Ébredés, bepakolás, finom reggeli, kicsekkolás, fizetés – irány a Komani tó parkolója és kikötője az este már jól bejáratott hídon-emelkedőn-alagúton keresztül. Vagyis… már az emelkedő elején leállítottak, hogy fönt a parkoló tele van, inkább mi most parkoljunk le itt némi aprópénzért, illetve valamivel több aprópénzért egy mikrobusz fölvisz minket a kikötőhöz. Mivel a nagy kapkodásban ekkorra Apu és Atesz már kétszáz méterrel előttünk járt, a transzfertéma okafogyottá vált; parkoltam, fizettem, és szaladtunk a csapat eleje után. Szaladtunk, szaladtunk, mert én az este csak kocsival robogtam végig az úton, föl sem tudtam becsülni, mennyi időbe telik ez a táv gyalog, emelkedőn, szűk járdán stb. Nem álltunk rosszul idővel, de koppanni sem akartunk.

séta a kompkikötő felé

A gát lenti oldala a vízierőművel

Persze, hogy kényelmesen bőven időben odaértünk a balkáni káosz közepébe.

Indulásra várva

Megkérdeztünk egy beszállásirányítót, mi a helyzet; ő ránézett a jegyünkre, majd közölte, hogy nekünk egyelőre nem sürgős, tartsuk rajta a szemünket, és majd tíz perc múlva kérdezzük megint. Gondoltuk, ezek után csak nem indulnak el nélkülünk, úgyhogy megkönnyebbülten nézegettük a kavalkádot, a kompra araszoló mikrobuszokat, a tanácstalanul ténfergő tömeget, a kiabáló matrózokat – érdekes műsor volt.

Aztán eljött a mi időnk. A beszállásirányító fickó intett, irány a hajó – kövessük a kompra. Mielőtt nekiálltam volna hisztizni, hogy mi nem komp-, hanem kirándulásjegyet vettünk, gyorsan végignyomultunk a kompon, és a túlsó végén átszálltunk a kirándulócsónakba! Keskeny, hosszú lélekvesztő volt, az oldalain végighúzódó padot foglalták el a lelkes turisták, a tatban posztolt a kapitány/kormányos/navigátor/hajósinas egyszemély.

Gyorsan nekivágtunk a tónak, és megállapítottuk, hogy a leírások nem túloztak: tényleg varázslatos látvány volt az óriási hegyek-sziklák tövében haladni a vízen. Kb háromnegyed óra után érkeztünk meg a vendégházhoz, ahol csoportosították a népet: először is leválasztották azokat, akik arra fizettek be, hogy innentől kajakozni fognak.

		A tó partján lépten-nyomon ilyesmi tanyák bukkantak föl

A maradék fölcaplatott a vendégházhoz, ahol tájékoztattak a kirándulási, pihenési lehetőségekről plusz választanunk kellett a három ebédmenü közül.

Itt következett a meglepetés is: aki tovább akart menni a Shala-folyó torkolatához, annak még egy tízeuróst kellett a szóvivő markába nyomnia. Kis kupaktanács után úgy döntöttünk, hogy ha már eljöttünk idáig, csak nem állunk meg, fizettünk (illetve, szigorúan véve Apu fizetett, nála volt kp… 😊 ). (Nem mondom, hogy a csoportban nem volt némi morgolódás, nem csak én értettem úgy a foglaláskor, hogy az „all inclusive” ár már tartalmazza a Shala folyó meglátogatását.) Akárhogy is, továbbindultunk.

Gyorsan kiderült, hogy nem lett volna szabad kihagyni ezt a szakaszt, a szurdok összeszűkült, a látvány még monumentálisabbá vált, nagyon látványos volt, és akkor a célpontról még nem is beszéltem…

Nem tudtam, hogy képzeljem el, mi lesz ez a Shala-folyó torkolat, és nem is akartam előre megnézni, legyen csak meglepetés. Hát az lett!

