Nyilván nem mehettünk haza anélkül, hogy át ne lépjünk Ázsiába.

Nagyon fölkészültünk az ottani látnivalókból is (mint kiderült, mégsem eléggé...), hát nekiindultunk.

Van bennem valami vonzalom a nevezetes hidak iránt (még a szakdolgozatomnak is híd volt a témája), megaztán a magamfajta nem mindennap ugrabugrál kontinensek között, így csipetnyi izgalommal vártam az átkelést.

Leírni úgysem lehet, milyen az a híd. Rohadt nagy. Látni kell. Három-három sáv, élénk forgalom, de nem dugó, mérsékelt sebesség perceken keresztül kontinenstől kontinensig. Ilyen volt: https://www.youtube.com/shorts/PvSIZgMNnm0

Aztán a túloldalon elnéztem egy lejáratot, és pár perc múlva azon vettük észre magunkat, hogy a csodálatos hídon robogunk vissza Európába… Ne már… persze, nem terveztük, hogy sokat leszünk Ázsiában, de azért mégis. Némi kanyargás, sávváltogatások, csakazértis vissza Ázsiába!

Most óvatosabb voltam a túloldalon, el is jutottunk első célunkhoz, ami reményeink szerint egy hangulatos, nyüzsgő városnegyed lett volna: Kadiköy - ehelyett egy kifejezetten néptelen környékre jutottunk, a téglakerítések tetején szögesdrót, úgy nézett ki az egész, mint valami katonai vagy erősen őrzött diplomáciai negyed. Hát nem erre számítottunk…

Én akkor is látni akarom Kadiköyt! Lementünk a tengerpartra, na, idefelé tényleg sikerült néhány hangulatos, macskaköves, régi villamosos utcácskán végighaladni, de ehhez ilyen városrészeken kellett átkelni:

Aztán leértünk egy ugyancsak néptelen tengerparti sétányra. Itt kolbászoltunk egy ideig, egyébként szép volt az európai oldal panorámája, nem is esett rosszul, hogy nincs tömeg, de igazából nem sikerült megtalálnunk azt, amiről a leírások lelkendeztek. A navigáció nem segített, valahogy nem akart összeállni, előkerülni, amiért átjöttünk a hídon. A vége tulajdonképpen egy autós városnézés lett – annak kétségtelenül nem rossz. Messze nem annyira turisztikai, mint az európai oldal, merem állítani, hogy talán rendezettebb, szellősebb. Érdekes élmény, mi lett volna, ha még a célpontjainkat is megtaláljuk…

Meg voltak számlálva az óráink Isztambulban, és egy bakancslistás pont még kimaradt: a Galata-torony és -negyed.

Odakocsikáztunk, a legnagyobb nehézségek árán leparkoltunk – elmondhatom, hogy kreatívan tudok parkolni, de ott tenyérnyi hely sem volt szabadon. Amikor találtam, megálltam, hirtelen odaugrott egy londinerruhás fickó, pénzt és slusszkulcsot kért. Na, nem! Tovább! Háromszáz méterrel arrébb: SZABAD HELY! Megállás, parkolás, de mire kicsatoltam a biztonsági övet, megint ott áll az előbb londinerruhás rabló és vigyorog… Mégis mire számítottam…

Tovább! Föladtam végül, bekanyarodtam egy parkolóparkba. Amikor megpróbáltam az üres helyre tolatni, jött az alkalmazott, kiparancsolt a kocsiból, hogy majd ő! Picit megsértődtem, hogy nem néz ki belőlem egy merőleges parkolást tolatva, de nem vitatkoztam. Rutinosan otthagytam a slusszkulcsot (hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden aggodalom nélkül, de nyeltem egyet, ha itt ez a népszokás, hát legyen…)

A leírásokban az szerepelt, hogy nem messze tőlünk van egy szupermarket, aminek az egyik sarkában valami vendéglőféle van kialakítva, jól be lehet lakni nem éttermi árakon, ráadásul vele szemben lesz a námber ván isztambuli cukrászda, a Karaköy Güllüoglu. A szupermarket sajnos nem lett meg, ezért némi téblábolás után végül beültünk egy vendéglőbe.

