Ahogy a furfangosabbak a címből már bizonyára kitalálták, ismét a belváros felé vettük az irányt és ismét tömegközlekedéssel, a már ismerős Bakirköy-Sirkeci vonalon.

Gondoltuk, bár nem a mi világunk, azért nem hagyjuk ki a Nagy Hülye Bazárt, mondhassuk el, hogy itt is voltunk.

Számomra zöldfülűként érdekes tapasztalat volt, hogy a bazár nem csak a Bazárra korlátozódik, hanem nagyjából egy egész városnegyedet átszőnek a szeméttel vastagon borított bevásárlóutcák. Kb húsz perc séta után értünk a Bazár hivatalos kapujához, ahol már nem is csodálkoztunk a fegyveres őrön, aki szúrópróbaszerűen bele-belenézett a hátizsákokba.

Praktikus megoldás egy mindennapi problémára: aranycumi

Annak örültem, hogy konkrétan a bazárban a tömeg a vártál enyhébb volt, nyugodtan lehetett nézelődni. Megmondom őszintén, én nem értem azt az egészet, ami ott folyik. Boltok tucatjai, százai ugyanazokkal az egyenbóvlikkal, a látogatók leginkább csak lézengenek (mint mi is), üzletkötést a legritkább esetben láttunk – hát miből élnek ezek? No mindegy, az ő dolguk. Mi egy zacskó édesség megvásárlásával járultunk hozzá a vircsaft hosszú távú fönnmaradásához, aztán Theodosius Ciszternái felé vettük az irányt.

A Bazárból valamelyik déli kijáratán szabadultunk ki, és az azt ellátó, nagybani raktárakkal és szemétkupacokkal meg a Bazárénál láthatóan olcsóbb boltokkal szegélyezett utcákon sétáltunk. Kicsit sivárabb volt, mint a csilivili turistás utcák, talán kicsit igazibb azoknál. Még mindig meglepődtem, amikor valamelyik lejtős keresztutcán lenézve hirtelen a tengerre láttam rá.

A ciszterna egy barátságosabb, óvárosias kis téren (illetve az alatt) áll, szűk utcák találkozásánál, amelyek abszolút alkalmatlanok a rájuk nehezedő forgalom elvezetésére. Ha ez nem lenne elég, még valami közműjavítás is folyamatban volt, ami konstans araszolásra, tolatgatásra, centizgetésre és természetesen dudálásra kényszerítette a szerencsétlen autósokat. A múzeum bejáratát mitikus szörnyalakok szobrai őrzik, komolyabb formában odabent is megtalálhatóak. Na, most veszek egy nagy levegőt, mielőtt belevágok a ciszternás részbe… Szóval… Varázslatos élmény. Időutazás. Egy hatalmas, vaskos oszlopokkal tartott föld alatti csarnok. Az oszlopok között, a látogatóutak mentén és azok alatt víz. A termet fényfestéssel dekorálják. A műsor részben nonfiguratív, részben Törökország stilizált történetét mutatják be, természetesen Atatürk diadalmas portréjával lezárva. Ez mind nagyon szép, viszont a fényfestéshez ugye alapból sötétre van szükség, sötétben meg pont azt nem látni, amiért jöttünk: a több mint másfélezer éves építészeti csodát… Ami viszont nem tetszett, hogy mindezért négyen harmincezer forintnak megfelelő lírát fizettünk. Szép, tényleg szép, én nagyra értékelem a történelmet, az építészetet, de ezt akkor is túlárazottnak éreztem. Majd a túlvilágon megbeszélem Theodosiussal (bár vannak kételyeim afelől, hogy az árszabásba lenne beleszólása.)

Innen az Egyiptomi Bazár felé indultunk, vissza a tömegbe, a bazári negyedbe. Fölfedeztük a térképen az Atilla ékszerboltot, nem volt nagy kerülő, természetesen meglátogattuk egy Attilás fotó erejéig.

Az Egyiptomi Bazár érdekesebbnek találtam a Grand Bazárnál, mert pólót, sapkát meg gumicukrot akárhol vehetek, ha akarom a dabasi vásárban is, de azok a fűszerkupacok, ételkülönlegességek, alapanyagok, amik itt sorakoztak, valóban fantasztikus látványt és illatfelhőt nyújtottak.

Az Eminönü téren lyukadtunk ki, itt már valami ebéd után kellett néznünk.

