam a navira, nem vagyok idevalósi, nem fogok okoskodni. Hát kellett volna…

Negyven kilométernyi fárasztó (bár kétségtelenül több ponton is gyönyörű) araszolás következett egy egy sávos úton a szakadékok peremén, némi szembeforgalommal megfűszerezve, csak hogy nehogy túl jól érezzük magunkat:

https://youtube.com/shorts/hdFelTgiqaY?feature=share

A kanyarok előtt már rutinosan dudáltam, terelgettem a Skodát nagy óvatosan a csapásokon, aztán egy örökkévalóság után csak kijutottunk Njegusiba, onnan meg a szerpentinre. A panoráma másodszorra sem okozott csalódást, nézzétek meg a tavalyi képeimet. Újakat nem teszek ki ebben a témában, egy centivel sem lett kevésbé szép. 😊

A szállásra a régi ismerős dugón keresztül verekedtük át magunkat – de legalább egyszerű volt megtalálni.

A város maga a már megszokott, attraktív arcát mutatta, a tömeg ellenére csodálatos a hangulat, mediterrán lazaság, élet, macskák, ilyesmi.

Az első különbség viszont tavalyhoz képest a forgalmi helyzet: ismertek, én tudom rugalmasan kezelni a szabályokat a Nagyobb Jó Érdekében, és tavaly viszonylag könnyedén ráhangolódtam a nagy hülye balkáni forgalomra, amely a 21. századra sokszorosan meghaladja a 19-20. századi infrastruktúra lehetőségeit. Építik persze az utakat, bőszen, ahogy csak bírják, de a városok belsejét nyilván nem lehet megtágítani a meghatványozódott autóforgalom számára, micsinyájjunk…

Tavaly azt tapasztaltam, hogy ezt a problémát a sofőrök az élni és élni hagyni elv alapján, rugalmasan, egymást segítve igyekeznek csökkenteni. Idén ezt a magatartást fölváltotta a gátlástalan tolakodás, még olyan áron is (ami tavaly egyenesen elképzelhetetlen lett volna), hogy a hülye nyomulásukkal gyakran a már meglévőnél is nagyobb dugót okoztak… 

Ismét megmásztuk a Szent János erődöt – idén azért kissé kalandosabb volt a sérült lábammal, de a fokozott óvatosságnak hála idén legalább nem estem seggre a csúszósra kopott köveken.

Fölkanyarogtunk a Lovcen-hegyre, ami egy csodálatos autós kirándulásnak bizonyult. Fönt körpanoráma és a Njegos-mauzóleum várt minket. (Meg egy csomó lépcső ofkorsz, de csakazértis megmásztam.)

Kilátások a Lovcenről

Ismét nekiszaladtunk a hajókirándulásnak. Tavaly ugye a tenger állapota nem tette lehetővé, hogy a kis motorcsónakkal elhagyjuk az öblöt, de idén nem volt ilyen probléma. Idén másféle „kellemetlenségeink” adódtak.

Először is már az út első szakaszán kiderült, hogy még bent az öbölben további utasokat fogunk fölvenni. Meg is történt a nagy találkozás, az öböl nyugati partján, már nem messze Perasttól, majdnem azzal szemben beszállt egy csapat fiatal fickó. Ezt követően viszont a kapitánykormányos srác komoly telefonálásba kezdett, némi gesztikulációval kísérve, addig viszont nem mentünk sehova, csak hánykolódtunk a napon. Hosszas telefonálás után kérdő pillantásomra válaszolva közölte, hogy „kámpeni problem”, aztán gázt adott és elmentünk a Szirti Madonna szigetre.

Kiszálltunk, bóklásztunk kicsit, a kapitány viszont ismét rátámaszkodott a gázkarra és hajóstul eltűnt a messzeségben (még jó, hogy nem a mélységben...). Nem is lett volna gond, azért bíztunk abban, hogy nem jutunk Robinson Crusoe sorsára és hamarosan talán csak viszontlátjuk, de a hajóval együtt elvitte a hátizsákot is, a pénztárcával együtt.

Így aztán a szigeten nem hogy belépőt nem tudtunk fizetni, vagy üdítőt venni, de még a vécébe sem jutottunk be. Ez a helyzet kissé nyomottá tette a hangulatunkat. Ráadásul amikor megérkezett, a sűrű forgalom miatt percekig kikötőhelyet sem talált. Persze nem azért kereste a kikötőhelyet, hogy kivehessük a pénztárcát, hanem hogy beszálljunk és továbbinduljunk. Egyébként akkorra már a barátnője is mellette állt a kormányosállásban.

Szépen gyarapodott a csapat…

A programnak megfelelően végre eljutottunk a híresneves Kék Barlanghoz. Tényleg varázslatos látvány, vitán fölül.

A barlang szájánál vagy hat-nyolc kisebb-nagyobb hajó horgonyzott, utasaik fürödtek vagy a fedélzeten napoztak, mindenesetre „kihalt”-nak semmiképpen sem lehetett nevezni a környezetet.

A fiúk mindenképpen ki akarták használni a fürdési lehetőséget, nekem viszont életemben először nem volt ehhez kedvem (elsősorban a lábam miatt, de ezt majd mindjárt kifejtem) – viszont Attilát semmiképpen sem szerettem volna a felügyeletem nélkül a sziklák és a hullámok közé engedni, ezért kénytelen-kelletlen utána mentem a vízbe. Szigorú atyaként úszógumit parancsoltam rá, és azt kellett látnom, hogy úgy elhúz tőlem, mint a kacsa, én pedig bénán, lassan, kínlódva igyekszem követni.

A víz langyos volt és kellemes, és Attila annyira magabiztosan mozgott benne, annyira könyörgött, hogy végül megengedtem neki, hogy kibújjon az úszógumiból. Kellemesen elpancsolt, amíg meg nem jött az indulási parancs a hajóról. Atesz: sutty… visszaszáguldott, az apja… sutty… visszaevickélt. Odaérve azzal kellett szembesülnöm, hogy saját erőmből nem tudok fölmászni a létra utolsó fokain. Jajjj, de égtem… az idegen fiúk jöttek, kaptak el, amúgy szerintem volt is egy gondolatuk a vén marháról, de szerencsére amikor meglátták a fedélzetre érkező bal lábamat, olyanokat kezdtek mondani, hogy „uhhh” meg „sit” meg „fakk”, szóval a látvány azért némi magyarázatot adott a mozgáskorlátozottságomra.

Az előző napok igénybevételei után az volt a terv, hogy a hajón majd pihentetem a megerőltetett lábamat, de ez nagyon nem jött össze.

Tavaly Goran kapitány csónakja a háborgó tengeren is leginkább csak hintázott billegett, nagyon kellemesen siklott a magunkfajta szárazföldi patkányok számára. Niklas kapitány Gorannál kb harminc évvel fiatalabb volt, élvezte a vezetést, nagyvonalúan kezelte a gázkart, emiatt a hajó folyamatosan olyan ütéseket kapott, hogy a seggemen és a gerincemen át a fejem rázkódott, a nyomorult lábaimmal igyekeztem picit stabilan tartani magam, de azért többé-kevésbé ki lehetett bírni röhögés nélkül.

folyt. köv. (talán nem fél év múlva)