Ezen a napon sajnos igénybe kellett vennünk az albán egészségügy szolgáltatásait

Odi jobb szeme csak pirosodott, csak égett, csak könnyezett, csak duzzadt – és a kórság nem múlt el magától napok óta. Éppen ezért a kórházhoz kanyarodtunk.

A recepciónál gumibotos biztonsági őr fogadott, aki látva, hogy idegenek vagyunk, elkezdett bevezetni a kórház mélyére. Közben elhaladtunk az „okulist” feliratú ajtó mellett, ezért szóltam, hogy „állj, itt a helyünk, nem kell tovább menni.” Fölfogta, mit akarunk, és nekiálltak szemészt keresni. Hát a szemész éppen házon kívül volt, ezért elmentünk az adminisztrációs részlegre. Kerítettek egy angolul teljesen kommunikációképes doktornőt, aki megkért, hogy fáradjunk át a polyklinikára a város egy másik részére, ott van a szemész, már beszélt is vele, vár ránk. Nyilván nagyon hálásak voltunk, és azért óvatosan megkérdeztük, hogy nagyságrendileg mennyibe fog ez nekünk kerülni… Meglepetten válaszolta, hogy nyilvánvalóan ingyenes, hiszen ez egészségügyi ellátás. De mi nem vagyunk ám idevalósiak, ha ez nem tűnt volna föl, forejn kántri, érted? Megint csak csodálkozik: és akkor mi van? Ingyenes és kész!

Ja, vagy úgy… hát ennél nagyobb bajunk ne legyen.

Átmentünk az sztk-ba, kb azonnal behívták Odit, írtak neki kétféle szemcseppet, minden heppi, minden klassz. Mind a kórház, mind az sztk tökéletesen tiszta, normális, szavunk nem lehetett. Nincs a 21. századi csillogás, kicsit retro jellegű az egész, de nagyon korrekt. Köszönet mindenkinek!

Miután a gyógyszertárban kicsit megsuhintották a kaszát a szemcseppek kiadásáért, semmi nem tarthatott vissza Berat végleges elhagyásától. Irány Sarande, kicsit kevesebb mint kétszáz kilométer, hajts!

Végre eseménytelenül nyomultunk, kifogástalan utakon (mondjuk a gyorsforgalmi utak kereszteződéseit érdekesen oldják meg, de meg lehet szokni), eleinte unalmas, majd annál szebb tájon.

Miután Permet kiesett, Gjirokasterről is lemondtunk, de mivel egyrészt jól haladtunk, másrészt az utunk Gjirokastertől valami három kilométerre vezetett el, gondoltuk beugrunk, ha csak 1-2 órára is.

Az óváros sétálónegyede csodálatos volt, még az árusok sokaságát is elnéztem nekik, valahogy azzal együtt volt kerek az egész. Ezen a napon lényegében csak itt fényképeztünk.

Nem tudom, hanyadik sörnél tartottak a macik, de az biztos, hogy elég kókadtak voltak már, pedig még négy óra sem volt...

A fellegvárhoz sajnos nem volt semmi ingerenciánk, inkább folytattuk az utat Sarandába. Nagyon szép tájon haladva jutottunk ki a tengerpartra, és zuhantunk bele az elmebeteg sarandai forgalomba. Araszolás, dudálás, üvöltözés. Semmi baj, ommm… vitt szépen a navigáció, föl a hegyre, egyre elhagyatottabb, egyre meredekebb utcákba, aztán harminc méterre a célunktól bevitt egy olyan kereszteződésbe, ahova csak lendülettel lehetett volna bekanyarodni, a lendülethez viszont semmi hely nem volt. Visszagurultunk gondolkodni, de akkor már szaladt is elénk a vendéglátó, aki elmondta, mégis hogy lehetne megközelíteni a parkolót. Úgy is lett, teljes siker, lóról…

Bevezetett az épületbe, be az apartmanba. (Rama Apartments) Kifogástalan, tágas, újszerű, tiszta, pöpec. És akkor az erkélyen még nem is jártunk! Na, az a panoráma… Onnan még Saranda is szépnek nézett ki! (És ezzel nagyon megdicsértem a panorámát..) A háttérben Korfu, a déli albán strandok, hegyek, az előtérben a fények, szóval mint egy útikönyvben.

