Izgalmas nap következett: Odil hazarepül, helyette érkezik Apu és Márti. A tranzakció helyszíne a legközelebbi nemzetközi repülőtér, Korfu.

Korfut viszont némi víztömeg választja el Sarandától, ezért kénytelenek voltunk hajóra, kompra szállni. A komp reggel hatkor indult, előtte legkésőbb egy órával be kellett csekkolni, amiből egyenesen következett, hogy már fél öt előtt kelnünk kellett.

Gyorsan leértünk a kikötőbe a csodálatosan üres utcákon, el is kezdtük intézni az adminisztrációt: kompjegyek, határrendészet, autó stb stb. Meg kell hagyni, az albán hatóságok nagyon korrektül intézték az ügyeket, flottul fölkerültünk a kompra és kis késéssel, kicsivel napkelte után nekivágtunk a tengerszorosnak.

A hajón nem volt nagy zsúfoltság, hamar kiszúrtuk, hogy az orr tök üres, gyorsan le is foglaltuk a VIP-helyeket a zavartalan panorámával. Szépen nyugodtan zakatoltunk Korfu felé, nyugatra, bele a kelet-európai időzónába. Sajátos szitu… 😊

Érkezés

Korfu kikötőjében azért megmutatták kicsit a görög hatóságok, hogy éppen beléptünk az EU-ba, de nem nagy hercehurca árán szépen elkezdhettük a fölfedezést.

„Először is reggelizzünk” – mondta Brukner Szigfrid, és tökéletesen egyetértettünk vele, leszámítva, hogy még a reggelinél is előbbre való letenni valahol a kocsit. Itt sem volt sokkal jobb a helyzet, mint Montenegróban vagy Albániában, beletelt néhány percbe, amíg végül találtunk egy féllegális Skodányi helyet.

Reggeli, kávé – pipa (nem, nem dohányoztunk reggelire, csak letudtuk…), aztán belevetettük magunkat a sikátorrengetegbe. Jártunk a turistás utcákban, jártunk a helyiek sikátoraiban, láttunk sok érdekességet, nem bántuk meg.

Aztán visszatértünk a kocsihoz, és megcéloztuk Palaiokastritsát, mert az szép. Vitán felül – az. Csak az a sok nyavajás turista. Hogy is mondjam… A táj lélegzetelállító, valóban! Az öblök, a sziklák, a tenger. Egy pár kilométeres partszakasz hetekre elegendő fölfedeznivalót tartogatna annak, aki nem csak 70-80 évre rendezkedett be ebben az életben. A mindent elborító napernyő-, vízibicikli-, kajak-, motorcsónak-, turistabusz-, kalap-, quad-áradat viszont egy kósza pillanatra sem hagyott elmerülni a táj szépségében…

Szedtük is a sátorfát elég hamar, és elindultunk a sziget csúcsára, a kissé szerénytelenül elnevezett Pantokrator hegyre. Valódi hegymászásra nem volt időnk, ide viszont föl lehet menni autóval, ezért vállaltuk be.

Önmagában egy felszabadító élmény volt kiszabadulni a tömegből… Kanyarogtunk fölfelé, a panoráma csak nyílt és szépült, a magassággal szépen fogyott a növényzet, nagyon kellemes út volt. Áthaladtunk néhány minifalun, a központjukban jellemzően olyan szűk utcákkal, hogy néhol be kellett hajtanom a tükröt, hogy ne verjem le a borospoharat az útszéli kocsma asztaláról. (https://youtu.be/cGalRjz4UIY)

Fölértünk a csúcsra. A panoráma magáért beszél, láthatjátok a fényképeket. Innen körülnézve láttuk meg egyébként a júliusi erdőtüzek maradványait: bizony jó néhány hegyoldal komplett feketében pompázott, és hetek múltával, fönt a huzatos hegycsúcson még mindig meg-megcsapott az égett szag.

	szemben Albánia

Magán a hegycsúcson egy ortodox monostor osztozik a modern kor technológiájával: kihasználva a magaslati pontot a görögök egy már-már zavarbaejtően kusza antennaerdőt telepítettek oda, amit a fő antenna koronáz meg: négy lába a monostor belső udvarának négy sarkán áll, maga a távközlési (?) torony pedig így közvetlenül a szakrális hely fölé magasodik. Ilyet se látunk minden nap…

A kép közepén a monostor házipókja. Valódi, rémisztő méretét a kép sajnos nem adja vissza.

A következő célpont Kassiopi! Illetve… Itt azért akadt némi probléma. Hiába voltunk az EU területén, a mobilinternet – és ezzel a navigáció kicsit köhögve működött. Ha éppen működött, szerette a találatokat görög betűkkel megjeleníteni – szégyen-gyalázat, de nem sokra mentem ezzel a segítséggel.

