Ha már itt tartunk, el kell mondanom, hogy azért vacilláltam kicsit, megírjam-e, közzétegyem-e ezt a bejegyzést.

Nem akarom ismételni magam, Kotorban tavaly is jártunk, önmagában az új élmények miatt lehet, hogy nem is érdemes az időtöket rabolnom – ugyanakkor történt egy-két említésre méltó dolog, és tavalyhoz képest fölmerültek olyan különbségek, melyeket szívesen megosztok veletek.

Szóval 2024 első félévét radikálisan a lábam állapota határozta meg.

Gyógyulgattam lassan, de sokáig nem mertünk semmilyen nyaralást, utazást tervezni, aztán végül megegyeztünk Mártival, hogy elkísérjük, visszatérünk Montenegróba, de a tavalyi nyártól eltérően most legföljebb csillagtúrákat teszünk, nem vándorlunk városról városra, szállásról szállásra.

Hosszas válogatás után választottuk ki a Villa Vaivát, a kotori belső öböl nyugati partján, gyakorlatilag már nem is Kotorban, hanem az azzal egybeépült Muo településen.

Kora hajnalban indultunk Pécsről, hogy legyen időnk sétálni egyet Szarajevóban. Nyugodt, eseménytelen utunk volt. Szarajavó elsőre meghökkentett kicsit, föl kellett venni a balkáni ritmust, kihívás volt a két autónak egymás mögött maradnia, de végül egészen könnyedén az óvárosba jutottunk, parkolót is találtunk, ment minden a tervek szerint.

kellemes séta - azért lássuk be, nem egy világváros		a mecset udvarára csak az utcáról kukucskáltunk be.

Bejártuk az óvárost, amennyire kb két óra lehetőséget adott.

Volt persze bazár, székesegyház, mecset, mi szem-szájnak ingere. Azt viszont meg kell említenem, hogy a mecset kapujánál kicsit kupán vágott a világpolitika, mivel ki volt írva, hogy az Izraelből vagy az Egyesült Államokból származó vendégek lesznek szívesek inkább kívül maradni... Hajaj, pedig olyan szép, békés nyári nap volt.

Aztán indultunk tovább, várt a Kotori öböl.

Szarajevótól a montenegrói határ felé több csodálatos útszakaszt is teljesítettük, és már javában benne voltunk a délutánban, amikor a határra értünk. Lazán, könnyedén, két-három kocsi volt előttünk, királyság.

   Bosnyák-Montenegrói határrégió a közösségi média számára... és a valóságban.

- Add csak ide a személyiket!
- Nálad vannak
- Nálam nincsenek.
- Nekem nem adtad, nézd meg a zsebeidet!
- Nincsenek!
- Hova tetted utoljára?
- Az ajtózsebbe.
- Nézd meg ott!
- Már megnéztem.

Szóval így álltunk... Álltunk...

Hol a bánatban vannak az irataink, amikkel pár órával korábban egyszer már beléptünk Boszniába?

Kiálltunk a sorból.

Még egyszer átnéztük az összes zsebet.

Elkezdtük kipakolni a csomagokat.

A sírás kerülgetett, már megkerestem a szarajevói konzulátus számát, hogy megkérdezzem, ilyenkor mi van…

És akkor Márti megtalálta… Az ajtó zsebének olyan speciális (hogy rohadna meg!) a kialakítása, hogy a három személyi igazolvány tökéletesen bele tud simulni, ékelődni az oldalába. Háromszor, ötször, ezerszer végigtapogattam azt a felületet, és nem vettem észre, hogy épp’ a kártyákat tapizom végig, végül csak Márti alapossága segített. Mehettünk tovább… visszaálltunk a sorba, alig 10-15 autó volt előttünk, de nem csak emiatt rövidült az életem abban a fél órában….

A montenegrói szakaszra két gondolattal fordultam rá:

• A Kotori öblöt a szerpentin felől kell megközelíteni, mert úgy üt igazán a látvány.
• Tavaly már megtapasztaltam az alsóbbrendű utakat, Mártit nem akartam ezzel fárasztani, ezért a főúton akartam maradni.

A navigáció a háttérben alattomosan elhúzta a száját…

Kicsit csodálkoztam, hogy Njegusi felé letérünk a niksici útról, de hallgattam a navira, nem vagyok idevalósi, nem fogok okoskodni. Hát kellett volna…

Negyven kilométernyi fárasztó (bár kétségtelenül több ponton is gyönyörű) araszolás következett egy egy sávos úton a szakadékok peremén, némi szembeforgalommal megfűszerezve, csak hogy nehogy túl jól érezzük magunkat:

https://youtube.com/shorts/hdFelTgiqaY?feature=share

A kanyarok előtt már rutinosan dudáltam, terelgettem a Skodát nagy óvatosan a csapásokon, aztán egy örökkévalóság után csak kijutottunk Njegusiba, onnan meg a szerpentinre. A panoráma másodszorra sem okozott csalódást, nézzétek meg a tavalyi képeimet. Újakat nem teszek ki ebben a témában, egy centivel sem lett kevésbé szép. 😊

A szállásra a régi ismerős dugón keresztül verekedtük át magunkat – de legalább egyszerű volt megtalálni.

A város maga a már megszokott, attraktív arcát mutatta, a tömeg ellenére csodálatos a hangulat, mediterrán lazaság, élet, macskák, ilyesmi.

Az első különbség viszont tavalyhoz képest a forgalmi helyzet: ismertek, én tudom rugalmasan kezelni a szabályokat a Nagyobb Jó Érdekében, és tavaly viszonylag könnyedén ráhangolódtam a nagy hülye balkáni forgalomra, amely a 21. századra sokszorosan meghaladja a 19-20. századi infrastruktúra lehetőségeit. Építik persze az utakat, bőszen, ahogy csak bírják, de a városok belsejét nyilván nem lehet megtágítani a meghatványozódott autóforgalom számára, micsinyájjunk…

Tavaly azt tapasztaltam, hogy ezt a problémát a sofőrök az élni és élni hagyni elv alapján, rugalmasan, egymást segítve igyekeznek csökkenteni. Idén ezt a magatartást fölváltotta a gátlástalan tolakodás, még olyan áron is (ami tavaly egyenesen elképzelhetetlen lett volna), hogy a hülye nyomulásukkal gyakran a már meglévőnél is nagyobb dugót okoztak… 

Ismét megmásztuk a Szent János erődöt – idén azért kissé kalandosabb volt a sérült lábammal, de a fokozott óvatosságnak hála idén legalább nem estem seggre a csúszósra kopott köveken.

Fölkanyarogtunk a Lovcen-hegyre, ami egy csodálatos autós kirándulásnak bizonyult. Fönt körpanoráma és a Njegos-mauzóleum várt minket. (Meg egy csomó lépcső ofkorsz, de csakazértis megmásztam.)

Kilátások a Lovcenről

Ismét nekiszaladtunk a hajókirándulásnak. Tavaly ugye a tenger állapota nem tette lehetővé, hogy a kis motorcsónakkal elhagyjuk az öblöt, de idén nem volt ilyen probléma. Idén másféle „kellemetlenségeink” adódtak.

Először is már az út első szakaszán kiderült, hogy még bent az öbölben további utasokat fogunk fölvenni. Meg is történt a nagy találkozás, az öböl nyugati partján, már nem messze Perasttól, majdnem azzal szemben beszállt egy csapat fiatal fickó. Ezt követően viszont a kapitánykormányos srác komoly telefonálásba kezdett, némi gesztikulációval kísérve, addig viszont nem mentünk sehova, csak hánykolódtunk a napon. Hosszas telefonálás után kérdő pillantásomra válaszolva közölte, hogy „kámpeni problem”, aztán gázt adott és elmentünk a Szirti Madonna szigetre.

Kiszálltunk, bóklásztunk kicsit, a kapitány viszont ismét rátámaszkodott a gázkarra és hajóstul eltűnt a messzeségben (még jó, hogy nem a mélységben...). Nem is lett volna gond, azért bíztunk abban, hogy nem jutunk Robinson Crusoe sorsára és hamarosan talán csak viszontlátjuk, de a hajóval együtt elvitte a hátizsákot is, a pénztárcával együtt.

Így aztán a szigeten nem hogy belépőt nem tudtunk fizetni, vagy üdítőt venni, de még a vécébe sem jutottunk be. Ez a helyzet kissé nyomottá tette a hangulatunkat. Ráadásul amikor megérkezett, a sűrű forgalom miatt percekig kikötőhelyet sem talált. Persze nem azért kereste a kikötőhelyet, hogy kivehessük a pénztárcát, hanem hogy beszálljunk és továbbinduljunk. Egyébként akkorra már a barátnője is mellette állt a kormányosállásban.

