Felháborító! FEL-HÁ-BO-RÍ-TÓ!

Itt vagyunk másfél napja, két tenger meg egy tengerszoros közé zárva, és még csak meg sem mártóztunk. Nem mehet ez így tovább! Jön a luxuskérdés: MELYIK tenger legyen, he? Lehet válogatni! Az egyik itt a szánkban, a másik komoly harminc kilométerre.

Itt volt még egy olyan gondolatom, hogy bár a tenger nagy, még a Márvány-tenger is, mégsem annyira szívesen fürödnék egy tizenötmilliós nagyváros tövében, mert ugye, na… Úgy döntöttünk, elsőre legyen a Fekete!

Kinéztük magunknak az Uzunya strandot Demirci/Demirciköy mellett.

Azt írta az útleírás, hogy odafelé érdemes útbaejtenünk Maslakot, mert az nekünk érdekes lesz. Végülis nem is írtak hülyeséget, tényleg nem mindennapi élmény ekkora felhőkarcolók tövében kanyarogni. Kicsit mint a Défense Párizsban, csak sokkal kevésbé szellős, kevésbé gyalogosbarát (legalábbis amit láttunk belőle), kicsit zsúfoltabb. Megnéztük, lefényképeztük, irány észak, irány a strand.

Dimbes-dombos tájakon kanyarogtunk, át kisebb-nagyobb településeken. Aztán kereszteztük az északi autópályát, láttuk az északi Boszporusz-autópályahíd pilonjainak tetejét, és nemsokára egy elég meredek kis úton a tengerpartra ereszkedtünk. Kihalt volt minden, voltak is kétségeink, jó helyen járunk-e, de aztán előkerült egy fickó pénzt szedni – akkor már tudtuk, hogy nem tévedtünk el. Parkoló- és strandbelépőt kért egy füst alatt, valami 12000 forintnak megfelelőt; kicsit hümmögtem azért, de – különösen, miután megismertük a strandot – vállalhatónak ítéltem meg.

A parkolás után a part felé vettük az irányt. Csodás, gondozott füvön voltak fölállítva a mélyre eresztett nádborítású napernyők, és a közeledésünket meglátva gyorsan előpattant egy rabszolgagyerek és a kiválasztott napernyő alját gondosan kibélelte mindenféle nagy és puha fekvőpárnákkal/matracokkal. Disszonáns volt kicsit ez a gáláns kiszolgálás összevetve a néptelen stranddal, de nem utasítottuk vissza.

Egy szűk öböl mélyén voltunk, valami háromszáz méter széles, homokos, aprókavicsos strandon.

Beljebb, az öbölben egy (nagyon) erős kiabálásnyi távolságra egy kb kosárlabdapálya-méretű plattform volt lehorgonyozva, ahol napozni lehetett és ahonnan klasszul lehetett jó nagyokat ugrani a vízbe.

Amikor kipróbáltuk a vizet, elsőre csalódtunk, mivel a homok és az apró kavicsok mögött a víz alatt durva sziklák és egy rakás hínár várt ránk. Puff… nem ezért jöttünk, nem ilyeneket írtak, nem ezért fizettünk. Szerencsére nem adtuk föl, mert a strand jobb oldalán a várt kellemességet találtuk, klasszul be lehetett menni a vízbe, se hínár, se szikla, csak kellemes víz és ringató hullámok.

Akkor láttuk, hogy a parton álló gyékénnyel fedett szín nem az életmentők bázisa, hanem a hajóskapitányé. A napozóplattformot kötélhajtású expressztutaj kötötte össze a parttal. Ha valaki a plattformra szeretne menni, a tutajra száll, szól a kapitánynak, aki a gyékény alatt ül és kezeli a villanymotormeghajtású drótkötelet. Innentől már stresszesebb az élete, mert nagyon nyitva kell tartania a szemét: ha valaki megunta a plattformot, kiáll a szélére és integet a gépésznek, aki ennek hatására indítja érte vagy vele a tutajt.

Ezt akkor még nem tudtuk, elsőre csak lubickoltunk, aztán nekiálltam úszni egyet, kicsit kijjebb, hogy lássak valamivel nagyobb hullámokat is. Tempóztam egy ideig és olyan klasszul haladtam, hogy nemsokára a plattform is elérhető távolságba került. Ha már itt vagyok, csak kimászok, földerítem, gondoltam. Akkor láttam, hogy tőlem nem messze tempózik a török gyerek, aki a barátnőjével nem sokkal utánunk érkezett a strandra. (Könnyű volt őket észrevenni, megjegyezni, ahogy mondtam, szerencsére nagyon kevesen voltunk.) Egyszerre másztunk ki, szárítkoztunk a napon, beszélgetésbe elegyedtünk.

