A terv adott: kirándulunk a Taksim térre, csatangolunk egyet az Istiklal utcán, ha belefér az időbe és az energiába, Galata-torony, délután meg csobbanás. Nosza!

Tulajdonképpen eseménytelenül, majdhogynem magától értetődően fűztük át magunkat a forgalmon, hamar a Taksim térhez jutottunk, ott viszont parkolóhely-problémákba ütköztünk, majdnem annyi ideig kellett keringeni parkolóhelyet keresve, mint a szállásról odajutni.

Végül a tér északkeleti oldala mögött, rendkívül elegáns kinézetű szállodafelhőkarcolók tövében csíptem el egy helyet.

A tér felé sétálva egy egészen pofás parkon vágtunk keresztül, kényelmes padokkal és azokon heverésző macskákkal. Naná, hogy el kellett itt tölteni egy negyed órát… Maradtunk volna még tovább is, ha nem sétáltatnak arra egy borjúnyi kutyát, ami tőlünk három méterre egy olyan ocsmányul bűzlő tócsát eresztett maga alá a járdára, hogy kénytelenek voltunk menekülőre fogni. A macskák bírták, jobban szokva vannak az élményhez…

A tér önmagában egy hatalmas betonsivatag, a délnyugati sarkában emlékmű (ha jól emlékszem, ez az első emberalakokat is ábrázoló török köztéri szobor – de erre nem vennék mérget), az emlékmű körül pedig a nosztalgiavillamos jár körbe, hogy aztán visszatérhessen az Istiklal utcába.

Szülinapom-pom-pom...

Mi is elindultunk lefelé, de a térből kiinduló számtalan utca közül nem a megfelelőt választottuk. Ez nem volt valami különleges, viszont itt találtuk a Hagia Triada ortodox templomot.

Ez is Isztambul

Persze egy idő után föltűnt, hogy az utca nem pont úgy néz ki, mint az útleírásban, úgyhogy gyorsan átvágtunk a sikátorokon és kijutottunk az igazi sétálóutcára. Tényleg nagyon hangulatos, nem túlzsúfolt, jópofa a közepén az öreg villamos, jót lehetett itt sétálni.

Egy érdekes tétel az antikvárium utcai kínálatából

Ha ezt az Öreg Dzsoci bácsi láthatná...

Megéheztünk, és arra jutottunk, hogy itt az ideje kipróbálnunk a kagylót, ami ár-érték arányban messze a legjobb választásnak tűnt a környéken. A rutinosoktól most elnézést kérek, leírom, ami nekem újdonság volt.

A kagylóhéjban nem csak magát a kagylót találtuk, hanem körülötte valami barna, ellenszenves, gyanús izét is, amit elsőre nagyon bizalmatlanul fogadtunk. Közelebbről kiderült, hogy a kagyló húsa egyszerű, sima fűszeres főtt rizsbe van „becsomagolva”, és úgy visszatöltve a héjába.

Mindjárt föl is faltunk egy jó csomót, kértünk repetát. A pincér fölajánlotta a fűszeres verziót. Magyarok vagyunk, vagy mi az isten, ide nekünk a fűszert! A pincér arcán átsuhant egy gyors és kaján vigyor, aztán a második tál kagylóhoz mindenkinek nylonkesztyűt hozott. Ollé… itt egy picit elcsodálkoztam, aztán láttam, hogy a fűszeres kagylók olajos pácban állnak, a nylonkesztyű pedig nem azért van, mert a fűszerek lemarnák a húst a kezünkről, hanem mert fölöslegesen koszolnánk össze magunkat. Tényleg nagyon praktikus. Folytattuk az evést, a személyzet sűrűn pislogott felénk, hogy mikor kezdünk tüzet hányni, de csalódást kellett nekik okoznunk, nem volt az azért annyira durva, sőt egyenesen nagyon finom. Minden nagyon rendben volt, leszámítva, hogy a rohadék utolsó kagyló bosszúból kicsúszott a nylonkesztyűs ujjaim közül és a fűszeres-olajos pácával egyetemben természetesen egyenesen az ölemben landolt… hurrá, szépen néztem ki. Mindegy, kitűrtem az inget a nadrágból, mehettünk tovább…

Kb félúton voltunk a Galata-torony és a kocsi között, úgy, hogy a torony felé lejtett az út – vagyis ha lemegyünk a toronyhoz, az autóig két és fél km majdnem végig emelkedő várt volna ránk, ezért a Galata-toronyra mondtunk egy „hasta manana”-t, nagyon hívott már a strand.