Szépen gyarapodott a csapat…

A programnak megfelelően végre eljutottunk a híresneves Kék Barlanghoz. Tényleg varázslatos látvány, vitán fölül.

A barlang szájánál vagy hat-nyolc kisebb-nagyobb hajó horgonyzott, utasaik fürödtek vagy a fedélzeten napoztak, mindenesetre „kihalt”-nak semmiképpen sem lehetett nevezni a környezetet.

A fiúk mindenképpen ki akarták használni a fürdési lehetőséget, nekem viszont életemben először nem volt ehhez kedvem (elsősorban a lábam miatt, de ezt majd mindjárt kifejtem) – viszont Attilát semmiképpen sem szerettem volna a felügyeletem nélkül a sziklák és a hullámok közé engedni, ezért kénytelen-kelletlen utána mentem a vízbe. Szigorú atyaként úszógumit parancsoltam rá, és azt kellett látnom, hogy úgy elhúz tőlem, mint a kacsa, én pedig bénán, lassan, kínlódva igyekszem követni.

A víz langyos volt és kellemes, és Attila annyira magabiztosan mozgott benne, annyira könyörgött, hogy végül megengedtem neki, hogy kibújjon az úszógumiból. Kellemesen elpancsolt, amíg meg nem jött az indulási parancs a hajóról. Atesz: sutty… visszaszáguldott, az apja… sutty… visszaevickélt. Odaérve azzal kellett szembesülnöm, hogy saját erőmből nem tudok fölmászni a létra utolsó fokain. Jajjj, de égtem… az idegen fiúk jöttek, kaptak el, amúgy szerintem volt is egy gondolatuk a vén marháról, de szerencsére amikor meglátták a fedélzetre érkező bal lábamat, olyanokat kezdtek mondani, hogy „uhhh” meg „sit” meg „fakk”, szóval a látvány azért némi magyarázatot adott a mozgáskorlátozottságomra.

Az előző napok igénybevételei után az volt a terv, hogy a hajón majd pihentetem a megerőltetett lábamat, de ez nagyon nem jött össze.

Tavaly Goran kapitány csónakja a háborgó tengeren is leginkább csak hintázott billegett, nagyon kellemesen siklott a magunkfajta szárazföldi patkányok számára. Niklas kapitány Gorannál kb harminc évvel fiatalabb volt, élvezte a vezetést, nagyvonalúan kezelte a gázkart, emiatt a hajó folyamatosan olyan ütéseket kapott, hogy a seggemen és a gerincemen át a fejem rázkódott, a nyomorult lábaimmal igyekeztem picit stabilan tartani magam, de azért többé-kevésbé ki lehetett bírni röhögés nélkül.

folyt. köv. (talán nem fél év múlva)

Arra kellett rájönnöm, hogy a Concorso d'Eleganzán megtapasztaltak megosztása egyszerűen szétfeszíti egy blogbejegyzés kereteit, inkább kettéosztottam az anyagot.

Az előző részben beszéltem kicsit az utazásról, a szállásról, a helyszínről és bemutattam, mit tapasztaltunk a Villa Erba nagy udvarán. (https://oreghajo.blog.hu/9999/12/31/concorso_d_eleganza_2023_cernobbio)

Most továbbmegyünk, növeljük a különlegességi szintet. A villa tövében nagyon új, nagyon limitált darabszámban gyártott koncepcióautókkal és prototípusokkal találkoztunk, az aukció helyszínén pedig... na, majd látjátok.

Kezdésnek vessetek egy-két pillantást az autócsodák környezetére:

 Csalás, ez nem is az a villa, de illusztrációként tökéletesen megállja a helyét.

Ez már AZ a villa

Az esemény színvonalát ilyen, lufikupacok közepéből kikandikáló lányok emelték

No de lássok akkor az autókat, végül is ezért jöttünk!

Kode61 Birdcage. A fehér ruhás úr Ken Okuyama, az autó tervezője, gyártója, tulajdonosa stb.

Bertone Birusa (a második képen a szolid "ajtókilincs" látható):

Bugatti Mistral:

Hyundai N Vision 74 (az előző bejegyzés videói között menet közben is látható):

Pagani Huayra Codalunga:

kis ízelítő a BMW-világból:

És akkor következzen az aukció!

Számomra abszoút ikon az F40

Nagyon közelről is szép a szárny:

Ez picit lelakott, de biztos vagyok benne, hogy nagyonnagyon sok pénzért ment el végül:

Bentley:

Rallye Bentley és a lépcsője:

Bugatti Chiron + közelről a karbon karosszériája:

Lamborghini Countach:

Ferrari Daytona, jelentős tétel az autóskártyámból!

Lamborghini Diablo és a motorja:

Ferrari 275 GTB/4, 1967:

Ferrari 512M, 1996-ból:

Ferrari 312PB, 1972, plusz a hátsó gépészete (végül 12 millió euróért ment el - nem én voltam, esküszöm!):

Ferrari 166MM Touring Barchetta, 1949:

Már elvesztettem a fonalat, hogy ez tulajdonképpen melyiknek is a belseje, de olyan szép...

Lamborghini Murcielago R-GT (ez is húsz éves már!)

Lamborghini Miura P400, 1968

Lancia Astura Cabriolet, 1936

Ferrari 500 TR Spider, 1956:

És végül a legendás sirályszárnyas:

A balkáni hetek után ugorgyunk, jöjjön egy kis Észak-Olaszország, az is megér egy mesét!

A kiruccanás apropóját egy árukapcsolás jelentette: egyszerre tettünk kedvére Laci autómániájának és a család világfelfedező hozzáállásának.

Nézegettük a neten az elérhető távolságon belüli autóstalálkozókat és örömmel fedeztük föl a Comói tó partján megrendezett Concorso d'Eleganza rendezvényt, ahol az autócsodák mellett jutnak Odinak kastélycsodák, Atesznak meg hegyi ösvények is. All in one…

900 kilométer, erős egy délutánra, de nem akartunk sokat lecsípni sem az iskolából, sem a munkaidőből, úgyhogy az útra a péntek délutánt/estét szántuk.

A munkámból adódóan is nagyon sok szállásfoglalást intéztem már az elmúlt években, azzal a modellel viszont még nem találkoztam, amit a leccoi apartmanhotel képviselt. Nem fecsérlik a pénzt holmi recepció meg drága személyzet fönntartására, előzetesen megkértek, hogy egy elég nyavalyás és összetett regisztrációs rendszerben adjuk meg az adatainkat, szkenneljük be az útiokmányainkat, amiért cserébe ők majd elküldik a kapukódot, amivel bejutunk először a szállodába, aztán az apartmanunkba.

Az egyezségnek csak a ránk eső része teljesült, a nyitókódok hiányában hiába üldöztük telefonon egész délután a fogadóst, így aztán este tízkor teljesen reménytelen helyzetben álltunk a kapuban. (Fél nyolc után már csak automata vette föl a telefont azzal a dumával, hogy köszöni a hívásomat, de próbálkozzak inkább másnap reggel, hátha akkor jobban ráér… köszi…)

Ahogy ott sertepertéltem a szitáló esőben, törtem a fejem a legális bejutási lehetőségeken, érkezett egy párocska. Na, gondoltam, az ő kapunyitásuk oldalszelén bejutok az udvarba, onnantól meg majd lesz valahogy! Hát ez nem ment ilyen egyszerűen, szegények teljesen megijedtek tőlem, nem hitték el, hogy becsületes szándékkal szeretnék bejutni (hiszen akkor lenne kódom – há’ nem? DE!). Tragikomikus volt, ahogy ők nem mertek bemenni, én meg nem tettem meg azt a szívességet, hogy lelépjek. Ők adták föl! Benyomultam utánuk az udvarra, ha tetszett nekik, ha nem.

Ez viszont még messze nem volt egy megnyugtató fejlemény, hiszen személyzettel, pláne kulccsal továbbra sem sikerült összefutni, végül három, az udvaron dohányzó lánytól kaptam meg a fölvilágosítást: megmutatták, melyik apartman a személyzeté.

A kopogásra egy ideges öregasszony bújt elő, vagy ébresztettük, vagy a sorozata mellől ugrasztottuk, mindenesetre többször hangsúlyozta, hogy későn érkeztünk, és ráadásul minek… meg ilyesmi. Végre kaptunk kulcsot, elfoglaltuk az apartmant, közben a nyanya közölte, hogy az ébresztés ára 20 euró lesz… Mondtam neki, hogy hasta manana, van most elegem, hagyjon békén. Megegyeztünk, hogy másnap kapja a pénzét. Igazán nem mi tehetünk arról, hogy többet a színét sem láttuk – ha esetleg olvasná a bejegyzést, szóljon nyugodtan, megvan még a húsz eurója!