Ekkor vált világossá számomra a szín, a tutaj és a kapitány szerepe, a török srác integetésére értünk jött a tutaj. Na, ezt is megtanultam. Atesz lelkesen figyelte, hogy járművel térek vissza a partra, innentől aztán kicsit gyakrabban foglalkoztattuk a gépészt. A plattformról nagy ugrándozásokat rendeztünk, főleg Attila, aki a délelőtt folyamán kb 5-600 ugrást abszolvált nagyjából három méter magasból. A partról nézve kifeküdni is csábítónak tűnt volna, de közelről nagyon is föltűnő guanótelep borította a deszkákat, így maradt az ugrabugra.

Közben Atesszal meglátogattuk a bárt is, ahol hajmeresztő összegért sóztak ránk egy sört meg egy üdítőt. Leellenőriztük a másik oldalon a vendéglő étlapját is, hát az sem volt sokkal szimpatikusabb (úgy értem, a jobb oldali oszlop…).

Megkérdeztem erről a török gyereket is, mert föltámadt bennem a gyanú, hogy nekünk turista-tarifával mérték a sört meg a jegesteát, de a srác leintett: ő is ugyanennyiért vett innivalót. Kiderült, hogy a vendéglőnek és a bárnak ugyanaz a tulajdonosa, teljesen egyeduralkodva, így aztán kedve szerint állapítja meg az árakat. Márpedig, úgy tűnt, a magas árakat kedveli. Új barátunkkal meg is beszéltük, hogy ha normális áron finomat akarunk enni, menjünk föl inkább a faluba, hagyjuk ott Ali babát, aki itt rablóként szerepel…

Atesz ugrásszámlálója már amúgy is bőven négyszáz fölött pörgött, de kikönyörgött még néhány percet (130-150 ugrás…), aztán elköszöntünk a török ifjúságtól és elindultunk földeríteni azt a bizonyos falut.

Elkanyarogtunk Kumköybe és ott beültünk az Üzüm Kizi vendéglőbe – illetve először is kiválasztottuk a hűtőből, melyik halakat és egyéb lényeket süssék meg nekünk. Jó volt, finom volt, kellemes, családias, tengeri panorámával. Mindennek a tetejébe még három macska is hozzátartozott a vendégtér berendezéséhez, ami külön megörvendeztette a fiatalságot. Itt megbeszéltük, hogy mivel a strandolás a tervezettnél hamarabb véget ért, célozzuk meg ma a hajókázást. Két és fél óránk volt a találkozásig, negyven kilométer, sima ügy. Na persze…

Belekerültünk a külvárosi forgalom sűrűjébe, végtelen elővárosi és városi autópályákon és csomópontokon araszoltunk a belváros felé, és amikor már csak pár perc volt a találkozási pont eléréséig, orvul fölbukkant előttünk egy aszfaltból kiemelkedő oszlop, a rendőr pedig közölte, hogy ezt a részt csak este hét után fogják megnyitni a forgalomnak. Na, akkor ez a hajó elment…, újratervezés.

Úgy döntöttünk, gyalog folytatjuk, megindulunk a sűrűjébe, szabad bóklászást rendezünk. Letámasztottam a kocsit egy legálisnak tűnő helyen a Vezneciler metróállomás környékén, és megindultunk arra, amerre az Aranyszarv-öblöt sejtettük.

Mindjárt a séta elején egy parkosított udvart határoló szép kerítés mellé értünk, melyen méterenként macskák ültek, feküdtek, hencseregtek, várták a simogató kuncsaftokat. (Ételre nem volt szükségük, azt valami felsőbb hatalom folyamatosan rendelkezésükre bocsájtja…) Néhány perc simogatás után haladtunk tovább egy nagyon hagyományosan fából épült villa mellett, elvileg ez az autentikus isztambuli építészet, de mára kevés nyoma maradt.

Északkelet felé haladva hamarosan a Süleymaniye mecset tornyosult előttünk. Ha már így volt, mégsem kerültük ki. Bár már bezárták, azért az udvart és az udvaron kialakított temetőt megnéztük. A mecset északkeleti előterében kialakított hatalmas parkosított panorámás teraszon nagy élet folyt, sétáló és piknikező helyi családok, rohangáló gyerekek, turisták, öröm bódottá.

Néhány fénykép után aláereszkedtünk az Eminönü városrész kis utcái közé. Már alkonyodott, és azt kellett látnunk, hogy erőteljesen kereskedőnegyedbe jutottunk – akkor még nem állt össze a fejemben, hogy ez már igencsak a Nagy Bazár környéke. A boltok már zártak, az előterüket slaggal takarították, folyt a víz az utcákon a tenger felé, bájosan sodorta magával a papír- és műanyagszemetet, nagyon idilli volt.