Kis szusszanás után Atesz azért fölvetette, hogy napok óta nem fürödtünk a tengerben, ugyan mártózzunk már meg egy kicsit.

Mivel időben voltunk, adtam neki egy órát. Más kérdés, hogy a tengerben mártózáshoz először a forgalomban kellett megmártózni – ezt kihagytam volna, de aztán lejutottunk a néptelen köves strandra, ahol sikerült egy jót játszanunk a naplementében. Szó szerint! Amikor a nap erősen közelíteni kezdte a horizontot, megegyeztünk a gyerekkel, hogy addig maradunk, amíg le nem bukik. Egyikünk sem gondolta volna, hogy ez három percen belül megtörténik, ezért ráhúztunk még néhány percet, mielőtt visszatértünk a bázisra.

Csak lazán, könnyedén… Összevissza száz kilométer autózás várt ránk ezen a napon, bele volt számolva, hogy lépten-nyomon meg fogunk állni és fényképezni az Osumit kanyon mentén és kora este már Permetben nézünk várost. Mit mondjak… ember tervez…Illetve tervezett a navigáció is, Beratból Permetbe mindenáron kerülőúton akart elvezetni, én viszont nem akartam szót fogadni, hiszen ott az út, csak követni kell, "egyenesen" Permetbe. Hagyjon már!

A start amúgy nem is volt rossz. Mondom: kicsekkoltunk a szállásról és nyugdíjas tempóban délnek vettük az irányt az Osumit folyó mentén. A völgy lassan szűkült, volt is egy-két látványos pont, elhaladtunk az addigi legnagyobb szemétkupac mellett (pedig volt konkurencia rendesen…), lazán elhaladtunk a vízesés bekötőútja mellett (mivel az égvilágon semmi nem jelezte), de sem nagy gond, sem nagy szenzáció nem volt. Amikor ez utóbbi mulasztásról megbizonyosodtunk, csak visszafordultunk azért, időmilliomosok voltunk és addig a táj sem kényszerített állandó fényképezős megállásokra.

A google levitt a főútról, aztán pár száz méter után, még a falu közepén azt mondta, hogy akkor most megérkeztünk, ez itt a vízesés. Úgy lestem körbe, mint Vincent Marsellus Wallace nappalijában – hát őszintén elmondhatom, a környéken a legkevésbé sem emlékeztetett még csak vízeséshez hasonló objektumra sem… De ha már visszakanyarodtunk, nem hagytuk annyiban, mentünk még kicsit, és pár száz méter után tényleg rábukkantunk egy parkolóra, amiről úgy gondoltuk, hogy itt a vízesés látogatóinak a kocsijai kell, hogy álljanak. Alig álltunk meg, odapattant mellénk egy 10-12 éves forma cingár gyerek (jut eszembe… többször is elhaladtunk Cingar település mellett… :-D ) és gördülékeny, magabiztos angolsággal megérdeklődte, hogy „ó, testvér, merre visz az utad?” Persze kicsit sem volt meglepődve, amikor meghallotta, hogy mi bizony kivételesen a vízesést keresnénk, és szívesen felajánlotta, hogy megmutatja az utat. Köszönettel elfogadtuk az útbaigazítást, de ezt követően olyan sokáig szöszmötöltünk a bakancsokkal, a fürdőgatyákkal, az esőkabátokkal (bizony, ez egy olyan hely volt, ahol mindhárom szett teljesen releváns lehetett), hogy szegény srác már csalódottan visszaült az őrhelyére az árokpartra, mert azt hitte, hogy csak szórakozunk vele. Mivel nagyra értékeltem a talpraesettségét, az angolját, a kulturáltságát, a kezébe nyomtam némi pénzt, még akkor is, ha az útbaigazítás annyiból állt is, hogy „arra menjetek tovább, aztán ott lesz a vízesés!”…

A túra a vízesésig valami huszonöt perc volt. Többnek éreztük, mert az út hol jobban, hol kevésbé, de azért csak masszívan emelkedett, és hiába voltunk a természet közepén, az emberi tevékenység folyamatosan szemet szúrt. Sáros út, amit a vízmű használ, vastag vízvezetékcsövek, műtárgyak stb. A vízesés végül szép volt (bár tavasszal biztosan látványosabb lett volna, mint kora-augusztusban), a lábunkat meg is áztattuk alatta (másra nem voltunk képesek, bár Attila erősen lobbizott, hogy ő akkor is bírja a hideg vizet – nem engedtük meg neki) aztán visszaindultunk az autóhoz és újra a déli irányra fordultunk.