Nem akartunk nagyon messzire menni, kapóra jött, hogy a Florya-strand isztambuli mércével viszonylag közel volt a szállásunkhoz, ezért erre szavaztunk – bár, ahogy pár bejegyzéssel korábban már írtam, nem repestem annyira az örömtől, hogy egy tizenötmilliós metropolisz tövében kell belemerészkednem a tengerbe.

A strand szuperkulturált, szuperszervezett, nagyoneurópai volt. Civilizált beléptetőrendszer, kp-s, kártyás vagy isztambul-kártyás (!) fizetési lehetőség, csomagvizsgálat (!) (már föl sem tűnt…), aztán szépen kialakított járófelületek, öltözők, zuhanyzók. Már-már Svájcban kezdtem érezni magam, de gyorsan magamhoz térített, hogy kis túlzással nem csikkek feküdtek a homokon, hanem volt némi homok a csikktengerben… mindegy, ez ilyen…

Ami a legfontosabb: a víz. No, az elsőre nem volt megható… Lassan mélyül, a frissítőnél kissé langyosabb, talpbarát módon homokos a feneke, viszont rettentően hínáros. Ehhez szokni kellett egy ideig.

Nagyon különös látvány volt, hogy hatalmas teherhajók tucatjai horgonyoztak a strandtól néhány száz méterre.

Labdázni kezdtünk, aztán, gondoltam, csak úsznék egyet. Átmerészkedtem a mélységjelző kötél alatt és a nyílt víz felé vettem az irányt, de ekkor lecsapott rám a Rend Embere, jet ski-n, síppal a szájában érkezett a helyi Hasselhoff és parancsolt vissza szigorúan a kötél mögé. Rendnek muszáj lenni! Kis sóhajtással folytattam a labdázást. Szerettem volna neki szólni, hogy ha már ilyen nagy a szigorúság, igazán rászólhatott volna arra az aranyifjúra, aki a jachtjával odatolatott a kötélhez és annak túloldaláról dübörgő technozenével remélte magához vonzani a nőstényeket (megjegyzem, kevés sikerrel).

Itt kezdődött az érdekesebb rész Abdullahnak és haverjának (akinek eleve sem értettem a nevét többedik visszakérdezésre sem, azóta meg a maradék benyomás is elillant a nevével kapcsolatban) feltűnésével.

Szerettek volna beszállni labdázni. Naná, hát hogy a fenébe’ ne… Aztán beszélgettünk. Honnan jöttünk? Macaristan? Háhá, tesók, Attila, ha lett volna ott pezsgő és nem kiskorúak és nem muszlimok, egyből kibontottuk volna, így csak labdáztunk, dumáltunk, elemeztük a két nyelv közötti hasonlóságokat. Rendes gyerekek voltak, különösen Abdullah, aki őszintén megmondta, hogy tíz évvel fiatalabbnak nézett a koromnál! (Pedig eleve tíz évvel kevesebbet mondtam, haha (na jó, ez csak vicc volt…)

Nem sokkal később jöttek mások is, csatlakoztak a labdázáshoz. A két eredeti srác kezdett kicsit féltékennyé válni, hogy a Kedves Idegenek másokkal is játszanak, de mit volt mit tenni, senkivel sem akartunk bunkók lenni. Mintha az az egy szem labda lett volna a strandon, egyre és egyre többen lettünk.