Reggel kényelmes tempóban kanyarogtunk át Cernobbioba.

Ahogy közeledtünk, úgy vált minden egyre szürreálisabbá – legalábbis a magunkfajták számára. Az autók… hát az autók, látjátok a képeket, már az út is ilyenekkel volt tele.

De a város, a környezet, az épületek… Az olasz arisztokrácia eleganciája, a villák, amik nem olyanok, mint a francia vagy a skót kastélyok, egészen más ízléssel építve és körbevéve… Kevés vagyok ahhoz, hogy leírjam. Innentől a képeké lesz a főszerep.

A képek a kiállított autókra koncentrálnak – én ezúttal Lacival tartottam, nem másztam hegyet, nem annyira néztem várost). Nagyon sokat fényképeztünk, a rendezés során úgy döntöttem, hogy nagyjából a négy helyszín szerint mutatom meg az érdekes képeket.

Az első „helyszín” mindjárt ki is lóg a sorból, ez az utca. A rendezvény két helyszínen folyt: az egyik volt a „plebsé”, a Villa Erba udvara, a másik pedig a Villa D’Este, a szuperexkluzív majdhogynem elzárt terület. A két villa közötti körülbelül másfél kilométeres útszakasz csodálatos terepe volt az autószpottereknek. Itt elsősorban videókat készítettünk, ezeket földobálom a youtube-ra, akit érdekel, ott meg tudja azokat nézni.

A villa Erba bejáratától (a szemfülesebbek ebből már rá is jöhetnek, hogy mi a kettő közül melyik rendezvényen vettünk részt) egy nagy füves térségre jutottunk, ahol voltak egyrészt hétköznapi használatra alkalmas, de azért különleges, sportos autók, ritka, egyedi oldtimer modellek, a múlt század első feléből származó kocsik és a villa tövében pályaversenyautók álltak.

A villa másik oldalán új és nagyon exkluzív ritkaságokat állítottak ki.

Ennek a térségnek a szomszédságában volt a BMW-liget. A BMW a 2023-as rendezvényt valószínűleg jó sok pénzzel támogatta meg, ők valamilyen szinten „díszvendégek” voltak, külön kiállítóterülettel – és az VIP-vendégeket is vadiúj 7-es BMW-kkel fuvarozták.

Volt mindezen túl egy csarnok és a vele szomszédos térség, ahol az aukciót rendezték, ahol az árverésre bocsátott autókat lehetett megnézni.

Szóval kezdjük az utcán:

Citroen Espace:

Bugatti

BMW M1

Hyundai N Vision 74

Ford GT

Porsche generációk

Pagani és Rolls-Royce

Martini Porsche 917

Ferrari Dino

Cadillac Series 62 Ghia

Rolls-Royce Silver Wraith 1949

Oldtimer Ferrari

Duesenberg és Packard

Vegyes vonulás

A kevés amerikai vendég egyike

... és ez még csak a nyilvános parkoló volt!

A népes svéd küldöttség

a Porsche 917, ugye, ahogy a videón is...

Csak a szerény külső parkoló.

Közelről ilyen:

No, és akkor menjünk be az udvarba! Ott kb ez a látvány fogad:

Kezdésnek nem is rossz...

Aztán:

Szolid kezdés, Alpine, Aston Martin

Aztán: amerikai autók olasz designnal; Cadillac és Chrysler.

Francia büszkeség:

Cápa és Ferrari:

Bugatti:

0

Porsche:

Egy kis szívritmuszavar:

 Ilyen Citroent még a mesekönyvben sem láttam!

		Ez itt az ajtó!

Duesenberg:

Ford GT:

Alfa Romeo:

Gyalogosvédelem:

Lanciák:

Nagyon szerettek volna egy közös képet, én meg hagytam magam...

Egy maharadzsa Silver Wraith-je, egyenesen Indiából

Maserati, Mercedes, Miura...

Minik, ha összejönnek:

PP:

A Lancia Florida Coupe szigorú őrizet alatt áll:

Veterán verseny-Peugeot:

Porsche

Porsche a Porschéban:

Rolls-Royce:

Isdera Coupe. Megint egy kocsi, amit maximum matchboxként tudtam elképzelni:

A dicső Szovjetunió küldötte:

Lássuk a versenyautókat!

Elsőre egy kis méregzsák:

Egy bajor mintás BMW:

Alfa Romeo:

Vadászmester BMW:

még egy valószínűtlen műtárgy a múlt századból	azt mondták, a csúcsjárgány csajjal együtt nyerő párosítás... :-D

Ferrari 512 BB LM 1978-ból - már majdnem óvodás voltam, amikor ez a dög épp teljesítette a Le Mans 24 órást.

Az egy dolog, hogy 12 hengeres, hatliteres McLaren BMW, na de kik vezették!?!?!

Hasonlóan: Porsche 936/77, na de Jackie Ickx a kormánynál???

 így érkezett a villához:

Akkor egy kicsit bővebben a Sauber Mercedesről...

fölöltözve...	... és félmeztelenül

 a dicső múlt:

na de hogy zúg! 

egy másik nézőpontból:

további Ferrari versenyautó:

Porsche 917K

Ferrari 512 BB LM 1981-ből:

 így érkezett a villához:

Hát ez őrült hosszú lett...

Kettévágom inkább, a maradéknak szentelek egy külön bejegyzést.

Hazafelé

A másnapi program: Sarajevo, aztán irány haza! Hát ez nem így sikerült.…

Az emésztésünknek valahogy mostanra lett elege a balkánból, és úgy döntött, rövid úton hazaparancsol minket. Különösen szegény Odit viselte meg az éjszaka, de én sem voltam nagyon jó bőrben.

Fájó szívvel mondtunk le Sarajevóról.

Az út először a Neretva völgyében vezetett, lélegzetelállító tájon. Csak kanyarogtunk a völgyben, hatalmas, meredek sziklák között – sajnos Odi az állapota miatt nem tudta élvezni a látványt, én meg azért, mert időről időre belefutottunk egy-egy kényelmes sofőrbe, aki úgy gondolta, hogy a táj szépsége megérdemli, hogy a hatvan kilométeres utat óránkénti hatvan kilométeres sebességgel tegye meg, nem törődve a mögötte föltorlódó kocsisorral. (A folyamatos kanyargás miatt előzésre nem sok esély volt, azt a keveset meg muszáj volt kihasználni, ha még ebben az évtizedben haza akartunk érni.) Fényképezésre természetesen teljesen alkalmatlanok voltunk.

Sarajevó előtt meglepetten vettük észre az autópályát, amin szépen (és hozzáteszem: potom pénzért…) hasítottunk északra, amíg tartott. Aztán folytatódott a kocsisorban kanyargás, sok-sok kilométeren át a Boszna folyó völgyében.

Dobojban egy lámpás kereszteződés és két körforgalom megoldhatatlan kombinációjának jóvoltából még egy utolsó ízelítőt kaptunk az állandó és hamisítatlan balkáni dugóból, elvesztettünk egy órát, de innentől már tényleg komoly akadály nélkül jöhettünk hazafelé. Odzak határában egészen váratlanul találtunk egy valószínűtlenül új és tök üres autópályát, ami aztán egészen Pélmonostorig vezetett.

Innentől már fél lábbal itthon voltunk.

Mohács után olyan fáradtság ült rám, hogy már az előzéseket is abbahagytam, csak csorogtam a sorral, mert érzetem, hogy inog a koncentrációm, de szerencsére így hamarosan és épségben hazatértünk.

Érzékeny búcsút vettünk kedves virpazari vendéglátóinktól, akiket hiába győzködtünk, hogy az első reggeli mennyiségének a harmada is teljesen elegendő egy közepes gyomorrontáshoz… Attilán megkönyörültek, ő valamivel kevesebbet kapott, mint mi, nekünk viszont elmondták, hogy a reggeli pont ugyanolyan fontos étkezés, mint az ebéd, a vacsora és bármelyik másik, úgyhogy tessék mindent szépen megenni. Hát nem sikerült…

Ismételten kiszedtük Attila vadiúj albán fociját a dzsindzsából, ahova 48 óra alatt másodszor bújt el, aztán északnak fordultunk.

forgalom

Virpazar után a keskeny utat választva elkanyarogtunk a Pavlova Strana nevű kilátópont felé, hogy még egy pillantást vessünk a Shkodra-tóra. Fényképeztünk párat, közöltük az érdeklődőkkel, hogy tegnap már megvolt a hajókirándulás, aztán hajts, tovább…

Virpazar fölött

panoráma a Pavlova Strana-ról (tegnap ott lent hajóztunk...)

