Hazafelé

A másnapi program: Sarajevo, aztán irány haza! Hát ez nem így sikerült.…

Az emésztésünknek valahogy mostanra lett elege a balkánból, és úgy döntött, rövid úton hazaparancsol minket. Különösen szegény Odit viselte meg az éjszaka, de én sem voltam nagyon jó bőrben.

Fájó szívvel mondtunk le Sarajevóról.

Az út először a Neretva völgyében vezetett, lélegzetelállító tájon. Csak kanyarogtunk a völgyben, hatalmas, meredek sziklák között – sajnos Odi az állapota miatt nem tudta élvezni a látványt, én meg azért, mert időről időre belefutottunk egy-egy kényelmes sofőrbe, aki úgy gondolta, hogy a táj szépsége megérdemli, hogy a hatvan kilométeres utat óránkénti hatvan kilométeres sebességgel tegye meg, nem törődve a mögötte föltorlódó kocsisorral. (A folyamatos kanyargás miatt előzésre nem sok esély volt, azt a keveset meg muszáj volt kihasználni, ha még ebben az évtizedben haza akartunk érni.) Fényképezésre természetesen teljesen alkalmatlanok voltunk.

Sarajevó előtt meglepetten vettük észre az autópályát, amin szépen (és hozzáteszem: potom pénzért…) hasítottunk északra, amíg tartott. Aztán folytatódott a kocsisorban kanyargás, sok-sok kilométeren át a Boszna folyó völgyében.

Dobojban egy lámpás kereszteződés és két körforgalom megoldhatatlan kombinációjának jóvoltából még egy utolsó ízelítőt kaptunk az állandó és hamisítatlan balkáni dugóból, elvesztettünk egy órát, de innentől már tényleg komoly akadály nélkül jöhettünk hazafelé. Odzak határában egészen váratlanul találtunk egy valószínűtlenül új és tök üres autópályát, ami aztán egészen Pélmonostorig vezetett.

Innentől már fél lábbal itthon voltunk.

Mohács után olyan fáradtság ült rám, hogy már az előzéseket is abbahagytam, csak csorogtam a sorral, mert érzetem, hogy inog a koncentrációm, de szerencsére így hamarosan és épségben hazatértünk.