Következő célpontunk a Mohar volt, valami 2600 méteres csúccsal. Azt írták, hogy az egyik legkönnyebben megmászható magashegy, úgyhogy adtunk neki (meg magunknak) egy esélyt.

Körtúra, 10 km, 800 méter föl, persze ugyanannyi le. Plusz földobtak egy egérutat kezdőknek: lehet egy másik pontra, kétszáz méterrel magasabbig is elmenni kocsival, és onnan körtúrázni. Hát naná, hogy ezt választottuk…

Már a kezdőpontra eljutás is csodálatos élmény volt. Nagyon szűk, nagyon meredek, nagyon kanyargós úton kapaszkodtunk fölfelé, korlát hol volt, hol nem volt, a burkolat meg pár kilométer után átváltott durva murva erdei útba. Nem mertem levenni a szemem az útról, mert tudtam, hogy ha itt lenézek és elbizonytalanodok, baromi nehéz helyzetbe kerülünk. Annyi elégtételt érezhettem legalább, hogy végre egyszer nem cseréltem volna a szembejövő Porschéssal, aki ráadásul a völgyoldalra került a csodaszép és csodaszéles sportjárgányával. Hát becsuktam a tükröt, meg ne karcoljam a Porsche tetejét, aztán elaraszoltunk egymás mellett.

Na, ha valakinek székrekedéssel kapcsolatos problémái vannak, az vezessen csak föl itt, meg fog oldódni a gondja!

A gyaloglás csodaszép napos időben indult (most hámlik az alkarom…), nyilván egy meglehetős kaptatóval, jó hosszan. Nem volt különösebben nehéz, biztonságban is voltunk, kellemesen telt az időnk. Próbáltam volna haverkodni a turistaúton kószáló marhákkal, de nem voltunk egy szinten, hagytuk őket a fenébe. Elégedetten értünk föl a kereszthez, pacsiztunk, meg veregettük egymás vállát, hogy végre tartottuk a szintidőt. Ekkor vettük észre, hogy ez bizony még messze nem a csúcs, ahhoz azért még rendesen arrébb kell menni.

előttünk a csúcs! - gondolta a tájékozatlan, kezdő túrázó	határozottan megindultunk, három óránál a parkoló

Arrébb is mentünk, elsőre csak el pár méterrel a kereszt tövében ücsörgő osztrákoktól és mi is tízóraiztunk egyet. Hát itt már nem éreztem magam túl komfortosan.

Egy hosszan elnyúló nyerget kell elképzelni a kereszt és a csúcs között, aminek az egyik oldala a függőlegesnél alig lankásabb, ránézésre 600 méteres szakadék, aztán egy egynyomos turistaút, a másik oldal meg egy hosszan terjedő széles, nagy lejtő, de olyan, hogy ha nem vigyázok, ott is a völgyig gurult volna a palack.

már a kereszt fölött...	... még a csúcs alatt	... és a szakadék mellett

Bennem akkor még elevenen élt a vezetés stressze, aztán ott ücsörögtem az ösvény szélén, mögöttem a végtelen mélység, előttem a végtelen nagy lejtő, sehol semmi vízszintes – ne már, én alföldi gyerek lennék valahol…

Großglockner

Mindegy, menni kellett. Az ösvény legalább adott egy kis kegyelmi állapotot, néhány száz méteren alig emelkedett, kellemes séta volt. Aztán jött a kaptató. Na, ez már egy kicsit sok volt nekem. Elmondhatom, nem kondi szempontjából (ez egyébként egy nagyon kellemes meglepetés volt), inkább idegileg. Elég meredek, elég szűk, elég magasan… (- Apa, nézd…! - NEM NÉZEM!!! Nézz te is inkább a lábad elé!) Csak egyszer jussunk föl! Már ott tartottam, hogy ha az egész világ ilyen lejtős, még a jutalomsörömet sem fogom odafönn kinyitni, billegek én anélkül is rendesen.

A csúcsra vezető kaptató

De odafönt nagyon kellemes meglepetés ért! Nem egy pár négyzetméteres tűhegyen kellett tipródnunk, hanem egy viszonylag tágas, dimbes-dombos térség vette körül a csúcsot magát. Felüdülés volt, nyugodt nézelődés, csodálkozás, videózás. Még az emlékkönyvbe is írtam, pedig ez nem szokásom…

Kilátás kelet felé

Kő a csúcson

Kis nyugi után tovább, lefelé. Örültünk, hogy a következő szakaszt lejtmenetben tettük meg, mert ott fölmászni keserves erőpróba lett volna. Nagyon sziklás terepen kapaszkodott föl az ösvény, minden mozgott, egyfolytában megcsúszott a lábunk, hát ki lehetett bírni röhögés nélkül. Amikor túljutottunk ezen a szakaszon, még egy kis meredekebb ereszkedés után egy nagyon kellemes mezőre értünk.

Útelágazás következett, és azt fedeztük föl, hogy ha eltérünk az eredeti tervtől, egy óra alatt szépen visszasétálhatunk a kocsihoz. Gondoltuk, nem nagyképűsködünk, a csúcs megvolt, jóvanazúgy, jöhet a rövidítés.

Ereszkedünk...

Enyhén lejtettünk egy tágas mezőn, fű, panoráma, tengerszemek, tehenek, mormoták, helyi madarak, amiknek nem tudom a nevét, plusz sok helyen egészen pici, centis békák. Nagyon idilli volt, azt leszámítva, hogy másfél óra könnyed séta után a terep újra kezdett nehézzé válni, az úticélnak pedig nyoma sem volt.

Az ösvény újra megvadult, beszűkült, a hegyoldal meredekké vált (Attila, állj meg! Attila, várj meg! Nézz a lábad elé…!), azért már kezdtünk elfáradni, és akkor föl, le, föl, le, mint PomPom… (Hogy kicsoda PomPom? Hogy nem ismeritek???)

Nagyjából két és fél óránál tűnt föl a messzeségben a menedékház és a parkoló (egy óra, mi? haha…) Örültünk, hogy már látjuk, és szidtuk a szakasz hosszát megállapító szakembert, kollégáit, mindennemű (de leginkább női) felmenőit.

Aztán csak visszaértünk, kissé már türelmetlenül, és akkor már csak a leereszkedés volt hátra a bolíviai halálúton…