Már éppen meguntam a keskeny, kanyargós utat, amikor végre kijutottunk a vadiúj podgoricai országútra. Többektől hallottuk, több helyen olvastuk, hogy a helyi Nijagara Vodopad vízesés így augusztus közepe táján nem kifejezetten látványos, ezért ejtettük a programot, nyomtuk a gombot Mostar felé.

Podgoricából kifelé az útépítés miatt még egyszer beakadtunk a dugóba, de onnan kiszabadulva már kényelmesen, normálisan haladhattunk. Niksic után, Vidrovannál balra tértünk, északnyugati irányba. Innentől pár tucat kilométeren keresztül ismét szűk, néptelen utakon közeledtünk a bosnyák határ felé. Forgalom nem volt, a táj vad, kietlen, néhol nagyon szép.

Bobotovo Groblje - kolostor a határon

Ha valaki azt mondja, hogy a beremendi határátkelő az Isten háta mögött van, próbálja ki egyszer Bobotovo Grobljét a montenegrói-bosnyák határon. Ez annyira unalmas egy hely, hogy még a bosnyák macskacsaládnak sem volt jobb dolga, mint a határrendészeti eljárásokat tanulmányozni…

Átérve Boszniába változatos tájon haladtunk, eleinte leginkább talán valami fennsíkfélének tűnt, füves pusztaság, később folyóvölgyekbe ereszkedtünk, itt már komoly erdőkön is keresztülmentünk. Kazanc, Gacko, Nevesinje – itt volt némi hegymászás, aztán már Mostar közeledett.

Közben elhaladtunk egy be nem jelentett kanyon mellett (gyanús, hogy a Zalomka folyóé), de amikor megpróbáltuk megközelíteni és lefényképezni, olyan durva szemétdombba ütköztünk, aminek a láttán bármelyik albán külváros kis közössége is elismerően csettintett volna. Egyébként is követett minket egy igen komolynak tűnő zivatar, ezért inkább nem feszegettük a kanyonbajutás lehetőségeit, haladtunk tovább Mostar felé.

Blagaj erődje, már Mostar határában

Gondot jelentett, hogy bosnyák internetünk nem volt – egy nap kedvéért nem is akartunk venni, így viszont a navigáció meglehetősen hézagosan működött. Ez nyilván nem könnyítette meg a szállás megtalálását, de pár perc telefonos segítség igénybevételével ezt is abszolváltuk.

Az Emya apartman a már megszokottakhoz hasonlóan jó színvonalú, tágas, két szobás hely. Ugyan csak az egyik szoba légkondicionált, ez komoly gondot nem okozott.

Az volt a terv, hogy gyorsan kipakolunk, és nyomulunk is a belvárosba, de eddigre utolért a vihar és egy kiadós felhőszakadás csapott le a városra – ennek az elmúltát meg kellett várni (viszont a hőmérsékletre csodálatos hatással volt az intenzív zuhé...)

Szuper, cella....

Amikor viszont bejutottunk, nem győztük kapkodni a fejünket. Teljes kultúraváltásba csöppentünk: konkrét iszlám világ Európa közepén. Elfátyolozott nők, török kinézetű kézművesek, az egész miliő mellbevágott.

                                                                                           Az a találat úgy ott maradt a zivataros kilencvenes évekből

Akklimatizációként megnéztük a Biscevic-házat, ez eredeti formájában mutatja meg az itt élt muszlimok egykori lakhatását. A bútorzat, a díszítések, a használati eszközök mind döbbenetesen idegenek voltak – legalább annyira, mint a teknős, aki a melléképületben múlatta az időt – róla ugyanis kiderült, hogy azt demonstrálja, hogy a fajtája közkedvelt háziállat volt (?) az itteniek körében.

háziállat	janicsárjelölt

A ház után az óvárosban barangoltunk, kapkodtuk a fejünket, szűkültek az utcák, sűrűsödött a tömeg, Nagyon érdekes volt. Lassan alkonyodott, mire az Öreg hídhoz értünk. Ezt a tételt is pipálhatom a bakancslistán. Nem tudom, mire számítottam, de arra nem, hogy ilyen meredek rajta a járás, amit a simára koptatott kövek sem könnyítenek meg; a lábnak kapaszkodóul szolgáló kiemelt kövek pedig egyáltalán nem komfortos távolságban helyezkednek el. Mindegy, kár ezen nyafogni, az élmény nagyszerű volt.

tömeg, turizmus

A hídugrók bőszen produkálták magukat, rázták a kalapot, gyűjtötték a pénzt, de a hídra tömörült nép miatt végül éppen a produkció nem volt látható (már a nézők úgy 90%-a számára).

Pillantás a hídról

A fárasztó nap után már épp’ ideje volt ebédelni egyet, be is ültünk egy helyre, mire mindjárt ismét rázendített az eső. Elmondhatom, itt jól időzítettünk.

Evés után még bóklásztunk kicsit, de a napot nem lehetett hosszabbra nyújtani, indulni kellett a szállásra. Arra azért még jutott idő, hogy egy kedves zalaszentgróti családdal beszélgessünk kicsit, de aztán tényleg menni kellett aludni.

Említésre méltó, hogy itt, az utazás 18., utolsó előtti napján, a Balkán szívében kaptam az első parkolási bírságot. Enélkül nincs nyaralás! :-D

Hát akkor reggeli… Na, ez súlyos volt. Kedves vendéglátóink megterítettek nekünk az apartman előtt a fa alatt, és elénk raktak annyi kaját, amivel úgy is kibírtuk estig, hogy minden igyekezetünk ellenére a harmadát ott kellett hagynunk. Igazán kitettek magukért.

A kirándulásunk csak fél tizenkettőkor kezdődött, de mi nem vártuk ezt meg, mindjárt reggeli után bementünk a „városba” nézelődni. Egy idő után már reflexből közöltük minden szembejövővel, hogy van már hajófoglalásunk… (Kb így: Dober dan, van hajófoglalásunk, egy korsó Niksickót kérek…) Elképesztő, ahogy tukmálják a hajókirándulásaikat, rendszeresen hozzátéve, hogy ha velük megyünk, ingyen parkolót biztosítanak. Ezt könnyen megteszik, mivel Virpazarban alapból ingyenes a parkolás… No comment.

Virpazar kikötője

Ha még nem mondtam volna: nekünk volt már foglalásunk.

Fél tizenkettőkor el is indultunk, és kellemes meglepetés volt, hogy nem töltötték duftig a hajót, rajtunk kívül még valami három páros kirándult. A túra csodás volt, a kapitánykormányostúravezető rácáfolt kölykös megjelenésére; kommunikatív, a tavat jól ismerő szakember volt. Kínált fánkkal, borral, vízzel, mesélt a történelemről, az élővilágról, szóval minden rendben volt.

Megálltunk egy kis fürdésre is, aztán elmentünk Rijeka Crnojevicába, mert írták, hogy az feledhetetlen, kihagyhatatlan, originál, ott a helyünk. Őszintén szólva… ez volt a hosszú utazás egyik (vagy talán egyetlen?) csalódása: egy álmos kis néptelen település, kb 15 ház, 5-6 majdnem üresen ásító vendéglő és az elmaradhatatlan helyi termék- és hűtőmágnes-árusok.

Érdekesek voltak az elhagyatott épületek és a szép régi híd. De ennyi. (Persze, lehet, hogy a bő két hét alatt már túl magasra csúszott az ingerküszöbünk?)

Visszaszálltunk a hajóra, visszacsorogtunk Virpazarba. A Shkoder-tó ismét csodálatos volt; csak ajánlani tudom a meglátogatását.

Virpazari alkonyat

        így mennek a dolgok errefelé...

Ébredés, bepakolás, finom reggeli, kicsekkolás, fizetés – irány a Komani tó parkolója és kikötője az este már jól bejáratott hídon-emelkedőn-alagúton keresztül. Vagyis… már az emelkedő elején leállítottak, hogy fönt a parkoló tele van, inkább mi most parkoljunk le itt némi aprópénzért, illetve valamivel több aprópénzért egy mikrobusz fölvisz minket a kikötőhöz. Mivel a nagy kapkodásban ekkorra Apu és Atesz már kétszáz méterrel előttünk járt, a transzfertéma okafogyottá vált; parkoltam, fizettem, és szaladtunk a csapat eleje után. Szaladtunk, szaladtunk, mert én az este csak kocsival robogtam végig az úton, föl sem tudtam becsülni, mennyi időbe telik ez a táv gyalog, emelkedőn, szűk járdán stb. Nem álltunk rosszul idővel, de koppanni sem akartunk.

séta a kompkikötő felé

A gát lenti oldala a vízierőművel

Persze, hogy kényelmesen bőven időben odaértünk a balkáni káosz közepébe.

