A következő napon az időjárásrulett Dél-Tirolt dobta föl nekünk.

Ahogy korábban írtam, a kirándulás apropója valahol a Drei Zinnen volt és ez különösen izgalmassá tette az utat. Baromira fölkészültünk: merre megyünk, hol fizetünk, hol parkolunk, hol fizetünk, mi a túraútvonal, hol kell fizetni stb, úgyhogy nagyon magabiztos volt a föllépésünk, egészen addig, amíg kb hat kilométerre a céltól a rendőrnő elirányított azzal, hogy a parkoló a kései érkezésünkre tekintettel (háromnegyed tíz, hétvége, Olaszország… no comment) sajnos teljesen megtelt, úgyhogy leszünk szívesek legurulni Misurinába, ahol buszra szállhatunk, ami fölvisz a hegyre. Mit tehetnénk, rendőrrel (különösen nagyszájú olasz rendőrnővel) nem vitatkozunk, irány Misurina.

Csoda kis üdülőtelep, tópart, egymillió turista. Na, akkor hol a buszmegálló?

Megoldás: ott a turisztikai információs iroda, majd megmondják! Annyi volt a bibi, hogy az élénk, nyüzsgő kavalkádban az egyetlen nyugodt pontnak a teljesen kihalt, bezárt turisztikai iroda bizonyult, úgyhogy ez a megoldást maximum kapufának értékelném.

Sebaj, pár perc alatt csak megtaláltuk a buszmegállót, a tábla alatt néhány csüggedt alakkal. Kérdeztük, mit tudnak a busz érkezéséről, a válasz pedig az volt, hogy „jőni fog, mert jőni kell!”

Hát jó, irány a kocsi, bakancsok, zsák, botok, víz. A busz nagyon precízen számolta ki az érkezését, sikerült abban az öt percben elhúznia, amíg az autónál szöszmötöltünk.

Nagy levegő, nem baj, igaz, hogy ilyenkorra már javában a túrázást terveztük volna, de majd jön másik busz, amúgy meg legföljebb kicsit később érünk haza. Hát persze, jött is a busz, tán húsz perc sem kellett. Kértem a jegyeket, a sofőr meg kérte a készpénzt, a kártyámmal meg elhajtott a fenébe, mondván, hogy van a közelben automata, vegyünk föl készpénzt, előbb-utóbb jön másik busz.

Na, ekkor már rángatózott kicsit a szemöldököm, de nyeltem, leszálltunk, automatát kerestünk, fölvettük a készpénzt, visszabattyogtunk a megállóhoz, és várakozni kezdtünk. Az előzmények alapján sejthetitek, mikor jött a busz… Hagyjuk… hát így nem mentünk föl a Drei Zinnenre.

Egy idő után alternatív kirándulás után néztünk, és találtunk is egy jót, ennek a képeit látjátok ebben a bejegyzésben.

Azt írták, hogy közepesen nehéz, nyolc kilométeres túra, három óra alatt teljesíthető. Namost a három jellemzőből kettő biztosan nem igaz, a hosszt végül nem ellenőriztük.

a túra megkerüli ezt a nagy hülye kőtömböt itt középen. előttünk az első szakasz, az ösvény eleje kivehető a kősivatagban.	a fejemhez képest 11 óránál van egy V alakú átjáró két kisebb csúcs között. Úgy hívják, hogy az Ördög Kapuja, azon kellett volna átvágnunk. Nem tettük meg, mert a fölső részen az ösvényt egy olyan kapaszkodós szakasz váltotta föl, aminek minden köve mozgott, nagyokat kellett volna lendülni nagy mélység fölött, ezért arra jutottunk, hogy nem biztonságos továbbmenni, különösen egy hét évessel. Az Ördög Kapuja önmagában félelmetesnek nézett ki (mármint megmászás szempontjából), amúgy meg nem tudhattuk, milyen meglepetéseket tartogat a túloldal (már persze a Drei Zinnen totápanorámáján túl, hogy a fene enné meg...) Szépen visszafordultunk, de semmiképpen sem elégedetlenül, mert csodás kirándulás volt.
valahol ezen a részen történt, hogy egy pihenő végén fölállásból-fordulásból úgy leduccoltam egy sziklát, hogy összekoccantak a fogaim, vissza kellett ülnöm (picit aggódni kezdtem a hegy épségéért), és pár percig rendeznem kellett az amúgy is ingatag egyensúlyomat.

A Dráva Dél-Tirolban