A nap nagy csodálkozásokkal és barátkozással indult.

A világosban körülnézve megbizonyosodtunk afelől, amit már az este gyanítottunk: a csoda színvonalas szállásunk valóban az isten háta mögé, tehénistállók és gyümölcsösök közé épült.

A háziak természetesen nagyon kedvesek voltak – a több mint két hetes tapasztalataink alapján ez végülis nem volt újdonság. Hatalmas adag, nagyon finom és ízlésesen tálalt reggelit tettek elénk. Nem akartuk megsérteni őket, faltunk, ahogy bírtuk, de nem sikerült elpusztítani.

Megcsodáltuk a kis gazdaságukat: kiscsibék kotlóssal, nyulak, szőlő, kiskert, rakifőző berendezés – nyilván saját raki, két disney-hercegnő kinézetű kislány (2 és 4 évesek, szegény anyjuk rendesen le volt nyúzva). Ahhoz képest, mennyire szerettem volna már indulni, rendesen elbeszélgettük az időt; a pálinka is nyilván előkerült a kocsiból, aztán közös fényképek készültek, és mivel Atesz rugdosta kicsit a focijukat, azt is gyorsan betuszkolták a csomagtartóba. Nem is akartam megsérteni őket, meg már Beratban majdnem vettem egy focit Attilának (csak az akció közepén rájöttem, hogy az euro és a lek között nem 1000, hanem 100 a váltószám), ezért nem volt erőm visszautasítani – így lett egy marha jó, első osztályú focilabdánk is…

Komantól, az aznapi célunktól 250 kilométerre voltunk, ami persze helyből nem lenne a világ távolsága, de az ott Albánia volt, a 250 kilométerhez szükséges időt nem lehet az itthoni tapasztalataink alapján számítani, úgyhogy volt bennem némi türelmetlenség, pláne, hogy ha már ott jártunk, csak szerettük volna kicsit Vlore óvárosát is földeríteni.

Hát ez nem jött össze. A navigáció bevitt minket egy lerobbant (igazából nyomokban felújítás alatt álló) régi városrészbe, ami szépnek a legjobb indulattal sem volt nevezhető, a „lerobbant” teljesen helytálló jelző volt itt. Kis bóklászás után be kellett látnunk, hogy ez nem az, amit akarunk, ezért gondoltuk, nézzük meg a kikötőt, az biztosan hangulatos meg kalózos, mittudomén, csak lássunk már valami olyasmit is, amitől nem elmegy az életkedvünk, ha már nyaralunk.

Vlore óváros

Hát ha ez volt a célunk, a kikötővel is maximum kapufát rúgtunk. Ez aztán valóban egy vadiúj, igényes, egyébként épülőfélben levő városnegyed. Modern házak, beton, tájépítészet, korszerű (egyébként beton!) játszótér. Sétálgattunk, fényképeztünk, fagyiztunk, de itt nem sok Albániát találtunk – kivéve egy kis régi, de szépen felújított házikót, amiben a függetlenség múzeumát rendezték be.

A Függetlenség múzeuma

Többet nem igazán tudok erről mesélni, hamar kocsiba ültünk és északra indultunk.

Durres

Durres-külső és Tirana-külső érintésével eseménytelenül haladtunk, aztán kelet felé lekanyarodtunk a főútról és a táj kezdett lassan szépülni. A duzzasztott tavakhoz értünk, kezdtünk fölmászni a domb- majd hegyoldalakra, lassan ment a nap lefelé, nagyon szép volt a látvány.

Aztán az út minden figyelmeztetés nélkül elkezdett elromlani. Először csak ki-kihagyott az aszfalt, aztán átmentünk inkább köves útba, némi aszfalttal, és megint egyre gyötrelmesebbé vált a vezetés, legalább húsz kilométeren keresztül. Azért itt már volt anyag rendesen a hócipőmben, alig bírtam kivárni a megérkezést.

A szállásunk, a Villa Franceze (vagy valami ilyesmi) olyan volt, mint Magyarországon egy hetvenes évekből származó üdülő. Puritán, kocka, nem rossz, de nem is jó. A szoba berendezése nagyjából megegyezett egy börtöncelláéval, szerencsére a wc le volt választva és az ágyon jó volt a matrac, de mindezen túl egyszerűen nagyon egyszerű volt.

Fölmentünk a „faluba” (azért az idézőjel, mert kb öt házról beszélünk), a hídfőhöz vacsorázni. Picit fura fazon szolgált föl, soha nem tudhattuk, milyen arccal fog előjönni, hogy mosolyog, vagy fölszúr a tekintetével, de végül azt hiszem, csak szimpatikusak voltunk, mert egy idő után elkezdte magyarázni, hogy volt neki egy Attila nevezetű magyar cimborája, aki azóta Ausztriában dolgozik, de ő nagyon szereti a magyarokat, ezért tiszteljük meg azzal, hogy iszunk vele a rakijából.

Desszert a világ végén

A híd szegény nagyon nyomorultul nézett ki. Masszív(nak tűnő) komoly betonszerkezet, de rajta az út csupa kátyú és tócsa, a betonkorlát hol volt, hol nem volt, néha beomlott a vízbe, de megértőnek kellett lennünk, mondta a pincér, hogy már több mint negyven éves a híd… (Hát, eszembe jutott a Lánchíd, nem beszélve a Golden Gate-ről, meg néhány sokszáz éves kollégáról…)

Amíg a többiek vacsoráztak, elugrottam megnézni a másnapi starthelyet, a kikötőt, a parkolót, és azt hittem, baromi gondosan fölkészültem a holnapi indulásra…