Indulásra várva

Megkérdeztünk egy beszállásirányítót, mi a helyzet; ő ránézett a jegyünkre, majd közölte, hogy nekünk egyelőre nem sürgős, tartsuk rajta a szemünket, és majd tíz perc múlva kérdezzük megint. Gondoltuk, ezek után csak nem indulnak el nélkülünk, úgyhogy megkönnyebbülten nézegettük a kavalkádot, a kompra araszoló mikrobuszokat, a tanácstalanul ténfergő tömeget, a kiabáló matrózokat – érdekes műsor volt.

Aztán eljött a mi időnk. A beszállásirányító fickó intett, irány a hajó – kövessük a kompra. Mielőtt nekiálltam volna hisztizni, hogy mi nem komp-, hanem kirándulásjegyet vettünk, gyorsan végignyomultunk a kompon, és a túlsó végén átszálltunk a kirándulócsónakba! Keskeny, hosszú lélekvesztő volt, az oldalain végighúzódó padot foglalták el a lelkes turisták, a tatban posztolt a kapitány/kormányos/navigátor/hajósinas egyszemély.

Gyorsan nekivágtunk a tónak, és megállapítottuk, hogy a leírások nem túloztak: tényleg varázslatos látvány volt az óriási hegyek-sziklák tövében haladni a vízen. Kb háromnegyed óra után érkeztünk meg a vendégházhoz, ahol csoportosították a népet: először is leválasztották azokat, akik arra fizettek be, hogy innentől kajakozni fognak.

		A tó partján lépten-nyomon ilyesmi tanyák bukkantak föl

A maradék fölcaplatott a vendégházhoz, ahol tájékoztattak a kirándulási, pihenési lehetőségekről plusz választanunk kellett a három ebédmenü közül.

Itt következett a meglepetés is: aki tovább akart menni a Shala-folyó torkolatához, annak még egy tízeuróst kellett a szóvivő markába nyomnia. Kis kupaktanács után úgy döntöttünk, hogy ha már eljöttünk idáig, csak nem állunk meg, fizettünk (illetve, szigorúan véve Apu fizetett, nála volt kp… 😊 ). (Nem mondom, hogy a csoportban nem volt némi morgolódás, nem csak én értettem úgy a foglaláskor, hogy az „all inclusive” ár már tartalmazza a Shala folyó meglátogatását.) Akárhogy is, továbbindultunk.

Gyorsan kiderült, hogy nem lett volna szabad kihagyni ezt a szakaszt, a szurdok összeszűkült, a látvány még monumentálisabbá vált, nagyon látványos volt, és akkor a célpontról még nem is beszéltem…

Nem tudtam, hogy képzeljem el, mi lesz ez a Shala-folyó torkolat, és nem is akartam előre megnézni, legyen csak meglepetés. Hát az lett!

Partra csúszott a hajó orra, és kiszálltunk egy kb 150 méter széles folyómederben, aminek a peremén folyt csak a folyó (augusztus közepe, ugye…), a maradék medret pedig hófehér, nagyjából emberfej nagyságú, gömbölyűre koptatott kövek borították. Annyira nem volt kellemes rajtuk a járás, de azért megoldottuk.

A két parton mindenféle panziók sorakoztak, a mederben ideiglenes bárok, árusok, napozóágyak és napernyők, hangos zene, a vízzel teli folyóágak fölött hevenyészett, íves fahidak, a fejünk fölött zipline-csúszkálás, rengeteg ember, de elég nagy területen, ezért nem volt zavaró a tömeg.

na, ilyen tiszta volt a víz!

Abszurd hasonlat, de nekem az Apokalipszis most zárófejezete ugrott be, amikor a hosszú hajózás után a végcélhoz érve Willard kapitány valami egészen meglepővel és abszurddal találkozik. Persze, a filmbeli szituáció kifejezetten sötét és drámai volt, pont az ellentéte a mi tapasztalatunknak, mégis… mégis… valahol biztosan nem véletlen, hogy pont ez a kép ugrott be.

Mivel a program leírásában szerepelt a fürdési lehetőség is, Atesz egész úton erre várt. Korábban a vendégház körüli káoszban a személyzet arra kért, hogy a csomagunkat ne hozzuk magunkkal a folyóhoz, ezért törölköző nélkül maradtunk, de ez a csekélység nem akadályozhatott meg minket a csobbanásban. Attila esetében beszélhetünk csobbanásról, őt a hőmérséklet abszolút hidegen hagyja, számomra viszont egyértelműen az akarat diadala volt, hogy bele bírtam ereszkedni a jéghideg vízbe. Megtettük, begyűjtöttük az elismerő pillantásokat (elsősorban persze FakírAtesz), aztán inkább a száradásra koncentráltam.

Egy szűk órát töltöttünk itt, aztán visszaültünk a csónakba és visszatértünk a vendégházhoz. Ott megettük az ebédet, és indultunk vissza a végállomáshoz.

Azért fifikásak ezek az albánok… Sikerült úgy időzíteniük, hogy a visszaindulásunk időpontja nagyjából egybeesett a komp arrajárásával, ezért nem vacakoltak a motorcsónak beindításával, inkább testületileg föltereltek minket a kompra, a motorcsónakot utánakötötték, így megspóroltak háromnegyed órányi üzemanyagot. Az egy elhanyagolható szempont volt, hogy a komp már eleve túlzsúfolt volt, innentől pedig konzervheringeset játszottunk (a halak meg lentről röhögtek a hülye embereken…)

A komp fedélzete

Így jutottunk vissza Komanba. Látva a leszállás körüli káoszt már nem is sajnáltam annyira, hogy reggel nem foglaltunk transzfert, gyalog sokkal gyorsabban visszaértünk az autóhoz, mintha mikrobuszra vártunk volna.

Volt itt már bennem némi szorongás. Az aznapi szállásunk Virpazarban volt, ahonnan akkor éppen 130 kilométerre voltunk, vastagon benne a délutánban, de úgy, hogy az első harminc kilométert a minősíthetetlen úton kellett megtenni – és még csak ez után jött Shkoder külvárosa, aztán a határátlépés… Szóval nem voltam minden negatív gondolat nélkül.

Nekivágtunk. A minősíthetetlen úton olyan balkánian vezettem, hogy az albánok picit elpirultak. (Így volt, láttam!) Gondoltam: oly mindegy, hogy 20 vagy 30 km/órával gyilkolom a szerencsétlen futóművet, viszont az időtartamnak csak megnyerem a harmadát, úgyhogy gátlástalan előzgetésbe kezdtem a Kátyúk Földjén. Kijutottunk, föllélegeztem, normális úton haladtunk tovább normális sebességgel egészen a határig. Ott sem volt nagy problémánk (kifelé menetben összesen egy nagyobbacska gyerek képviselte az Albán Koldusszindikátust), szépen döngettünk Virpazar felé.

Hívogató kempingek mellett haladtunk el

Ahogy oda bekanyarodtunk, két dolog tűnt föl­­­­ nagy hirtelenjében: a hely kicsi, viszont zsúfolt és nyüzsgő. Egy fickó az út közepén állt, és leintett minket. Egy pillanatra elámultam, hogy a szállásadónk telepatikusan tudomást szerzett az érkezésünkről és elénk jött, de ez gyorsan elmúlt, miután a fickó pillanatok alatt megkérdezte, hogy

• honnan jöttünk? (Jóóóó estét kívááánok!)
• van-e szállásunk?
• tudjuk-e, hol fogunk vacsorázni?
• van-e hajófoglalásunk másnapra.

Picit csalódottan vette tudomásul, hogy a szállásadást és a hajótúrát bukta, de gyorsan váltott, és beinvitált a vendéglőjébe. (Free parking csak nektek! Köööszönööm széépen!)

Jó, jó, ráhagytuk, elsőre nagyobb problémánk volt, hogy megtaláljuk a szállást.

A szállásadó nem vette föl a telefont, ezért kicsit tanácstalanul ténferegtünk a nyüzsiben, aztán lassan kiderült, hogy túl hamar álltunk meg, mivel nem magában Virpazarban szállunk meg, hanem kicsit odébb, Zabesben. (Take a Lake Apartments)

Egy másik vendéglős kedvesen elmagyarázta az odavezető utat (hajófoglalásunk már van…), úgyhogy repültünk.