Corovodában ebédeltünk egy régivágású vendéglőben, hatalmas fák alatt, műanyagszékeken ülve, ahol a pincér csak olaszul tudott és elfelejtett köretet hozni, de a hiba és a késés miatt a második kör italunkat ajándékba kaptuk. (Magyar feliratú dobozos kólát is kaptunk!)
Amikor megindultunk Permet felé, egy pick-upos fickó leintett, fejcsóválva végignézett az autón, és figyelmeztetett, hogy ez a szép kocsi nem lesz ám alkalmas a permeti útra. Fölényesen lekezeltem, tudom én, mitől döglik a légy, átmentem én már ezzel a kocsival néhány izgalmas helyen…

Hamarosan elértük a kanyon igazán látványos részeit, panorámapontokkal, fényképezőhelyekkel, itt már megértettük, miért kihagyhatatlan a látványosság. Még egy kicsit később alkalmunk volt leereszkedni a folyóhoz, és testközelből is megtapasztalni a sziklákat. Kicsit szomorúak voltunk, mert eddigre már vastagon benne jártunk a délutánban, én ilyenkorra már szívesebben lettem volna Permet határában, de Odil és Atesz olyan jól érezték magukat a folyóparton, hogy sokáig nem volt szívem indulást vezényelni. Amikor végül megtettem, váratlanul csodálatos, széles, új, tükörsima úton haladhattunk tovább. Egyszer-egyszer még volt alkalmunk lefényképezni a kanyont, de aztán láthatóan elhagytuk azt, tudtuk, hogy innentől már csak Permetben állunk meg, 45 kilométer, másfél óra.

Az ám, de azzal nem számoltunk, hogy megszűnik az út. Legalábbis abban az értelemben, ahogy mi az utat elképzeljük… A fényességes, vadiúj, tükörsima aszfalt átmenet nélkül adta át a helyét egy sziklás csapásnak. Csikorogtak rendesen a fogaskerekek a füleim között (meg a váltóban…), hogy most akkor mi a fene legyen, tájékozódtunk kicsit alternatív irányban, hasonló eredménnyel, aztán jobb híján nekivágtunk. Bátraké a szerencse! Na, ez most nem jött be, mert az „út” képes volt arra a hihetetlen mutatványra, hogy minden kanyar után még járhatatlanabbá vált. (Ekkor lelki szemeim előtt fölrémlett a pick-upos fickó Corovodából!) Csekély vigaszt nyújtott a szénégető baksák látványa, csüggedten araszoltunk előre. Lassan alkonyodott, térerőnk annyi volt, mint félúton két szaharai oázis között.

Aztán egyszer csak szembe jött egy igazi, vérbeli, széles kerekű off-road jeep. A benne ülők tátott szájjal csodálkoztak, hogy mi a bánatot keresünk mi erre ezzel az autóval, aztán sürgősen fölvilágosítottak, hogy egy lépést se tovább, mert soha nem jutunk ki innen.

A pánik határán araszolva fordultunk meg és indultunk vissza a járható utak felé. Nem volt kérdés, a program borult, vissza kell mennünk Beratba, szállást kell keresnünk. Permet, Gjirokaster kimarad, így jártunk.

Mire újra térerőbe értünk, a telefonon ott sorakoztak a permeti szállásadó elkeseredett, aztán dühös üzenetei. Mivel ő nem tudta, amit mi igen, teljesen át tudtam érezni a frusztrációját, de a szituáció nem volt alkalmas arra, hogy még az ő lelkét is ápolgathassuk…

Ötvenöt kilométer állt előttünk a sötét, kanyargós, de legalább aszfalttal fedett úton. Én nyomtam a gázt, Odil hátul a telefonját, hogy szállást találjon. Hívtuk megint a Kapllanit, ahonnan aznap reggel indultunk, de sem náluk, sem a haverjuknál nem volt szoba.

Odil lefoglalt valamit a bookingon, de gyorsan jött az üzenet, hogy ne örüljünk, nincs is szabad szobájuk.