A cukrászda viszont meglett! Elmondhatom, nem vagyok egy kifejezetten édesszájú valaki, ha holnap megszűnne a csokoládé és/vagy a dobostorta, azért nem dőlnék késbe, de Isztambulba csak emiatt a cukrászda miatt is vissza fogok menni. Elképesztő, mennyei, nincsenek jelzőim. (Sem fényképeim, ehhez nem vagyok elég rutinos...)

Az egész török cukrászat más alapról indul, mint amihez itthon szokva vagyunk. Semmi csokoládé, annál több méz. Fűszerek! Magok! Méz! Kérem szépen, mézes tökmag! Elképesztő! Egy-egy kis válogatástálat vettünk, ebből is egy kicsit meg abból is egy kicsit, és csak faltuk. Huhh, nem gondoltam volna, hogy az egyik csúcsélmény éppen egy cukrászda lesz, de így sikeredett.

Aztán török kávét főző kávéfőzőt kerestünk Odilnak, akinek ez volt a szuvenírterve. Igen ám, de nem találtunk. Tébláboltunk a környéken, háztartási boltban is voltunk, nézelődtünk, és akkor kiszúrtam egy üres parkolóhelyet. Gyorsan visszamentem a parkolóparkba, kiváltottam a kocsit és némi manőverezés után elfoglaltam az ingyeneset.

Innen megindultunk a torony irányába, de nem sikerült teljesen toronyiránt menni. Nem a nagybetűs turistasikátorokban mentünk, alig kétszáz méterrel arrébb, de emiatt egy (számunkra) egészen különös és autentikus Isztambulba jutottunk. (Közben beszereztük a kávéfőzőt egy öregasszonytól, aki bizony egy kanyi vasat sem volt hajlandó alkudni, tiszta szürreális volt, na mindegy.)

Nyoma sem volt bazárnak meg fűszernek, kopott házak, kopott utcák, nem mondanám, hogy kifejezetten „szegénység”, de messze nem az a csillogás, amit addig tapasztaltunk.

Mellesleg: palesztinát, konkrétan a Hamaszt éltető és zsidóellenes graffitik, a járdán akár gyanúsnak is tekinthető alakok – hát nem bántuk, hogy egy szűk fél óra után visszakeveredtünk a turistaövezetbe.

Az viszont varázslatos volt! Sokkal jobban tetszett, mint az Eminönü és a Bazár környéke. Sokkal hangulatosabbak az utcák, nem annyira zsúfolt, az üzleteknek kirakata van és nem tonnaszám tolják az ember arcába a pólókat meg a kabátokat.

Itt akadtunk rá a kedvenc isztambuli boltomra is: mondanám, hogy ócskás, vagy hogy "használt cikk", de talán találóbb, hogy itt mindent árultak, ami nem élelmiszer vagy ruha. Teniszütő, pénztárgép, régi porcelán, gyertyatartó, reklámtáblák, írógépek, lemezjátszók, sorolhatnám. Rendkívül zsúfolt és minden centiméteren újabb érdekességeket mutató. Az egyetlen hátránya, hogy a szűk terek miatt sokkal melegebb volt bent, mint kint az utcán, de így sem szívesen jöttem el onnan.

Itt már látni lehetett az utca végén a Tornyot, de előtte elhaladtunk a Macskamúzeum mellett, és végül kikötöttünk a torony terén.

Volt még időnk, az volt az eredeti terv, hogy kicsit kódorgunk a környéken, de mind a pénztár, mind a bejárat előtt hosszú sor kígyózott, úgyhogy inkább beálltunk, mert a Mesterterv szerint föntről kellett megnéznünk az utolsó isztambuli naplementénket.

Meg kell mondanom, nem is vittük túlzásba az óvatosságot, mert mire végigálltuk mindkét sort, a nap már igencsak ereszkedőben volt.

Úgy tűnt, másokat is vonz ez az élmény, mert odafönt őrült tolongás, zsúfoltság fogadott. A torony szűk erkélyén tyúklépésben araszolva lehetett körbemenni, a nyugati oldal pedig annyira bedugult, mint alattunk a belváros az autóforgalomtól.

Mégis sikerült jó pozíciót fognunk, elcsíptük a naplementét, gyönyörű képek készültek.

Mire leértünk, már rendesen sötétedett. Az autóig tartó séta egy szuper hangulatú városrészen vezetett keresztül, elmondhatom, hogy jól sikerült a búcsú Isztambultól.

Ezen a képen is macska van!