Kellemesen, terv szerint indultunk északra, a sarandai dugóban már rutinosan araszolva a Gjipe kanyon és -strand felé.

Az első huszonegynéhány kilométert már ismert úton tettük meg, erre mentünk a tegnapelőtti Lukova strandra is.

Az összes leírás magabiztosan riogatott, mennyire embertelen lemászni a strandra. Ehhez képest kis megkönnyebbülés volt, hogy legalább az út első szakaszát kiépítették, a parkolóig keskeny, de sima, kulturált út vezetett. (Például a szembejövők elől nem a susnyába, hanem kiépített öblökbe lehetett/kellett félrehúzódni.

Aztán persze megtapasztaltuk azt is, amivel riogattak. A strandra közvetlenül levezető utat profi terepjárókkal sem egyszerű megtenni, a többség velünk együtt szépen lesétált. Fél óra, szép nyári meleg (szerencsére nem kifejezetten gutaütős kánikula), bokatörős sziklák, de lementünk.

Ösvény, bunkerektől kísérve

Elmondhatom, hogy minden méter megérte!

A parton sokkal többen voltak, mint Lukován de persze töredékannyian, mint délen Ksamilban.

Viszont a tenger… álomszerű volt, valóban. Én ilyen tiszta tengert és partot még nem láttam. Nagyon sajnáltam, hogy erre a helyre maximum néhány órát szánhattunk.

Kellemeset csobbantunk, ettünk, aztán bementünk a kanyonba. Az odavezető út egy külön látványosság: olyan jellegű környéken vitt keresztül az út, mintha valami hippiparadicsomba csöppentünk volna: kunyhók, sátrak, nádfedelek, terepjárók szanaszét; volt egy nagyon sajátos hangulata.

Aztán jött a kanyon: haladtunk befelé, szűkült, durvult, mi meg fürdőruhában meg strandpapucsban álltunk neki az egyre komolyabb ösvénynek. Főleg Attila ösztönzésére végül sokkal messzebb nyomultunk, mint eredetileg gondoltam volna. Amikor a sziklák már strandpapuccsal megmászhatatlanná váltak, visszatértünk a strandra.

Még egy gyors fürdés, aztán pakolás, messze volt még a nap vége.

Fölmásztunk a sziklaösvényen (fölfelé is megvolt fél óra alatt), ittunk egyet és nekivágtunk a Llogara hágónak.

Először a hágó kopár déli oldalán szerpentineztünk fölfelé. A látvány lélegzetelállító volt, itt aztán tényleg a szemünk elé tárul, hogy mi is az a „tengerszint feletti magasság”. 1043 méter a vége – nagy ügy… Hát az, ha a tengerszint és az 1043 között légvonalban alig több, mint három kilométer a táv.

Fönt kiváló hűs időjárás fogadott, a hőmérséklet lement 20 fokra, és nagyon erős szél cibált mindent és mindenkit.

A kigyönyörködés után az északi oldalon kezdtünk ereszkedni, pillanatok alatt sűrű erdőbe jutva. Nagyon érdekes volt a kontraszt a hágó két oldala között.

Na, ez konkrétan a panoráma 1043 méter magasról Innen csak lefelé...

Vlore, a következő szállásunk városa felé igyekeztünk. Nemsokára kijutottunk a Vlorei öbölhöz, e fölött vezetett az út a hegyoldalban. Aztán föltűntek Vlore fényei is. Aztán elkezdtek eltűnni… Aztán jött egy körforgalom, ahol a Vloreval ellentétes irányba kellett fordulni. Magamban már fogalmaztam a navigációval kapcsolatos aktuális szidalmaimat, de mivel elvileg csak pár kilométer volt hátra, azokat egyelőre megtartottam magamnak – ki tudja, mire fut ki a dolog…

Beértünk Narte településre. Aztán kiderült, hogy Narte faluba. Az utcák kezdtek néptelenné, a közvilágítás hézagossá válni. Előttünk baktatott egy tehén, gondolom, hazafelé, de ez nem derült ki, mert bekanyarodott balra egy földútra. Mi kétszáz méter múlva kanyarodtunk be egy másikra. Itt már tök sötét volt, vélhetően valami gyümölcsösök között zötyögtünk, aztán egy kereszteződésbe értünk, ahol állt két elhagyatott, sötét ház is. Szállásnak halvány nyoma sem volt, pedig elvileg száz méterre voltunk tőle. Eddigre nagyon fáradt voltam, és kis híján pánikrohamot kaptam. Összeszedtem magam és fölhívtam a szállásadót. Hogy nehogy túl jó kedvem legyen, elsőre nem vette föl. Aztán sikerült beszélnünk (már amennyire a körülötte visító gyerekek hagyták), és kezdtek jobbra fordulni a dolgok. Elmondta, hogy némely navigációk szeretik a fáradt vándorokat megtréfálni, és kért, hogy menjünk vissza a faluba az iskolához, oda fognak értünk jönni.

Persze fogalmunk sem volt, hol van az iskola, de visszakanyarodtunk oda, ahol aszfaltút volt és közvilágítás. Láttunk egy csapat fiatalt a vasárnap estében egy sarkon bandázni, és valamilyen okból levontuk a következtetést, hogy akkor az iskola csakis itt lehet. Mondom, nagyon fáradtak voltunk már...

Akárhogy is, jött egy kisöreg biciklivel, és teljes angol szókincsét megvillantva bekérdezett az autóba, hogy „Alanthia?” Hát naná, te vagy az emberünk, indulhatunk.

Ment előttünk a bicajjal, ugyanazon a földúton, ahova húsz perccel korábban a tehén kanyarodott be. Zötyögünk előre, aztán láttuk, hogy a szűk kis úton keresztben férfiak mozognak, meg kisteherautó, nagy élet a sötétben, mintha marhákat rakodtak volna le vagy föl. Persze elkapott a pánik, hogy innen mindjárt kicibálnak, az autót alkatrészenként, minket meg szervenként adnak el hamarosan, de a kisöreg elhessegette őket, beirányított egy mellékutcába (még ehhez képest is „mellék”!!!), aminek a végén a sötétben fölrémlett egy viszonylag nagy, villaszerű épület tömbje.

A biztonság kedvéért először csak én szálltam ki, hogy ellenőrizzem a terepet. A kisöreggel kezet ráztam, aztán fölvezetett az emeletre és benyitottunk egy olyan apartmanba, ami Stockholmtól Barcelonáig akárhol megállta volna a helyét: tágas, ízlésesen berendezett, új (vagy legalább annak tűnő) bútorokkal, álmennyezet mögé rejtett hangulatvilágítással – és már nem tudtam, hogy sírásnak vagy hisztérikus röhögésnek induljak. Egy Llogara-hágónyi kőmennyiség gördült le a mellkasomról (pedig elképzelhetitek, mennyi kő van ott…)

Visszamentem tájékoztatni a családot a fejleményekről (először ők is azt hitték, hogy a fáradtságtól és a baljós jelektől végképp megzavarodtam), meggyőztem őket, hogy tényleg biztonságos kiszállni, és eddigre már kezdtem jókedvűen lesni a döbbent reakciójukat a lakás láttán.

Befutott az angolul beszélő Christina az addigra már nem visító gyerekekkel a karján, úgyhogy mindent tisztáztunk, minden rendben volt, mehettünk végre aludni.