Volt négy beosztanivaló napunk, a programunkat elsősorban az időjárásjelentésre hagyatkozva raktuk össze (nahiszen… majd látjátok a végén…). Emiatt kezdtünk a magashegyi úton, a Ferenc-József magasságnál egy kb 5 és fél kilométeres kirándulással. Rövid aszfaltos séta után ereszkedni kezdtünk egy szűk, kanyargós ösvényen a füves hegyoldalon.

A lejtő alján már erősen beborult, úgyhogy éppen odaértünk egy tanyához, leültünk a szélalatti fal mellé az eresz alá, és végignéztük az első esőt. Pár perc után el is állt, ki is sütött a nap, mentünk tovább. Egyszerű, szinte sík séta volt, át két gát peremén is, ráadásul három plusz fő is csatlakozott hozzánk egy időre.

Megkerültük a duzzasztott tavat, és lassan fölfelé kezdtünk mászni, ugyanakkor újra beborult, és megkezdődött a második eső. Ez már lényegesen kellemetlenebb volt, nem volt fedezékünk, erős volt a szél és a terep is nehezebbé vált - konkrétan megszűnt az út, nagy hülye vizes és csúszós kövek között kellett megtalálni, merre kapaszkodjunk tovább. Megoldottuk, nem álltunk meg, aztán csak megszűnt az eső. Mentünk, mendegéltünk, néha föl, néha le, elképesztő tájon, de azért csak egyre fáradtabban.

Aztán ráfordultunk a célpontunk látványára, egy őrült hosszú és meredek emelkedőre. Az tartotta bennünk a lelket, hogy az emelkedés felét már a siklóval tesszük majd meg. Nyomtuk is a gombot, tiszta lelkesítő volt a mászás egészen a sikló lenti állomásáig. Na, akkor koppantunk nagyot, mivel 18 perccel lekéstük az utolsó járatot. (Délután negyed ötkor a nyár közepén egy top turistalátványosság kellős közepén!!!) Kibírtuk röhögés nélkül, különösen, mivel ezen a ponton elég komoly eső, jégeső és erős szél csapott le ránk.

Odi és Atesz bebújtak egy információs tábla alá, hogy legalább a jég ne csapkodja őket, közben meg gondolkodtunk, mi legyen. Mintha legalábbis lett volna választásunk... Nem volt, meg kellett indulni fölfelé.

Ez volt a pokol, a halálfélelem, a bekakálás. Nagyon szűk volt az ösvény, egyik oldalunkon sziklafal, a másikon szakadék, korlát vagy kapaszkodó csak nagyon néha, közben szakadt ránk az eső, csúsztak a sziklák a talpunk alatt, a szél néha felhőpamacsokba burkolt minket. Attila rohant előre, kalimpált a túrabotokkal, én néha ráüvöltöttem, hogy várjon meg minket, aztán középre parancsoltam, de ettől sem lettem sokkal nyugodtabb. Ezen a szakaszon nem nagyon fényképeztünk... Végtelennek tűnő mászás után értünk föl, persze baj nélkül, csak tíz évvel öregebben. Mondanom sem kell, nem csak a sikló zárt be, hanem a büfé is, úgyhogy még egy tea vagy egy leves sem melegített át. Hogy a felhőszakadásban kellett leereszkedni kocsival a magashegyi úton, már csak a hab volt a tortán...