Szerettem volna egy kalkulációt készíteni: hogy állunk idővel, ha Kassiopi érintésével megyünk a reptérre, illetve ha közvetlenül. Hát ez sehogy nem akart összejönni, de amikor néhanéha magához tért a navi, akkor egyre határozottabban mutatta, hogy ha időben a repülőtérre akarunk érni, akkor most el kell engednünk a halászfalut (és a mai ebédet…)

Az utazás során a sokadik alkalommal vigasztaltuk magunkat azzal, hogy mindent úgysem lehet megnézni, és a biztonság nevében elindultunk a repülőtérre. Miután egy hangulatos kanyargás úton lekeveredtünk a parti főútra, erőre kapott az internet, és a navigáció magabiztosan közölte, hogy a repülőtér a hátunk mögött, a Pantokrator északi oldalán (az Isten háta mögött???) fekszik, úgyhogy leszünk szívesek sarkon fordulni, és ismét nekiállni a szerpentinnek. Hát ez sehogy nem fért a bögyömbe. Nem lehet igaz…

Megkérdeztünk egy benzinkutast, aki magabiztosan irányított az általunk is jónak vélt irányba, Korfuváros felé. Indultunk is, azért annyira már nem álltunk kényelmesen idővel és nem is tűnt úgy, hogy a navigáció a segítségünkre lesz.

Izgalmas percek következtek: ha nem is dugóban, azért elég intenzív forgalomban haladtunk, a repülőtér irányát elég hézagosan táblázták ki, navigáció hol volt, hol nem volt, idegességemben eltévesztettem egy-két körforgalmat… na, nem volt egyszerű.

Odaértünk, persze, időben, de idegességemben majdnem beütöttem a kijelzőt, amikor az érkezés pillanatában a navigáció egy fanfár kíséretében ünnepélyesen bejelentette, hogy tádámmm… megérkeztél a célponthoz. Hát köszi… sokat segítettél…

Elbúcsúztunk Odiltól és vártuk Apuékat.

Az izgalmak nem értek véget, mert a kompkikötőhöz is időben kellett visszaérni. Valamennyit késett a gép, de komoly gond nem volt (annál inkább szegény Odilnál, aki a budapesti gép késése miatt lekéste a pécsi vonatát… de ez innen nézve már egy másik történet), kényelmesen kiértünk a kikötőbe.

Becsekkoltunk – volna, mivel tájékoztattak, hogy nem értik, hogy kaphattunk autójegyet egy személyszállító szárnyashajóra. Elhihetitek: én sem értettem. Ezen a ponton elég komoly szószban voltunk, mert ha nem sikerül aznap visszajuttatnunk Albániába az autót, borul az egész másnapi program – és akkor az extra költségekről még nem is beszéltem.

A check-in pultos hölgy javaslata az volt, hogy menjünk vissza a városba, keressük meg a komptársaság ügyfélszolgálati irodáját (a kikötő kijáratától induljatok balra, és hamarosan meglátjátok a logót – köszi, ki vagyunk segítve), és könyörögjük föl magunkat autóstul a hét órai kompra, talán még fölférünk, de leginkább menjünk innen akárhova, mert vége van a műszakjának és un minket tájékoztatni.

Nekiálltunk. Némi izgalmak után ezt a csellendzset is sikerült teljesíteni, nyugodtan térhettünk vissza a kikötőbe, ahol viszont addigra komoly tömeg gyűlt föl. Kivártuk a sorunkat, aztán beengedték az autót is a tranzitzónába, innentől a kocsiból figyeltük a körülöttünk fokozódó balkáni káoszt. Az emberektől nem láttuk a hajót – igazából azt sem tudtuk, van-e hajó. Ránézésre ennyi embernek legalább négy hajóra lett volna szüksége.

Fél órával a tervezett indulási időpont után lassan mozgásba lendült a tömeg és a néhány autó. Kiabálás, tolakodás, a személyzet utasításai, araszolás. Lassan-lassan került minden és mindenki a helyére, és végre nekiindulhattunk az alkonyatnak, vissza (észak)kelet felé, a közép-európai időzónába.

A visszautat a tenger háborgása tette érdekessé. A reggeli tapasztalatok után most is gyorsan az orrba siettünk, de ez már sajnos messze nem volt egy olyan exkluzív terület, mint reggel, itt is jó sokan voltak.

Ahogy egyre kijjebb értünk a tengerre, úgy erősödött a hullámzás. A nép egy idő után kezdett elszivárogni az orrból, de mi, szárazföldi patkányok nagyon élveztük a hintázást. Odinak akkor lett elege, amikor egy hullám hirtelen vízzel terítette be az egész placcot elől, akkor úgy néztünk ki, mintha az egész csapat ruhástul lezuhanyzott volna. Odi fogta Ateszt, és úgy döntött, védettebb helyre mennek. Bementek a zárt teremben ücsörgő és rettegő utasok közé, és a csuromvizes kinézetükkel pár percre komoly pánikot keltettek.

Mi Mártival és Apuval kint az orrban tovább élveztük a hintapalintát, ami akkor vált még intenzívebbé, amikor kiúsztunk Korfu északkeleti részének szélárnyékából. Mivel a személyzet láthatóan nem aggódott, én sem voltam hajlandó – ilyet sem él át minden nap az ember, úgyhogy maradtunk a fedélzeten..

Minden hullámnál sokka frusztrálóbb volt viszont a leszállás. A két szűk kijárati ajtó felé úgy tódult a nép, mintha nem kikötöttünk, hanem egyenesen süllyedésnek indultunk volna. A tömeg elsodort a családtól. Az összes irat nálam volt – persze, az agyammal tudtam, hogy a hajó mellett úgyis megtaláljuk egymást, de a tülekedés közepén ez akkor is csekély vigasz volt.

Végtelennek tűnő idő után ez is megoldódott, a határátlépést is abszolváltuk, és a nyüzsgő sarandai belvárosi tömegen átvágva visszatértünk a szállásra.