Végülis az egészről az xbox tehet.

Atesz játszott egy játékkal, ami a 12000 évvel ezelőtti Közép-Európában játszódik, az akkori és ottani emberek életét és háborúit modellezve.

A játék készítői olyan ügyesek voltak, hogy a játékba több más hegy mellett megjelenítették a Drei Zinnen-t. Na, itt kezdődött Attila hegymániája, különösen, amikor megtudta, hogy ez a hegy tulajdonképpen nincs is a világ végén.

Azóta tervezgettük, hogy valahogy sort kerítünk a meglátogatására.

El is kezdtük nézegetni a szállásokat Dél-Tirolban, de szívtuk a fogunkat, nem annyira tetszettek az (ár)ajánlatok. Aztán tágítottam a kört, belevettem Ausztriát is, és rátaláltam egy pofás fogadóra Matrei határában. A közepesnél mérsékeltebb áron kínálta a szobát, de igazából azzal győzött meg, hogy a mérsékelt árba a félpanziós ellátást is belevette. Nosza, lefoglaltam.

Ahogy nézegettem a térképet, rájöttem, hogy a hely ráadásul a Grossglocknertől sincs messze, aminek Attila végképp rettenetesen örült.

Na, ezen a környéken bóklásztunk egy pár napot.

Tervezgettük a kirándulásainkat, ezért ékes németséggel megkérdeztem egy e-mailben a szállásadót, mettől meddig tudunk reggelizni és vacsorázni a szálláson.

Az ékes németséggel írt kérdésre tört angolsággal írt választ kaptam, amit egy olasz név írt alá. Ekkor még csodálkoztam.

Aztán kiderült, hogy a helyet egy barátságos kis olasz csapat viszi. A főnök az olasz mellett angolul, németül és franciául beszél. A mindenes manager olaszul és törten angolul. Ő kommunikált az osztrák és német vendégekkel.

Az egyik pultos olaszul, a másik tán még úgy sem... Vidám kaland volt.

A főnök egy ideig Kenyában is vendéglátózott, úgyhogy nagyképűen megkérdeztem, maradtak-e ott kapcsolatai. Hát maradtak, adott is telefonszámot, úgyhogy ha valamelyiktek Kenyába vágyna (tudjátok: párduc, oroszlán, gorilla, .... makákó!), csak szóljon!

Lementünk reggelizni, amikor egy német nyanya megszólította Odit, nagyon kedvesen, de németül, ugye... Odinak nem a német az erőssége, ezért főleg inkább csak udvariasan mosolygott, aztán megkért, hogy menjek oda a nyanyához, magyarázzam ki, hogy miért nem tudott relevánsan válaszolni.

Mentem is, persze, hogyne mentem volna, és elmondtam az öregasszonynak, hogy ne haragudjon, de a feleségemnek nem annyira erőssége a német, ezért nem értette, amit mondott neki.

Az öregasszony elkezdte csavargatni a hallókészülékét, nem értette, mit akarok.

Elmondtam még egyszer, hangosabban. Kicsit sem volt kínos a csendes reggelizőhelységben, de legalább úgy tűnt, megértette, tudomásul vette, kedvesen mosolygott.

Tovább válogattam a szendvicsnekvalót, amikor láttam, hogy érkezik a nyanya férje, váltanak néhány szót, majd a fickó odamegy a semmilyen nyelven nem beszélő pultoshoz azzal, hogy a felesége az előbb nem értette, mit mondott neki.

Az szegény teljesen lefagyott, az égvilágon semmit nem értett a szituból. Én nem szóltam, vártam, mire fut ki a sztori.

Jött a manager, aki legalább az angolt töri, beszélt a férjjel, onnantól együtt faggatták a pultost, mit mondott a nyanyának. Hál' Istennek kisebb vita után végre rám terelődött a gyanú, így már hárman kérdezték tőlem, hogy végülis mivan...

Én ismételten elmondtam, hogy nincs semmi probléma, csak a kedves idős hölgy kommunikálni próbált a feleségemmel, aki nem értette őt, mert nem az erőssége a német, ezt mondtam el neki, de úgy látszik, nem értett engem. Ez a magyarázat végre mindenkit kielégített, és lassan megreggelizhettünk.

(Bár azóta minden telefoncsörgésre összerezzenek, nehogy a nyanya vagy a manager vagy a nyanya férje legyen, aki kérdezné, mit akartam egy héttel ezelőtt a reggelinél...)