Partra csúszott a hajó orra, és kiszálltunk egy kb 150 méter széles folyómederben, aminek a peremén folyt csak a folyó (augusztus közepe, ugye…), a maradék medret pedig hófehér, nagyjából emberfej nagyságú, gömbölyűre koptatott kövek borították. Annyira nem volt kellemes rajtuk a járás, de azért megoldottuk.

A két parton mindenféle panziók sorakoztak, a mederben ideiglenes bárok, árusok, napozóágyak és napernyők, hangos zene, a vízzel teli folyóágak fölött hevenyészett, íves fahidak, a fejünk fölött zipline-csúszkálás, rengeteg ember, de elég nagy területen, ezért nem volt zavaró a tömeg.

na, ilyen tiszta volt a víz!

Abszurd hasonlat, de nekem az Apokalipszis most zárófejezete ugrott be, amikor a hosszú hajózás után a végcélhoz érve Willard kapitány valami egészen meglepővel és abszurddal találkozik. Persze, a filmbeli szituáció kifejezetten sötét és drámai volt, pont az ellentéte a mi tapasztalatunknak, mégis… mégis… valahol biztosan nem véletlen, hogy pont ez a kép ugrott be.

Mivel a program leírásában szerepelt a fürdési lehetőség is, Atesz egész úton erre várt. Korábban a vendégház körüli káoszban a személyzet arra kért, hogy a csomagunkat ne hozzuk magunkkal a folyóhoz, ezért törölköző nélkül maradtunk, de ez a csekélység nem akadályozhatott meg minket a csobbanásban. Attila esetében beszélhetünk csobbanásról, őt a hőmérséklet abszolút hidegen hagyja, számomra viszont egyértelműen az akarat diadala volt, hogy bele bírtam ereszkedni a jéghideg vízbe. Megtettük, begyűjtöttük az elismerő pillantásokat (elsősorban persze FakírAtesz), aztán inkább a száradásra koncentráltam.

Egy szűk órát töltöttünk itt, aztán visszaültünk a csónakba és visszatértünk a vendégházhoz. Ott megettük az ebédet, és indultunk vissza a végállomáshoz.

Azért fifikásak ezek az albánok… Sikerült úgy időzíteniük, hogy a visszaindulásunk időpontja nagyjából egybeesett a komp arrajárásával, ezért nem vacakoltak a motorcsónak beindításával, inkább testületileg föltereltek minket a kompra, a motorcsónakot utánakötötték, így megspóroltak háromnegyed órányi üzemanyagot. Az egy elhanyagolható szempont volt, hogy a komp már eleve túlzsúfolt volt, innentől pedig konzervheringeset játszottunk (a halak meg lentről röhögtek a hülye embereken…)

A komp fedélzete

Így jutottunk vissza Komanba. Látva a leszállás körüli káoszt már nem is sajnáltam annyira, hogy reggel nem foglaltunk transzfert, gyalog sokkal gyorsabban visszaértünk az autóhoz, mintha mikrobuszra vártunk volna.

Volt itt már bennem némi szorongás. Az aznapi szállásunk Virpazarban volt, ahonnan akkor éppen 130 kilométerre voltunk, vastagon benne a délutánban, de úgy, hogy az első harminc kilométert a minősíthetetlen úton kellett megtenni – és még csak ez után jött Shkoder külvárosa, aztán a határátlépés… Szóval nem voltam minden negatív gondolat nélkül.

Nekivágtunk. A minősíthetetlen úton olyan balkánian vezettem, hogy az albánok picit elpirultak. (Így volt, láttam!) Gondoltam: oly mindegy, hogy 20 vagy 30 km/órával gyilkolom a szerencsétlen futóművet, viszont az időtartamnak csak megnyerem a harmadát, úgyhogy gátlástalan előzgetésbe kezdtem a Kátyúk Földjén. Kijutottunk, föllélegeztem, normális úton haladtunk tovább normális sebességgel egészen a határig. Ott sem volt nagy problémánk (kifelé menetben összesen egy nagyobbacska gyerek képviselte az Albán Koldusszindikátust), szépen döngettünk Virpazar felé.

