Ezen a napon sajnos igénybe kellett vennünk az albán egészségügy szolgáltatásait

Odi jobb szeme csak pirosodott, csak égett, csak könnyezett, csak duzzadt – és a kórság nem múlt el magától napok óta. Éppen ezért a kórházhoz kanyarodtunk.

A recepciónál gumibotos biztonsági őr fogadott, aki látva, hogy idegenek vagyunk, elkezdett bevezetni a kórház mélyére. Közben elhaladtunk az „okulist” feliratú ajtó mellett, ezért szóltam, hogy „állj, itt a helyünk, nem kell tovább menni.” Fölfogta, mit akarunk, és nekiálltak szemészt keresni. Hát a szemész éppen házon kívül volt, ezért elmentünk az adminisztrációs részlegre. Kerítettek egy angolul teljesen kommunikációképes doktornőt, aki megkért, hogy fáradjunk át a polyklinikára a város egy másik részére, ott van a szemész, már beszélt is vele, vár ránk. Nyilván nagyon hálásak voltunk, és azért óvatosan megkérdeztük, hogy nagyságrendileg mennyibe fog ez nekünk kerülni… Meglepetten válaszolta, hogy nyilvánvalóan ingyenes, hiszen ez egészségügyi ellátás. De mi nem vagyunk ám idevalósiak, ha ez nem tűnt volna föl, forejn kántri, érted? Megint csak csodálkozik: és akkor mi van? Ingyenes és kész!

Ja, vagy úgy… hát ennél nagyobb bajunk ne legyen.

Átmentünk az sztk-ba, kb azonnal behívták Odit, írtak neki kétféle szemcseppet, minden heppi, minden klassz. Mind a kórház, mind az sztk tökéletesen tiszta, normális, szavunk nem lehetett. Nincs a 21. századi csillogás, kicsit retro jellegű az egész, de nagyon korrekt. Köszönet mindenkinek!

Miután a gyógyszertárban kicsit megsuhintották a kaszát a szemcseppek kiadásáért, semmi nem tarthatott vissza Berat végleges elhagyásától. Irány Sarande, kicsit kevesebb mint kétszáz kilométer, hajts!

Végre eseménytelenül nyomultunk, kifogástalan utakon (mondjuk a gyorsforgalmi utak kereszteződéseit érdekesen oldják meg, de meg lehet szokni), eleinte unalmas, majd annál szebb tájon.

Miután Permet kiesett, Gjirokasterről is lemondtunk, de mivel egyrészt jól haladtunk, másrészt az utunk Gjirokastertől valami három kilométerre vezetett el, gondoltuk beugrunk, ha csak 1-2 órára is.

Az óváros sétálónegyede csodálatos volt, még az árusok sokaságát is elnéztem nekik, valahogy azzal együtt volt kerek az egész. Ezen a napon lényegében csak itt fényképeztünk.

Nem tudom, hanyadik sörnél tartottak a macik, de az biztos, hogy elég kókadtak voltak már, pedig még négy óra sem volt...

A fellegvárhoz sajnos nem volt semmi ingerenciánk, inkább folytattuk az utat Sarandába. Nagyon szép tájon haladva jutottunk ki a tengerpartra, és zuhantunk bele az elmebeteg sarandai forgalomba. Araszolás, dudálás, üvöltözés. Semmi baj, ommm… vitt szépen a navigáció, föl a hegyre, egyre elhagyatottabb, egyre meredekebb utcákba, aztán harminc méterre a célunktól bevitt egy olyan kereszteződésbe, ahova csak lendülettel lehetett volna bekanyarodni, a lendülethez viszont semmi hely nem volt. Visszagurultunk gondolkodni, de akkor már szaladt is elénk a vendéglátó, aki elmondta, mégis hogy lehetne megközelíteni a parkolót. Úgy is lett, teljes siker, lóról…

Bevezetett az épületbe, be az apartmanba. (Rama Apartments) Kifogástalan, tágas, újszerű, tiszta, pöpec. És akkor az erkélyen még nem is jártunk! Na, az a panoráma… Onnan még Saranda is szépnek nézett ki! (És ezzel nagyon megdicsértem a panorámát..) A háttérben Korfu, a déli albán strandok, hegyek, az előtérben a fények, szóval mint egy útikönyvben.

Kis szusszanás után Atesz azért fölvetette, hogy napok óta nem fürödtünk a tengerben, ugyan mártózzunk már meg egy kicsit.

Mivel időben voltunk, adtam neki egy órát. Más kérdés, hogy a tengerben mártózáshoz először a forgalomban kellett megmártózni – ezt kihagytam volna, de aztán lejutottunk a néptelen köves strandra, ahol sikerült egy jót játszanunk a naplementében. Szó szerint! Amikor a nap erősen közelíteni kezdte a horizontot, megegyeztünk a gyerekkel, hogy addig maradunk, amíg le nem bukik. Egyikünk sem gondolta volna, hogy ez három percen belül megtörténik, ezért ráhúztunk még néhány percet, mielőtt visszatértünk a bázisra.