A szállásadó kijött elénk a főútra, onnan pedig lenavigált egy nagyon szűk, de legalább jó meredek picike bekötőúton az udvarába, egyenesen a borjúistálló és a disznóól közé. Nem tudtam, sírjak-e vagy röhögjek…

A kiszállás után viszont újra leesett az állunk, mivel pár lépés után ismételten egy modern, tágas, igényes apartmanba vezetett be minket. Javagyúgy… már lassan megszoktam.

Nagy hangú, harsány, beszédes fickó volt, jól eldumált velünk, amíg föl nem figyelt a gyomrunk korgására, és elengedett minket vacsorázni.

Visszatértünk Virpazarba, ígéretünkhöz híven betértünk a lasszóval vendégekre vadászó kedves úriember vendéglőjébe (jóóóó estééét kíííívánok! köööszönöm szépen!), a Pelikánba…

Szavunk nem lehetett a vacsorára (hacsak az nem, hogy jó sokára hozták, de úgy tűnik, ez ezen a tájon magától értetődik), az ára sem volt vészes, egy dolog volt furcsa: a sarokban danolászó társaság elég hirtelen tűnt el. Miután fizettünk és mentünk a kocsihoz, láttuk ám, hogy a srácokat géppisztolyos rendőrök bilincselik a rendőrautók motorháztetejére hasaltatva. Ojjé… mibe keveredtünk, kérem szépen?

A vendéglős közben az utcán várt, és miután leállított egy taxit, az utasait pedig beterelte a vendéglőjébe, hozzám lépett, és kérte, hogy értékeljem a vendéglőjét a guglin. Mi baj lehet, hogy a fenébe ne… Megnyitottam, erre kivette a kezemből a telefont és gyorsan mindenre öt csillagot adott. Kérdőn néztem rá, de félreértette, és kért, hogy dicsérjem meg az éttermet magyarul. Ahh… a fene… hát jó, gyerünk. Aztán megkért, hogy értékeljem a szállodáját – ugyanez a forgatókönyv, majd, mielőtt szabadulhattam volna, megtetette ugyanezt a hajókirándulás-szolgáltatásával kapcsolatban is. Szóval, tudjatok róla, hogy ha a virpazari Pelikán vendéglő/szálloda/hajókirándulásszervező értékeléseit böngészitek, hogy azok nem teljesen ráhatásmentesen születtek meg. Azt továbbra is tanúsítom, hogy a vendéglő rendben van, kiváló ár/érték arányú.

A nap nagy csodálkozásokkal és barátkozással indult.

A világosban körülnézve megbizonyosodtunk afelől, amit már az este gyanítottunk: a csoda színvonalas szállásunk valóban az isten háta mögé, tehénistállók és gyümölcsösök közé épült.

A háziak természetesen nagyon kedvesek voltak – a több mint két hetes tapasztalataink alapján ez végülis nem volt újdonság. Hatalmas adag, nagyon finom és ízlésesen tálalt reggelit tettek elénk. Nem akartuk megsérteni őket, faltunk, ahogy bírtuk, de nem sikerült elpusztítani.

Megcsodáltuk a kis gazdaságukat: kiscsibék kotlóssal, nyulak, szőlő, kiskert, rakifőző berendezés – nyilván saját raki, két disney-hercegnő kinézetű kislány (2 és 4 évesek, szegény anyjuk rendesen le volt nyúzva). Ahhoz képest, mennyire szerettem volna már indulni, rendesen elbeszélgettük az időt; a pálinka is nyilván előkerült a kocsiból, aztán közös fényképek készültek, és mivel Atesz rugdosta kicsit a focijukat, azt is gyorsan betuszkolták a csomagtartóba. Nem is akartam megsérteni őket, meg már Beratban majdnem vettem egy focit Attilának (csak az akció közepén rájöttem, hogy az euro és a lek között nem 1000, hanem 100 a váltószám), ezért nem volt erőm visszautasítani – így lett egy marha jó, első osztályú focilabdánk is…

Komantól, az aznapi célunktól 250 kilométerre voltunk, ami persze helyből nem lenne a világ távolsága, de az ott Albánia volt, a 250 kilométerhez szükséges időt nem lehet az itthoni tapasztalataink alapján számítani, úgyhogy volt bennem némi türelmetlenség, pláne, hogy ha már ott jártunk, csak szerettük volna kicsit Vlore óvárosát is földeríteni.

Hát ez nem jött össze. A navigáció bevitt minket egy lerobbant (igazából nyomokban felújítás alatt álló) régi városrészbe, ami szépnek a legjobb indulattal sem volt nevezhető, a „lerobbant” teljesen helytálló jelző volt itt. Kis bóklászás után be kellett látnunk, hogy ez nem az, amit akarunk, ezért gondoltuk, nézzük meg a kikötőt, az biztosan hangulatos meg kalózos, mittudomén, csak lássunk már valami olyasmit is, amitől nem elmegy az életkedvünk, ha már nyaralunk.

Vlore óváros

Hát ha ez volt a célunk, a kikötővel is maximum kapufát rúgtunk. Ez aztán valóban egy vadiúj, igényes, egyébként épülőfélben levő városnegyed. Modern házak, beton, tájépítészet, korszerű (egyébként beton!) játszótér. Sétálgattunk, fényképeztünk, fagyiztunk, de itt nem sok Albániát találtunk – kivéve egy kis régi, de szépen felújított házikót, amiben a függetlenség múzeumát rendezték be.

A Függetlenség múzeuma

Többet nem igazán tudok erről mesélni, hamar kocsiba ültünk és északra indultunk.

Durres

Durres-külső és Tirana-külső érintésével eseménytelenül haladtunk, aztán kelet felé lekanyarodtunk a főútról és a táj kezdett lassan szépülni. A duzzasztott tavakhoz értünk, kezdtünk fölmászni a domb- majd hegyoldalakra, lassan ment a nap lefelé, nagyon szép volt a látvány.

Aztán az út minden figyelmeztetés nélkül elkezdett elromlani. Először csak ki-kihagyott az aszfalt, aztán átmentünk inkább köves útba, némi aszfalttal, és megint egyre gyötrelmesebbé vált a vezetés, legalább húsz kilométeren keresztül. Azért itt már volt anyag rendesen a hócipőmben, alig bírtam kivárni a megérkezést.

A szállásunk, a Villa Franceze (vagy valami ilyesmi) olyan volt, mint Magyarországon egy hetvenes évekből származó üdülő. Puritán, kocka, nem rossz, de nem is jó. A szoba berendezése nagyjából megegyezett egy börtöncelláéval, szerencsére a wc le volt választva és az ágyon jó volt a matrac, de mindezen túl egyszerűen nagyon egyszerű volt.

Fölmentünk a „faluba” (azért az idézőjel, mert kb öt házról beszélünk), a hídfőhöz vacsorázni. Picit fura fazon szolgált föl, soha nem tudhattuk, milyen arccal fog előjönni, hogy mosolyog, vagy fölszúr a tekintetével, de végül azt hiszem, csak szimpatikusak voltunk, mert egy idő után elkezdte magyarázni, hogy volt neki egy Attila nevezetű magyar cimborája, aki azóta Ausztriában dolgozik, de ő nagyon szereti a magyarokat, ezért tiszteljük meg azzal, hogy iszunk vele a rakijából.

Desszert a világ végén

A híd szegény nagyon nyomorultul nézett ki. Masszív(nak tűnő) komoly betonszerkezet, de rajta az út csupa kátyú és tócsa, a betonkorlát hol volt, hol nem volt, néha beomlott a vízbe, de megértőnek kellett lennünk, mondta a pincér, hogy már több mint negyven éves a híd… (Hát, eszembe jutott a Lánchíd, nem beszélve a Golden Gate-ről, meg néhány sokszáz éves kollégáról…)

Amíg a többiek vacsoráztak, elugrottam megnézni a másnapi starthelyet, a kikötőt, a parkolót, és azt hittem, baromi gondosan fölkészültem a holnapi indulásra…

Kellemesen, terv szerint indultunk északra, a sarandai dugóban már rutinosan araszolva a Gjipe kanyon és -strand felé.

Az első huszonegynéhány kilométert már ismert úton tettük meg, erre mentünk a tegnapelőtti Lukova strandra is.

Az összes leírás magabiztosan riogatott, mennyire embertelen lemászni a strandra. Ehhez képest kis megkönnyebbülés volt, hogy legalább az út első szakaszát kiépítették, a parkolóig keskeny, de sima, kulturált út vezetett. (Például a szembejövők elől nem a susnyába, hanem kiépített öblökbe lehetett/kellett félrehúzódni.