Mivel a következő programpont már a hajókirándulás volt, ahhoz a találkozási pont pedig az Hagia Sophia délnyugati oldalánál, délkelet felé indultunk, aztán betértünk egy olcsóbb helyre, ahol nem fogadták el a bankkártyás fizetést, bankautomatát kerestem, visszatértem, aztán hipp-hopp úton is voltunk a Hippodrom tér és az Hagia Sophia felé. Itt már kicsit zúgott a fejünk a tömegtől, a forgalomtól, nem is bántuk, hogy váratlanul gyorsan odaértünk, ezért volt időn letelepedni kicsit a fűre és egyszerűen csak nyugodtan nézelődni egy ideig.

Amikor közeledett a Találkozás Ideje, otthagytam a gyepet és őrségbe álltam a bódé mellett, ahova lassan kezdtek odaszivárogni a tétova turisták. Teltek a percek, aztán előkerültek a hajós cég emberei, kezdték a gyülekező tömeget rendezni, végül szóltak, hogy van ott elől egy kis ember egy narancssárga napernyővel, na, őt kövessük az életünk árán is, ha hajókirándulni szeretnénk.

Rendben, eddig ok., majd követjük.

Arra viszont nem számítottam, ahogy a kis fickó megindult. Éppenséggel nem futott, de úgy szedte a lábát, hogy a hajózni vágyó úri közönség csapata teljesen szétzilálódott, gyakorlatilag lehetetlen volt tartani vele a lépést. Elhaladtunk a Hagia Sophia mellett, aztán az Ishak Pasa utcán lehömpölyögtünk a tengerpartra. A fickó pár száz méterenként megállt, hogy összegyűjtse a csapatot, olyankor szellemességekkel szórakoztatta a lihegő vándorokat. Voltak ott kisgyerekes családok, idősebbek, meg egy ilyen félsánta magyar, akinek addigra már nagyon fájt a gyógyulófélben levő törött lába, ezért a szellemességeket hallgatva magában ócsárolta a vicces úriember összes női felmenőjét…

A tengerparton érdekes folklórműsorban volt részünk: két taxis a párbajsegédei társaságában bemutatta, hogy szoktak ők ordibálni meg verekedni egymással egy átlagos hétköznapon. Baromi élethűen cibálták és ütötték egymást, a tájékozatlanabbak akár azt is hihették volna, hogy élesben megy…

Amikor már majdnem minden reménnyel fölhagytunk, lassan (vagyis gyorsan…) csak odaértünk a hajóhoz. A nép aki-kapja-marja alapon befoglalta az üléseket, mi tulajdonképpen nem jártunk rosszul; igaz, hogy csak a menetirány szerinti bal oldalt láttuk, de azt teljesen premier plánban.

A hajó északra indult, elhaladt a Topkapi palota tövében, aztán egy éles balkanyarral az Aranyszarv öböl felé fordult. Itt nagy meglepetésemre két teljesen indokolatlan japán hadihajó horgonyzott. Hogy ezek mi a fenét kerestek itt…

Átmentünk a Galata-híd alatt, hogy vethessünk egy pillantást az Eminönü-negyedre, aztán érintettük kicsit a Galata-negyed partját, itt mintha valaki ki- vagy beszállt volna… a fene sem emlékszik.

Gyorsan vissza a Boszporuszba: annak a nyugati oldalán haladtunk a Fekete-tenger felé. Ahogy írtam, a bal oldalra láttunk ki a hajóból, vagyis teljes szépségében tárult elénk az európai part. A hídig mentünk, egy kicsivel azon túl fordultunk meg és közelítettük meg az ázsiai partot, aztán haladtunk szépen visszafelé.

Ez itt már Ázsia!

Hát nem szakasztott Manhattan?

A szállásunkhoz busszal terveztünk visszajutni, mivel a már ismert buszmegálló a hajó kikötési pontjától csak pár perc sétára van. Ez idáig gyönyörű, azzal viszont sem mi, sem más nem számolt, hogy a két nappal korábbi mintaszerű pontossághoz képest ezúttal legalább két járat kimaradt, ezért a beérkező buszon őrült tumultus fogadott. Fölverekedtük magunkat, szabályszerűen csippantottam az isztambul-kártyával egyszer, kétszer, aztán egy nagy barátságtalant csipogott: lefogyott róla a befizetés… Kapkodtam a pénztárcám után, de a sofőr rezignáltan intett: tömörüljünk csak befelé, ő már inkább haladna. Hát jó…

A buszon szerencsére nem működött az utastájékoztató monitor, ami azért volt örömteli hír, mert valami 18-20 megálló múlva kellett leszállnunk, és ha eltévesztjük, további nagyon-nagyon sok gyaloglás várt volna ránk. Így aztán egyszerre sillabizáltuk a megállók neveit és a telefonunkat, hogy biztosan a megfelelő megállóban szálljunk le, ami végül némi idegeskedés után sikerült is.