Harmadik nap

A terv a Zabljak-Niksic-Cevo-Kotor útvonal volt. (Cevo-t azért vettem bele, hogy leszakadjunk kicsit a főutakról.)

Niksicig egyszerűen gyönyörű tájakon kanyarogtunk, a „szokásos” hegyek-völgyek, néhol szerpentinek között, na de aztán… Jött a letérés Cevo felé! Az út beszűkült és megvadult. Valami 40-50 kilométert haladtunk az Isten háta mögött. Bozótosok, sziklák, leégett erdők, elhagyott tanyák, elhagyott falvak. A kanyar után kíváncsi lovak úton-útfélen – hát rettentően csodálkoztak, szerintem idén még nem láttak magyar rendszámú autót.

Ceva előtt az út hirtelen focipálya szélességűre hízott (embert továbbra sem láttunk), kerekedett is a szemem rendesen, hogy mivanmár, aztán pár száz méter után gyorsan visszaterelt a navigáció a kisútra, és megérkeztünk a köztes célponthoz. Elmondhatom, hogy nem volt benne sok köszönet. Kísértetváros, kísértetfalu? Gaz, szemét, vibráló levegő, elhagyott ház, aminek az oldalán az emléktáblán az 1943-as dátumon kívül még a „partizan” szót tudtam kisillabizálni. Az egyetlen társaságunk egy csontsovány kóborkutya volt. Neki is mi voltunk az egyetlen társasága, legalább tíz percre…

Továbbindultunk, és hamarosan visszaértünk a korábban már megismert széles útra. Kiszélesedett a mosolyom is, már majdnem fölgyorsultunk, amikor jöttek a kordonok, és gyorsan visszatereltek a kavicsos valóságba. Olyan csapnivalóvá vált az út, hogy először inkább tétovázva megálltunk, mi is legyen most, de amikor megjelent egy albán autó, és „arra” indult, kénytelen kelletlen követtük. Szerencsére a kavics nem tartott sokáig, az úgy ki ugyan nem szélesedett, de legalább normalizálódott, poroszkáltunk szépen tovább a senkiföldjén néhány kilométert.

Aztán megismétlődött a forgatókönyv: szép széles út, kövér gáz, nyomulás, majd egy meglepett markolókezelő visszafordított, hogy nincs ám itt semmi keresnivalónk, ezt az utat éppen építi…

Tanácstalanul caplattunk vissza pár kilométert, és egy alkalmasnak tűnő ponton kitörtünk balra, hogy végre Kotorba juthassunk. Kavics, sziklák, dömper, markolók, hátramenet. A munkásokat kérdeztük, mi legyen, mire az egyik vezetőféle beugrott a személyautójába, és intett, hogy kövessem (!!!!). Ez az út biztos a pokolba visz… De nem, óvatosan áthajtottunk a markolók között, és hamarosan kiértünk a Hivatalos Kotori Főútra. Következett Njegusi, ahol megálltunk ebédelni.

Egy másik kis család is ott evett, két dolog érdemel említést; az egyik, hogy a gyerekek kis híján összevesztek, kinek az asztala alatt kolduljon a kismacska, aki végül inkább az anyját választotta, a másik pedig, hogy amikor a másik család távozott, magyarul köszöntek el tőlünk, és a családfő fennhangon elszavalta a lengyel-magyar barátságrigmust. Jól esett, vigyorogtunk, jó utat kívántunk egymásnak.

Nem sokkal a továbbindulás után kitárult a lélegzetelállító tengeri panoráma. Nem lehetett eleget fényképezni, de csak haladni is akartunk azért.

Leereszkedtünk a kotori szerpentinen, és itt már megcsapott a kotori forgalom szele, különösen miután a navigáció kárörvendően vigyorogva közölte, hogy „the traffic is getting worse”… Aztán megjelentek a turistabuszok azon a szerpentinen, ahol a személyautók is alig férnek el. Vad szervezkedés kezdődött… Ki hova tolasson, hogy álljon félre, ne essünk szakadékba, dudáljunk (azt kell!). Úgy általában: innentől a forgalom türelemre és toleranciára tanított. Működik a természetes kiválasztódás: aki nem tanul türelmet és toleranciát, úgyis agyvérzést kap öt perc alatt…
Némi keresgélés után meglett a szállás (Vukasovic Apartments), aztán séta a belvárosba.

Nagyot bóklásztunk a történelmi városrészben, megkönnyebbülten vesztünk el a sikátorokban. Odil és Atesz önfeledten macskáztak, aztán vacsoráztunk és egészen későn sétáltunk vissza aludni.

macskapolisz