Éjjel indultunk a nappali érkezés reményében.

Eseménytelenül vágtunk át a rövid horvát szakaszon, aztán a szerb-horvát határ környékén elkapott egy kellemetlen zápor, ami a kivályúsodott autópályával és a fölszaporodott forgalommal együtt nem esett annyira jól, de aztán rendeződtek a viszonyok, fölszáradt, megjavult, kiürült a pálya, döngethettünk délre.

(Számomra) új tapasztalat volt, hogy az autópálya Nis után is folytatódott Bulgária felé – már nem kellett a sötétben a Nisava szűk völgyében kanyarogni; a határra a reggeli szürkületben érkeztünk. Hűvös volt picit, majdnem köd, sor is volt, nem egy vidám kép, viszont megvettem a bolgár autópályajegyet, egy gonddal kevesebb.

Szófia előtt tankoltam egyet, a benzinkútnál vettünk valami csomagolt szendvicseket, nem voltak finomak, de legalább drágák, mindegy…

Átevickéltünk a Szófia-félkörgyűrűn, itt rontottam el az első letérést, ami szerencsére legalább nem okozott komoly időveszteséget.

A török határig kopár, napsütötte balkáni tájakon gurultunk. A határállomásra egy már-már repülőtérre emlékeztető terminált építettek, vámmentes bolt, sim-kártya, kulturált, tiszta wc-k stb stb.

Fölfrissültünk, aztán beálltunk a sorba, ami tulajdonképpen egészen elfogadható sebességgel fogyott előttünk. Ezzel együtt is föltűnt, hogy a törökök mennyire nem viccelnek a határvédelemmel, a vámvizsgálatokkal. Bizony kinyittatták a csomagtartót, kikérdeztek, átforgatták a papírokat.

Tiszta szerencse, hogy a montenegrói beszámolók miatt készítettünk egy házilagos hozzájáruló nyilatkozatot, miszerint használhatom a cég autóját, mert itt bizony (Montenegrótól eltérően) elkérték, megvizsgálták, összevonták a szemöldöküket, de végül azért továbbengedtek.

Innentől Isztambulig mérsékelt forgalomban, könnyedén haladtunk előre.

Kiírták mindenféle táblákra mindenféle nyelveken, hogy fizessünk elő az autópályára, mert különben irgumburgum, én meg úgy voltam vele, hogy a török hatóság egyelőre vasszigorúnak tűnik, ne játszadozzunk, hát vegyünk jogosultságot a fizetős útra. Be is tértünk egy út menti autós centrumba – benzinkút, étterem, fertőtlenítő, autópályabérlet-árusító -, és az elárusító hölgy elé járultam, aki közölte, hogy itt sajnos kártyával nem fizethetek. Most léptem át a határt, nincs még nálam líra, muti, hol van a bankautomata! Hát, az kérlek bent a városban… Na jó, ebből most nem lesz vásárlás, majd megoldom, ahogy lehet.

Tovább, irány a metropolisz!

Na, ez már volt valami! A város még sehol, de már percek óta felhőkarcolók között suhantunk. Hát mi lesz itt?

Ezek még csak ilyen "elővárosok", tudjátok, mint felénk Vecsés vagy Alsónémedi...

Aztán persze beállt a sor, a következő másfél órát araszolással töltöttük, kezdtem fölvenni az isztambuli forgalom ritmusát.

kérem szépen, ez itten már a Nyugat?

Nemsokára letértünk a főútról és rákanyarodtam a szállodánk utcájára, ami váratlanul szűknek és zsúfoltnak bizonyult. Szerencsére a szállodánk szomszédságában ráakadtam egy foghíjtelken kialakított parkolóra, ahova gyorsan beálltam legalább a becsekkolás idejére. A becsekkolás simán ment, a recepción megmutatták, melyik parkolóval vannak ők leszerződve – és hogy ott mennyiért parkolhatok a tartózkodásom idején. Az információ birtokában visszatértem a már elfoglalt parkolóhoz, ahol nagy örömmel fogadtak, mivel ott az a rend, hogy a parkoló autók kulcsait gyorsan elveszik, hogy szükség esetén arrébb tudjanak állni – én viszont ezt akkor még nem tudtam, és egy órával korábban a kulccsal a zsebemben távoztam. Akárhogy is: előadtam nekik a szállodával leszerződött parkoló ajánlatát, és fölvetettem, hogy ha tudják nekem a parkolójukat ugyanezen az áron adni, akkor maradok ott, ne kelljen már a két parkoló között átverekedni a kocsit. Teljesen rugalmatlanok voltak, ezért aztán kifizettem azt az egy-két órát, és mentem a „hivatalos” helyemre.

World Trade Center

A szoba első látásra csilivili és szipiszupi volt, mégsem éreztük a dolgot teljesen kereknek… Nézelődtünk, számolgattunk, és akárhogy számolgattunk, csak az lett az eredmény, hogy eggyel kevesebb az ágy, mint a létszámunk.

A recepciósok vonogatták a vállukat, kicsit furcsállották, hogy tényleg annyian jöttünk, ahány főre foglaltam, de aztán kaptak egy nagylelkűségi rohamot, és fölajánlottak Atesznak egy pótágyat. (Aztán este fél tízkor kopogtak, ránk hozták a szívbajt és egy készlet törölközőt is Attilának… :-D )

Ekkorra már erősen délutánba hajlottunk, nem is nagyon tudtunk mást tervezni, mint enni egyet, aztán rápihenni az első teljes isztambuli napunkra.

laza környék

végre valami nem annyira csilivil...