Aztán egyszer csak szigorú hang szólt ránk a hangszórókból: kezdjünk szedelődzködni, igyekezzünk, a strand zár. Kérdeztem is az egyik csajt: mi van, itt bezár a tenger? Hogy gondolják? Ő meg csodálkozott, hogy csodálkozom: itt az este, mindenki menjen szépen haza, megmondta a Szent Hatóság, vitának helye nincs.

Gyors fénykép és érzékeny búcsú új barátainktól, ha menni kell, hát menni kell.

Tódult is a nép szépen, engedelmesen a zuhanyzókhoz, tömegek mosták a hajukat, a strand pikk-pakk kiürült. (A nagy szigort látva azon sem csodálkoztam volna, ha a nem elég gyorsakat a helyszínen mindjárt ki is végzik…)

A napnak viszont még nem volt vége. Már megint éhesek voltunk. Kora délután jól befaltunk kagylóval, de őszintén szólva napok óta csak olyan gyors-kapkodósakkal ütöttük el az éhünket; így, hogy még napvilágnál berekesztették a programunkat és ráadásul a szállástól sem voltunk messze, elhatároztuk, hogy végre egyszer rendesen fogunk enni. Odilnak mutatott a gugli egy Cardak Restaurantot néhány perc sétára. (Nem néztem utána, de nekem ez a „cardak” gyanúsan a „csárda” szóra hajaz, ki tudja…)

Ha nem csal a töröktudásom, akkor ez Bakirköy központi tere...

A hely a metróvonaltól északra található, kívül a bevásárlónegyeden, mindenféle turistától tökéletesen mentesen. Szigorú tekintetű, tekintélyes, bajszos, kopaszodó török urak dohányoztak zakóban és fehér ingben minden asztalnál és nézték valamelyik isztambuli nagycsapat (Atesz ezen a ponton nyilván rávágná, hogy melyik…) aznap esti meccsét.

Hasonló kinézetű, de sokkal kedvesebb, meglett pincér szolgált ki minket.

Hozott kis porcelántálakon hatvannégy (de lehet, hogy inkább hatszáznyolcvannégy) féle kis adag kaját, szószokat, mártásokat, krémeket, több féle gombát stb, rendre bemutatta őket, és kérdezte, hogy szeretnénk-e megkóstolni. Mi persze nem ismertük a helyi népszokásokat, nyilván lelkesen bólintottunk, hogy naná, szívesen kóstolunk, mi baj lehet. Ő minden egyes bólintásunkra letette az adott kis tálkát az asztalra, végül már egészen sok sorakozott előttünk, meg némi kenyér is odakerült. Akkor végre leállítottuk a (fő)urat, ne csak dumálásra használjuk a szánkat.

Tényleg finom volt a végigkóstolás, étlapot viszont még nem láttunk, pedig már háromnegyed órája csak kóstoltunk. Nem tudtuk mire vélni, mire megy ki a játék, de kezdtünk jóllakni. A pasas látta a sorban kiürülő tálkákat, aztán egy idő után megkérdezte, hogy mit szeretnénk vacsorázni? Mondom, rakit ide, ünnepeljünk. Na jó, de a vacsora, a rakit nevezzük ki most köretnek…

Szegény teljesen elkámpicsorodott, amikor közöltük, hogy már vacsora nélkül is olyan a hasunk, mint a duda, közben rakiízű böfögések tolakodtak föl a nyelőcsövemen, hát micsinyájjunk, micsinyájjunk… Az volt a kompromisszum, hogy hozzon egy kis sült húst is, de tényleg nagyon kücük, csak az udvariasság kedvéért. Becsületére legyen mondva: tényleg figyelembe vette a kérésünket, nem tukmált hatalmas adagokat, így a végén a számla is korrektre sikeredett. Ilyennek képzelem az autentikus élményt, jókedvűen sétáltunk vissza a szállodába.

 Ez pedig itt a minimális kisadag (ami a kép tetején összehajtott abrosznak tűnik, az valójában vastag tésztaköret vagy igen vékony kenyér, ahogy tetszik):