Aztán persze megtapasztaltuk azt is, amivel riogattak. A strandra közvetlenül levezető utat profi terepjárókkal sem egyszerű megtenni, a többség velünk együtt szépen lesétált. Fél óra, szép nyári meleg (szerencsére nem kifejezetten gutaütős kánikula), bokatörős sziklák, de lementünk.

Ösvény, bunkerektől kísérve

Elmondhatom, hogy minden méter megérte!

A parton sokkal többen voltak, mint Lukován de persze töredékannyian, mint délen Ksamilban.

Viszont a tenger… álomszerű volt, valóban. Én ilyen tiszta tengert és partot még nem láttam. Nagyon sajnáltam, hogy erre a helyre maximum néhány órát szánhattunk.

Kellemeset csobbantunk, ettünk, aztán bementünk a kanyonba. Az odavezető út egy külön látványosság: olyan jellegű környéken vitt keresztül az út, mintha valami hippiparadicsomba csöppentünk volna: kunyhók, sátrak, nádfedelek, terepjárók szanaszét; volt egy nagyon sajátos hangulata.

Aztán jött a kanyon: haladtunk befelé, szűkült, durvult, mi meg fürdőruhában meg strandpapucsban álltunk neki az egyre komolyabb ösvénynek. Főleg Attila ösztönzésére végül sokkal messzebb nyomultunk, mint eredetileg gondoltam volna. Amikor a sziklák már strandpapuccsal megmászhatatlanná váltak, visszatértünk a strandra.

Még egy gyors fürdés, aztán pakolás, messze volt még a nap vége.

Fölmásztunk a sziklaösvényen (fölfelé is megvolt fél óra alatt), ittunk egyet és nekivágtunk a Llogara hágónak.

Először a hágó kopár déli oldalán szerpentineztünk fölfelé. A látvány lélegzetelállító volt, itt aztán tényleg a szemünk elé tárul, hogy mi is az a „tengerszint feletti magasság”. 1043 méter a vége – nagy ügy… Hát az, ha a tengerszint és az 1043 között légvonalban alig több, mint három kilométer a táv.

Fönt kiváló hűs időjárás fogadott, a hőmérséklet lement 20 fokra, és nagyon erős szél cibált mindent és mindenkit.

A kigyönyörködés után az északi oldalon kezdtünk ereszkedni, pillanatok alatt sűrű erdőbe jutva. Nagyon érdekes volt a kontraszt a hágó két oldala között.

Na, ez konkrétan a panoráma 1043 méter magasról Innen csak lefelé...

Vlore, a következő szállásunk városa felé igyekeztünk. Nemsokára kijutottunk a Vlorei öbölhöz, e fölött vezetett az út a hegyoldalban. Aztán föltűntek Vlore fényei is. Aztán elkezdtek eltűnni… Aztán jött egy körforgalom, ahol a Vloreval ellentétes irányba kellett fordulni. Magamban már fogalmaztam a navigációval kapcsolatos aktuális szidalmaimat, de mivel elvileg csak pár kilométer volt hátra, azokat egyelőre megtartottam magamnak – ki tudja, mire fut ki a dolog…

Beértünk Narte településre. Aztán kiderült, hogy Narte faluba. Az utcák kezdtek néptelenné, a közvilágítás hézagossá válni. Előttünk baktatott egy tehén, gondolom, hazafelé, de ez nem derült ki, mert bekanyarodott balra egy földútra. Mi kétszáz méter múlva kanyarodtunk be egy másikra. Itt már tök sötét volt, vélhetően valami gyümölcsösök között zötyögtünk, aztán egy kereszteződésbe értünk, ahol állt két elhagyatott, sötét ház is. Szállásnak halvány nyoma sem volt, pedig elvileg száz méterre voltunk tőle. Eddigre nagyon fáradt voltam, és kis híján pánikrohamot kaptam. Összeszedtem magam és fölhívtam a szállásadót. Hogy nehogy túl jó kedvem legyen, elsőre nem vette föl. Aztán sikerült beszélnünk (már amennyire a körülötte visító gyerekek hagyták), és kezdtek jobbra fordulni a dolgok. Elmondta, hogy némely navigációk szeretik a fáradt vándorokat megtréfálni, és kért, hogy menjünk vissza a faluba az iskolához, oda fognak értünk jönni.

Persze fogalmunk sem volt, hol van az iskola, de visszakanyarodtunk oda, ahol aszfaltút volt és közvilágítás. Láttunk egy csapat fiatalt a vasárnap estében egy sarkon bandázni, és valamilyen okból levontuk a következtetést, hogy akkor az iskola csakis itt lehet. Mondom, nagyon fáradtak voltunk már...

Akárhogy is, jött egy kisöreg biciklivel, és teljes angol szókincsét megvillantva bekérdezett az autóba, hogy „Alanthia?” Hát naná, te vagy az emberünk, indulhatunk.

Ment előttünk a bicajjal, ugyanazon a földúton, ahova húsz perccel korábban a tehén kanyarodott be. Zötyögünk előre, aztán láttuk, hogy a szűk kis úton keresztben férfiak mozognak, meg kisteherautó, nagy élet a sötétben, mintha marhákat rakodtak volna le vagy föl. Persze elkapott a pánik, hogy innen mindjárt kicibálnak, az autót alkatrészenként, minket meg szervenként adnak el hamarosan, de a kisöreg elhessegette őket, beirányított egy mellékutcába (még ehhez képest is „mellék”!!!), aminek a végén a sötétben fölrémlett egy viszonylag nagy, villaszerű épület tömbje.

A biztonság kedvéért először csak én szálltam ki, hogy ellenőrizzem a terepet. A kisöreggel kezet ráztam, aztán fölvezetett az emeletre és benyitottunk egy olyan apartmanba, ami Stockholmtól Barcelonáig akárhol megállta volna a helyét: tágas, ízlésesen berendezett, új (vagy legalább annak tűnő) bútorokkal, álmennyezet mögé rejtett hangulatvilágítással – és már nem tudtam, hogy sírásnak vagy hisztérikus röhögésnek induljak. Egy Llogara-hágónyi kőmennyiség gördült le a mellkasomról (pedig elképzelhetitek, mennyi kő van ott…)

Visszamentem tájékoztatni a családot a fejleményekről (először ők is azt hitték, hogy a fáradtságtól és a baljós jelektől végképp megzavarodtam), meggyőztem őket, hogy tényleg biztonságos kiszállni, és eddigre már kezdtem jókedvűen lesni a döbbent reakciójukat a lakás láttán.

Befutott az angolul beszélő Christina az addigra már nem visító gyerekekkel a karján, úgyhogy mindent tisztáztunk, minden rendben volt, mehettünk végre aludni.

Izgalmas nap következett: Odil hazarepül, helyette érkezik Apu és Márti. A tranzakció helyszíne a legközelebbi nemzetközi repülőtér, Korfu.

Korfut viszont némi víztömeg választja el Sarandától, ezért kénytelenek voltunk hajóra, kompra szállni. A komp reggel hatkor indult, előtte legkésőbb egy órával be kellett csekkolni, amiből egyenesen következett, hogy már fél öt előtt kelnünk kellett.

Gyorsan leértünk a kikötőbe a csodálatosan üres utcákon, el is kezdtük intézni az adminisztrációt: kompjegyek, határrendészet, autó stb stb. Meg kell hagyni, az albán hatóságok nagyon korrektül intézték az ügyeket, flottul fölkerültünk a kompra és kis késéssel, kicsivel napkelte után nekivágtunk a tengerszorosnak.

A hajón nem volt nagy zsúfoltság, hamar kiszúrtuk, hogy az orr tök üres, gyorsan le is foglaltuk a VIP-helyeket a zavartalan panorámával. Szépen nyugodtan zakatoltunk Korfu felé, nyugatra, bele a kelet-európai időzónába. Sajátos szitu… 😊

Érkezés

Korfu kikötőjében azért megmutatták kicsit a görög hatóságok, hogy éppen beléptünk az EU-ba, de nem nagy hercehurca árán szépen elkezdhettük a fölfedezést.

„Először is reggelizzünk” – mondta Brukner Szigfrid, és tökéletesen egyetértettünk vele, leszámítva, hogy még a reggelinél is előbbre való letenni valahol a kocsit. Itt sem volt sokkal jobb a helyzet, mint Montenegróban vagy Albániában, beletelt néhány percbe, amíg végül találtunk egy féllegális Skodányi helyet.

Reggeli, kávé – pipa (nem, nem dohányoztunk reggelire, csak letudtuk…), aztán belevetettük magunkat a sikátorrengetegbe. Jártunk a turistás utcákban, jártunk a helyiek sikátoraiban, láttunk sok érdekességet, nem bántuk meg.