Seramik és tisört...

Nyilvános telefon

Nemsokára kijutottunk az Eminönü térre, onnan pedig a Galata-hídra.

Ilyen a hangulat mozgásban: https://www.youtube.com/shorts/JMOWe60pKkg

(Van nekem néhány Kolibri-könyvem még gyerekkoromból, közülük a legnagyobb kedvencem a „Hidak” című volt. Ebben két isztambuli hidat is bemutatnak: a Boszporusz-hidat (a könyv elkészültekor még az volt A Boszporusz-híd, azóta már csak az „egyik”) és a Galata-hidat. Negyven évvel a könyv első elolvasása után ez alatt a néhány nap alatt sikerült mindkét isztambuli tételt kipipálnom, személyesen meglátogatnom.)

Jót sétáltunk a híd közepéig az alsó szinten, nem hagytuk berángatni magunkat az egymást érő halvendéglők egyikébe sem, megnéztük a naplementét, aztán a fölső szinten a horgászok erdejében indultunk visszafelé.

Lassan ránk sötétedett, a tömeg özönlött körülöttünk, kezdtünk fáradni, a visszaindulás mellett döntöttünk. Innen csak fölfelé! Való igaz, de ez abban a pillanatban nem volt olyan jó hír, a lábam aznapra már a végét járta, és nagyon nem esett jól a meredek utcákon visszamászni a kocsihoz – választásom viszont nem volt, mentünk.

Az egyszerűség kedvéért visszafelé már kikerültük a mecset udvarát, mégsem nyertünk sok időt, mivel az egyetem mellett komoly macskatámadás ért: egy vörös kölyökmacska állította meg Attilát, aki hagyta magát, aztán a kis vöröshöz hamarosan egy kis fekete is csatlakozott, hogy fölrobbantsa a cukiságbombát. Hagytuk, persze, örüljön a gyerek, de aztán azért csak meg kellett indulni.

Az autóba ülve beröffentettem a navigációt, rákerestem a hotelre, el is indultunk, amikor közölte a rendszer, hogy nincs ám kapcsolata. Az történt, hogy a török sim-kártyát Attila telefonjába tettük (hogy mi elérhetőek maradjunk), az pedig lemerült. Tölteni nem lehetett, mert csak egy kábel volt a kocsiban, az meg az én telefonomhoz kellett, hogy legalább offline menjen a navigáció.

Így vágtunk neki a világvárosi forgalomnak a sötétben, fáradtan és persze kicsit idegesen.

Rám is szólt a taxis, hogy nem vagyok ám jó helyen. Válaszoltam, hogy köszönöm az útbaigazítást, de nem vagyok idevalósi, kénytelen vagyok a gps-re támaszkodni, követni az utasításait. Persze, mondja, de azért pirosnál mégsem kellett volna balra kanyarodnom… Tusé… basszus, azért ilyet nem szoktam…

Nem kevés idegtépés és hajhullás után nagy nehezen átkeltünk a Laleli negyeden, és amikor kijutottunk a Márvány-tenger partjára, már sínen voltunk. (Mondjuk pár perccel korábban is, amikor a hülye navigáció rávezetett a villamossínekre. Először csodálkoztam, hogy nahát, a dugó közepéből hogy kerülök hirtelen egy ilyen tök üres és tök egyenes útra, aztán amikor összeállt a kép, hogy hol is járok, már nem voltam olyan vidám. Szerencsére nem lett baj, legföljebb megint hülyének néztek a taxisok meg a helyiek – de az is lehet, hogy inkább csak különösen szemfülesnek.)

Későn estünk ágyba, és ez hármunknak elég jól sikerült, Attila pótágya viszont nem volt együttműködő, inkább összeomlott a gyerek alatt. Fogtam a fejem, most mi a francot csináljak, mire itt a recepciósok megoldást találnak, reggel lesz… Aztán beugrott az isteni szikra: a szintünkön az egyik kevésbé használtnak tűnő folyosón mintha láttam volna egy, Attiláéhoz hasonló, összecsukott pótágyat… Nem vacakoltam sokat, az amúgy is összeomlott ágyat összecsuktam és amúgy kisgatyásan kitoltam a folyosóra és kicseréltem az ott tárolttal. Az múkodott is rendesen, csak az egyik kereke akart kiesni, azt a csavart rutinból megerősítettem és így már tényleg megkezdhettük a jól megérdemelt pihenést.

Mindez egy napon??? Atyavilág…