Nyugat-Balkán kör, első nap

Dabasról indultunk, még az előző esti nagyszerű Depeche Mode koncert eufóriájában.

Elvittük Zsófit Bajára, hogy onnan Pécsre buszozhasson, mi meg nekivágtunk Herceghalomnak, mert ott ugye nincs sor a határon. Most sem volt, csak valami másfél kilométer… Hátra arc, irány Bácsalmás. Ez a barba-trükk bevált, kevesebb, mint fél óra alatt Szerbiába jutottunk.

Eseménytelenül utaztunk – ennél többet nem is kívánhattam volna.

(Ezt most csak zárójelben, kicsit pirulva írom, nem vagyok rá nagyon büszke...

Tudjátok (vagy nem...), otthonülő típus vagyok, a vezetési stílusom kifejezetten nyugdíjasossá vált az utóbbi években (kapom is az ívet néha Lacitól), nem keresem a bajt, hagyom, hogy menjenek a hülyék, ahova akarnak.

Itt viszont megingott a higgadtságom és a körülmények összejátszása segítségével legalább egy pitiáner picikét bosszút álltam....

Történt, hogy ballagtunk lefelé a szerb autópályán, amikor föltűnt a tükörben egy piros pötty villogó fényszórókkal jelezve, hogy takarodjak a belső sávból. Naná, menj csak, tiéd a pálya, az auto pálya, az autoautoauto pálya...

Egy R8-as Audiról beszélünk, svéd rendszámmal, melyet Sancho Panzaként követett egy BMW SUV.

Pár száz méterrel előrébb egy öreg szerb VW Passat kombi viszont elfigyelmetlenkedte a szituációt, és a kelleténél valami 15 másodperccel tovább maradt a belső sávban.

Ekkor az történt, hogy a BMW előrekúszott, beállta a VW elé, fékezgetett, miközben az Audi hátulról villogott és dudált. Lehet, hogy a volkswagenes lehetett volna ügyesebb, de ez az agresszivitás kihozta belőlem az igazságharcost.

Odaértünk ugyanis az autópályakapusorhoz. Sutty... gombnyomás, átlendülés, az Audiból, egy méter mélyről viszont ez nem volt egy annyira magától értetődő mozdulat. Mire kikászálódott a nyomorult a jegykérő gombig, már újra előtte voltam.

És mit tesz isten... a Skodri képtelen volt megelőzni a kamiont a következő három kilométeren, csak ment mellette a belső sávban, pedig egy vörös gombóc igen szaporán villogott és dudált a tükörben...

Na, zárójel bezárva, ezt most gyorsan felejtsétek el...)

Pár száz kilométer autópálya után már érdekesebb utakon közelítettünk a montenegrói határ felé, a tempó nyilván csökkent, a forgalom fokozódott, de nem volt gond. Ismét fél óra várakozás, és máris Montenegróban voltunk. Némi kanyargás után elértük első tervezett célpontunkat, a Tara-kanyon hídját.

Ettünk egy helyi hideg paraszt-tálat a hídfőnél, elkezdődött a macskabarátkozás, aztán kis séta következett a hídon. Mit mondjak… nincs valami fényes állapotban. Biztosan biztonságos, őrült nagy teherautók dübörögnek át rajta szügyig megrakva farönkökkel, de keskeny is, repedezett is, még szerencse, hogy legalább rettentően látványos.

A séta és fényképezés után továbbindultunk Zabljakba, az első szállásunkra. (Pavlovic Apartments) Ide már izmos szerpentin vezetett föl, szépült és vadult a táj. A szállás a főút mentén áll, könnyen kiszúrtuk, nem kellett keresgéléssel tölteni az időt.

Lepakolás és szusszanás után csináltunk egy belvárosi kört, vettünk vizet, internetet, egy-két apróságot. Na, itt már beütött a káosz és a tolakodás, amire a leírások figyelmeztettek. Araszolva és kreatívan kellett haladni és parkolni, de sikerült mindent megoldani.