Aztán visszatértünk a kocsihoz, és megcéloztuk Palaiokastritsát, mert az szép. Vitán felül – az. Csak az a sok nyavajás turista. Hogy is mondjam… A táj lélegzetelállító, valóban! Az öblök, a sziklák, a tenger. Egy pár kilométeres partszakasz hetekre elegendő fölfedeznivalót tartogatna annak, aki nem csak 70-80 évre rendezkedett be ebben az életben. A mindent elborító napernyő-, vízibicikli-, kajak-, motorcsónak-, turistabusz-, kalap-, quad-áradat viszont egy kósza pillanatra sem hagyott elmerülni a táj szépségében…

Szedtük is a sátorfát elég hamar, és elindultunk a sziget csúcsára, a kissé szerénytelenül elnevezett Pantokrator hegyre. Valódi hegymászásra nem volt időnk, ide viszont föl lehet menni autóval, ezért vállaltuk be.

Önmagában egy felszabadító élmény volt kiszabadulni a tömegből… Kanyarogtunk fölfelé, a panoráma csak nyílt és szépült, a magassággal szépen fogyott a növényzet, nagyon kellemes út volt. Áthaladtunk néhány minifalun, a központjukban jellemzően olyan szűk utcákkal, hogy néhol be kellett hajtanom a tükröt, hogy ne verjem le a borospoharat az útszéli kocsma asztaláról. (https://youtu.be/cGalRjz4UIY)

Fölértünk a csúcsra. A panoráma magáért beszél, láthatjátok a fényképeket. Innen körülnézve láttuk meg egyébként a júliusi erdőtüzek maradványait: bizony jó néhány hegyoldal komplett feketében pompázott, és hetek múltával, fönt a huzatos hegycsúcson még mindig meg-megcsapott az égett szag.

	szemben Albánia

Magán a hegycsúcson egy ortodox monostor osztozik a modern kor technológiájával: kihasználva a magaslati pontot a görögök egy már-már zavarbaejtően kusza antennaerdőt telepítettek oda, amit a fő antenna koronáz meg: négy lába a monostor belső udvarának négy sarkán áll, maga a távközlési (?) torony pedig így közvetlenül a szakrális hely fölé magasodik. Ilyet se látunk minden nap…

A kép közepén a monostor házipókja. Valódi, rémisztő méretét a kép sajnos nem adja vissza.

A következő célpont Kassiopi! Illetve… Itt azért akadt némi probléma. Hiába voltunk az EU területén, a mobilinternet – és ezzel a navigáció kicsit köhögve működött. Ha éppen működött, szerette a találatokat görög betűkkel megjeleníteni – szégyen-gyalázat, de nem sokra mentem ezzel a segítséggel.

Szerettem volna egy kalkulációt készíteni: hogy állunk idővel, ha Kassiopi érintésével megyünk a reptérre, illetve ha közvetlenül. Hát ez sehogy nem akart összejönni, de amikor néhanéha magához tért a navi, akkor egyre határozottabban mutatta, hogy ha időben a repülőtérre akarunk érni, akkor most el kell engednünk a halászfalut (és a mai ebédet…)

Az utazás során a sokadik alkalommal vigasztaltuk magunkat azzal, hogy mindent úgysem lehet megnézni, és a biztonság nevében elindultunk a repülőtérre. Miután egy hangulatos kanyargás úton lekeveredtünk a parti főútra, erőre kapott az internet, és a navigáció magabiztosan közölte, hogy a repülőtér a hátunk mögött, a Pantokrator északi oldalán (az Isten háta mögött???) fekszik, úgyhogy leszünk szívesek sarkon fordulni, és ismét nekiállni a szerpentinnek. Hát ez sehogy nem fért a bögyömbe. Nem lehet igaz…

Megkérdeztünk egy benzinkutast, aki magabiztosan irányított az általunk is jónak vélt irányba, Korfuváros felé. Indultunk is, azért annyira már nem álltunk kényelmesen idővel és nem is tűnt úgy, hogy a navigáció a segítségünkre lesz.

Izgalmas percek következtek: ha nem is dugóban, azért elég intenzív forgalomban haladtunk, a repülőtér irányát elég hézagosan táblázták ki, navigáció hol volt, hol nem volt, idegességemben eltévesztettem egy-két körforgalmat… na, nem volt egyszerű.

Odaértünk, persze, időben, de idegességemben majdnem beütöttem a kijelzőt, amikor az érkezés pillanatában a navigáció egy fanfár kíséretében ünnepélyesen bejelentette, hogy tádámmm… megérkeztél a célponthoz. Hát köszi… sokat segítettél…

Elbúcsúztunk Odiltól és vártuk Apuékat.

Az izgalmak nem értek véget, mert a kompkikötőhöz is időben kellett visszaérni. Valamennyit késett a gép, de komoly gond nem volt (annál inkább szegény Odilnál, aki a budapesti gép késése miatt lekéste a pécsi vonatát… de ez innen nézve már egy másik történet), kényelmesen kiértünk a kikötőbe.

Becsekkoltunk – volna, mivel tájékoztattak, hogy nem értik, hogy kaphattunk autójegyet egy személyszállító szárnyashajóra. Elhihetitek: én sem értettem. Ezen a ponton elég komoly szószban voltunk, mert ha nem sikerül aznap visszajuttatnunk Albániába az autót, borul az egész másnapi program – és akkor az extra költségekről még nem is beszéltem.

A check-in pultos hölgy javaslata az volt, hogy menjünk vissza a városba, keressük meg a komptársaság ügyfélszolgálati irodáját (a kikötő kijáratától induljatok balra, és hamarosan meglátjátok a logót – köszi, ki vagyunk segítve), és könyörögjük föl magunkat autóstul a hét órai kompra, talán még fölférünk, de leginkább menjünk innen akárhova, mert vége van a műszakjának és un minket tájékoztatni.

Nekiálltunk. Némi izgalmak után ezt a csellendzset is sikerült teljesíteni, nyugodtan térhettünk vissza a kikötőbe, ahol viszont addigra komoly tömeg gyűlt föl. Kivártuk a sorunkat, aztán beengedték az autót is a tranzitzónába, innentől a kocsiból figyeltük a körülöttünk fokozódó balkáni káoszt. Az emberektől nem láttuk a hajót – igazából azt sem tudtuk, van-e hajó. Ránézésre ennyi embernek legalább négy hajóra lett volna szüksége.

Fél órával a tervezett indulási időpont után lassan mozgásba lendült a tömeg és a néhány autó. Kiabálás, tolakodás, a személyzet utasításai, araszolás. Lassan-lassan került minden és mindenki a helyére, és végre nekiindulhattunk az alkonyatnak, vissza (észak)kelet felé, a közép-európai időzónába.

A visszautat a tenger háborgása tette érdekessé. A reggeli tapasztalatok után most is gyorsan az orrba siettünk, de ez már sajnos messze nem volt egy olyan exkluzív terület, mint reggel, itt is jó sokan voltak.

Ahogy egyre kijjebb értünk a tengerre, úgy erősödött a hullámzás. A nép egy idő után kezdett elszivárogni az orrból, de mi, szárazföldi patkányok nagyon élveztük a hintázást. Odinak akkor lett elege, amikor egy hullám hirtelen vízzel terítette be az egész placcot elől, akkor úgy néztünk ki, mintha az egész csapat ruhástul lezuhanyzott volna. Odi fogta Ateszt, és úgy döntött, védettebb helyre mennek. Bementek a zárt teremben ücsörgő és rettegő utasok közé, és a csuromvizes kinézetükkel pár percre komoly pánikot keltettek.

Mi Mártival és Apuval kint az orrban tovább élveztük a hintapalintát, ami akkor vált még intenzívebbé, amikor kiúsztunk Korfu északkeleti részének szélárnyékából. Mivel a személyzet láthatóan nem aggódott, én sem voltam hajlandó – ilyet sem él át minden nap az ember, úgyhogy maradtunk a fedélzeten..

Minden hullámnál sokka frusztrálóbb volt viszont a leszállás. A két szűk kijárati ajtó felé úgy tódult a nép, mintha nem kikötöttünk, hanem egyenesen süllyedésnek indultunk volna. A tömeg elsodort a családtól. Az összes irat nálam volt – persze, az agyammal tudtam, hogy a hajó mellett úgyis megtaláljuk egymást, de a tülekedés közepén ez akkor is csekély vigasz volt.

Végtelennek tűnő idő után ez is megoldódott, a határátlépést is abszolváltuk, és a nyüzsgő sarandai belvárosi tömegen átvágva visszatértünk a szállásra.