Hívogató kempingek mellett haladtunk el

Ahogy oda bekanyarodtunk, két dolog tűnt föl­­­­ nagy hirtelenjében: a hely kicsi, viszont zsúfolt és nyüzsgő. Egy fickó az út közepén állt, és leintett minket. Egy pillanatra elámultam, hogy a szállásadónk telepatikusan tudomást szerzett az érkezésünkről és elénk jött, de ez gyorsan elmúlt, miután a fickó pillanatok alatt megkérdezte, hogy

• honnan jöttünk? (Jóóóó estét kívááánok!)
• van-e szállásunk?
• tudjuk-e, hol fogunk vacsorázni?
• van-e hajófoglalásunk másnapra.

Picit csalódottan vette tudomásul, hogy a szállásadást és a hajótúrát bukta, de gyorsan váltott, és beinvitált a vendéglőjébe. (Free parking csak nektek! Köööszönööm széépen!)

Jó, jó, ráhagytuk, elsőre nagyobb problémánk volt, hogy megtaláljuk a szállást.

A szállásadó nem vette föl a telefont, ezért kicsit tanácstalanul ténferegtünk a nyüzsiben, aztán lassan kiderült, hogy túl hamar álltunk meg, mivel nem magában Virpazarban szállunk meg, hanem kicsit odébb, Zabesben. (Take a Lake Apartments)

Egy másik vendéglős kedvesen elmagyarázta az odavezető utat (hajófoglalásunk már van…), úgyhogy repültünk.

A szállásadó kijött elénk a főútra, onnan pedig lenavigált egy nagyon szűk, de legalább jó meredek picike bekötőúton az udvarába, egyenesen a borjúistálló és a disznóól közé. Nem tudtam, sírjak-e vagy röhögjek…

A kiszállás után viszont újra leesett az állunk, mivel pár lépés után ismételten egy modern, tágas, igényes apartmanba vezetett be minket. Javagyúgy… már lassan megszoktam.

Nagy hangú, harsány, beszédes fickó volt, jól eldumált velünk, amíg föl nem figyelt a gyomrunk korgására, és elengedett minket vacsorázni.

Visszatértünk Virpazarba, ígéretünkhöz híven betértünk a lasszóval vendégekre vadászó kedves úriember vendéglőjébe (jóóóó estééét kíííívánok! köööszönöm szépen!), a Pelikánba…

Szavunk nem lehetett a vacsorára (hacsak az nem, hogy jó sokára hozták, de úgy tűnik, ez ezen a tájon magától értetődik), az ára sem volt vészes, egy dolog volt furcsa: a sarokban danolászó társaság elég hirtelen tűnt el. Miután fizettünk és mentünk a kocsihoz, láttuk ám, hogy a srácokat géppisztolyos rendőrök bilincselik a rendőrautók motorháztetejére hasaltatva. Ojjé… mibe keveredtünk, kérem szépen?

A vendéglős közben az utcán várt, és miután leállított egy taxit, az utasait pedig beterelte a vendéglőjébe, hozzám lépett, és kérte, hogy értékeljem a vendéglőjét a guglin. Mi baj lehet, hogy a fenébe ne… Megnyitottam, erre kivette a kezemből a telefont és gyorsan mindenre öt csillagot adott. Kérdőn néztem rá, de félreértette, és kért, hogy dicsérjem meg az éttermet magyarul. Ahh… a fene… hát jó, gyerünk. Aztán megkért, hogy értékeljem a szállodáját – ugyanez a forgatókönyv, majd, mielőtt szabadulhattam volna, megtetette ugyanezt a hajókirándulás-szolgáltatásával kapcsolatban is. Szóval, tudjatok róla, hogy ha a virpazari Pelikán vendéglő/szálloda/hajókirándulásszervező értékeléseit böngészitek, hogy azok nem teljesen ráhatásmentesen születtek meg. Azt továbbra is tanúsítom, hogy a vendéglő rendben van, kiváló ár/érték arányú.