Hajózás a Kotori öbölben és a Kék Barlangban. Haha…

Reggel még csak borulgatott, aztán esegetett, aztán jött a zuhé. Mi persze ott voltunk a startpontnál bőrig ázva – mivel a program meghirdetése tartalmazta, hogy esőben is megtartják; kétségtelen viszont, hogy az özönvízre nem tértek ki. Az egy szem szerencsétlen ügyintéző ázottan toporgott és hárította az érkezőket. Kérte, hogy menjünk vissza délre, hátha addigra lesz valami.

Visszatértünk a szállásra, szárítkoztunk egy kicsit (mondjuk az ítéletidő miatt áram nem volt), aztán délre visszatértünk, mint a Terminátor.

Namost ezt a partot úgy kell elképzelni, hogy kb tucatnyi kisebb-nagyobb cég ajánlja hajókirándulásait, a reklámtábláik pedig ott sorakoznak szépen katonásan egymás mellett. Kivéve annak a cégnek a reklámtábláját, akinél mi befizettünk, az csak makacsul feküdt a földön. A földön fekvő táblát tanácstalanul nézegette egy fiatal magyar pár, egy háromtagú kiscsalád és Lajóék.

Híján voltunk minden információnak, a telefont nem vették föl, odaküldeni senkit nem mertek. Aztán kiderült, hogy még délelőtt tíz magasságában küldtek e-mailt arról, hogy cancelled, mehetünk a p… ahova akarunk. Szerencse, hogy garanciát vállaltak az ár visszafizetésére – meg is tették, hamar, ebben nem volt hiba.

Közben viszont a velünk együtt várakozó apuka akcióba lépett, és leboltolt egy hajókirándulást egy másik céggel; annak fejében, hogy mindegyikük hoz magával még egy embert… Túlteljesítették, négyen csatlakoztunk, lett egy privát túránk a kék barlanghoz. Azaz…

Szóval tájékoztattak, hogy viharos a tenger, nem tudják garantálni, hogy a kis hajó biztonságosan el tud jutni a Kék Barlangig (ami ugye a fő attrakció lenne…), de ha nem sikerül, fölajánlanak helyette egy extra strandolást egy másik szép helyen. Nyilvánvaló volt, hogy nem lesz ebből Kék Barlang, de azért nekivágtunk.

Gospa od Skrpjela - Our lady of the Rocks minisziget és templom. Nem erőltetem a magyar fordítást, sehogy nem jön ki jól.

Mi a hajó orrában, kiscsalád a fiatal, de már kopasz Török Ádám kinézetű kapitány mögött a tatban. Érdekes volt, dobáltak rendesen a hullámok, kiszálltunk és fényképeztünk, ahol lehetett és kellett, aztán célba vettük a nyílt tengert, a Kék Barlangot. No, hát nem sokáig jutottunk. Kétségtelenül nem volt biztonságos továbbmenni, úgy dobáltak a hullámok, mint egy dinnyehéjat. Török Kapitány (egyébként Goran, ügyes fickó) tett egy hátraarcot és elmentünk nyugodtabb vizekre fürdeni.

Egykori tengeralattjáró-bázis kintről be...                                  ... és bentről ki

(A bennem élő kicsi Besenyő Pista bácsi legszívesebben elkezdte volna feszegetni, hogy ha már tengeralattjáró, mi a fenéért építették a bázist a vízfelszínre - ugye, hogy igazam van? Naugye! - de úgy döntöttem, inkább csöndre intem Pista bácsit...)

Kiscsaládról kiderült, hogy Coloradoból, Denverből jöttek, apuci (egyébként láthatóan) mehikói származású, és nagyon amerikaiasan lazák, könnyedek (vastagok…) voltak. Érdekes volt beszélgetni velük.

A visszatérés előtt tettünk egy kört a tivati jachtkikötőben, zászlókitalálósat játszottunk, meresztettük a szemünket, aztán célba vettük Kotort.

Nem bántuk meg a Kék Barlang nélküli túrát és Gorannak megköszöntem, hogy a biztonságot választotta, így is szép élmény volt.

A nap hátralevő részében elgurultunk Perastba, nézelődtünk, fényképeztünk, macskaetimológiát tanulmányoztunk, a nyílt tenger felé tartó óceánjárót bámultunk, szóval nem unatkoztunk.

Csak egy romos ház fala...

Láthatjátok, hogy Perastban külön kihívás olyan fényképet készíteni, amelyiken végül nem lesz valahol fölfedezhető egy macska, esetleg teknős. (Ő egy macskával együtt őrizte a kertet. Mondanom sem kell, ő volt a fürgébb, szorgalmasabb...)
Az utolsó kép két macskája viszont egészen meghökkentően viselkedett. A bal oldali egy gyakorlott Kotor-öböl-beli turistacsapdamacska, jött, nyomult, dörgölőzött, ahogy azt a legnagyobbaktól tanulta, a másik viszont, akivel párban jártak, teljesen megbotránkozott ezen a ledér viselkedésen, árnyékként követte a társát, macskanyelven dorgálta, próbálta (eredménytelenül) feszélyezni egy kicsit, aztán amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az igyekezete hiábavaló, a tettlegességig is elment, pofozta, próbálta elkergetni a dorombot. Nagyon fura volt, egy ideig követtük a vitájukat, de a végét sajnos nem tudtuk megvárni.

A szállásra visszatérve Atesz finom célzást tett arra, hogy még ki sem próbálhatta a vadiúj búvárszemüvegét, úgyhogy nem bánná, ha fürdenénk még egyet. Szerencsére két perc sétára voltunk a tengertől, úgyhogy meggyőzött.

Más kérdés, hogy közben már annyira besötétedett, hogy a búvárszemüvegnek nem sok hasznát vette, én viszont undorodva söpörtem le magamról a hínárt meg minden egyebet, amit szerencsére nem láttam a vízben. A fürdés csúcspontja az volt, amikor egy megtermett vizsla odaügetett a törölközőnkhöz, és a sarkától kb negyven centire hirtelen letelepített egy félkilós kutyaaknát. Na, ekkor kedvem támadt inkább visszatérni a szállásra, bár Atesz persze velem ellentétben még egyáltalán nem volt fáradt.