Aztán talált egy másikat, azt visszaigazolták – végre megnyugodhattunk, csak érjünk vissza végre Beratba. Ez a szállás ugyan küldött egy rövid üzenetet, ami a google szerint máltaiul volt, de nem foglalkoztunk vele, csak törtünk előre (illetve valójában visszafelé...) a lefoglalt szállásra. Ez Berat túlsó, északi végén volt, és a helyszínen tudtuk meg, hogy az üzenetük nem máltaiul, hanem olaszul szólt volna, és azért nem sikerült lefordítani, mert két szó közé elmulasztottak szóközt tenni. Gondolhatjátok, mit jelentett az az üzenet helyesen leírva… Úgyhogy megkérdeztük, tud-e valakit, akinek van szobája négy ember részére. Telefonált, kedves volt, de nem sikerült szobát találnia.

Nem volt mese, indultunk vissza a város felé és minden útba eső hotelbe benéztünk. A 11. (!) visszautasítás után értünk vissza a központba, a Portikhoz. Ott éppen az a srác volt a recepciós, aki már az első berati estén is kisegített, ismerősként üdvözölt, de szállást nem tudott adni. Vadul elkezdett viszont telefonálni, tényleg nagyon lelkiismeretes volt, de sajnos eredménytelen. Ott lófrált valami haverja, őt is bevonta a keresésbe, ő is telefonált. Több visszautasítás után végül közölte, hogy menjek csak fölfelé a kisutcán, ott majd várni fog egy jáng lédi, aki ad nekünk szobát. Na, gondoltam, végre valami jó is történik, úgyhogy nekiiramodtunk.

Hát a jáng lédi úgy jött, mint Bornai Tiborhoz a kékszemű lány a tihanyi révnél… Sehogy. Némi téblábolás után rezignáltan tértem vissza a Portik recepciójára, ahol közben műszakváltás volt, a haverom elpárolgott, az éjszakás recepciós pedig rémülten közölte, hogy nem tud angolul, továbbá németül, olaszul, sőt szükség esetén albánul sem, csak menjek már. Megértettem a finom célzást, kifelé indultam, de ekkor megláttam a jáng lédit ígérő szakállast, és nem hagytam futni. Ő odaintett egy másik suhancot, hosszan beszéltek albánul, majd közölte, hogy kövessem a srácot. Minden mindegy alapon követtem, gondoltam, ha ki akarják venni a vesémet, akkor jó esetben talán alhatok majd közben kicsit…

Fölnyomult két ház között egy meredek lépcsőn, és Dzsovannit kereste. Dzsovanni szorgalmasan dohányzott, meghallgatta a problémát, és telefonálni kezdett. Én a lépcső középtáján álltam, ideális pozícióban a teraszon tevékenykedő félkilós kiskutya számára, hogy egyenesen a fülembe csaholhasson.

Dzsovanni sokat telefonált, majd lementünk együtt az utcára, megkérdezte az ott ténfergő haverjait, van-e valakinek szobája, majd széttárta a kezét.

Ennyi, akkor irány Saranda. Azért, hogy mégse legyen annyira jó kedvünk, az eső is rázendített. Itt már csak egy pizza segíthetett. Az éjszakai túra előtt kellett valami táplálék meg koffein, úgyhogy betértünk egy pizzériába. Miután megkajáltunk, fizetés közben azért minden mindegy alapon megkérdeztem a főnöksrácot, van-e orvossága a problémánkra. Hát persze, válaszolta, tud egy helyet. Szomorúan megköszöntem, legalább megpróbáltam, aztán indulni készültünk. Azt mondja erre: TUD EGY HELYET! VAN SZOBA!

Hogy mi??? - kérdeztem, mint Brett percekkel azelőtt, hogy Jules szitává lőtte.

A fickó haverja három napja nyitotta meg a szállodáját, így csodálatos módon akadt még szabad szobája. Sőt: a pizzériás hívására öt percen belül megjelent, hogy elvezessen minket a helyszínre. Kicsit kábult voltam az események alakulásától, de persze kocsiba pattantunk, és követtük. Nem volt egyszerű, a kocsija sokkal kisebb, mint a Skoda, ráadásul ő az összes kátyút fejből tudta – ellentétben velem. De nem volt nagy baj, nem maradtam le.

Szép szobát mutatott, annyi szépséghibával, hogy két férőhelyeset. Elmondta, hogy a másik két férőhely innen öt perc autózásra van. Meg is jegyeztem, hogy öt perc autózás az ő tempójában kb Tirana… aztán végiggondoltam: nem fogom itt hagyni

-          sem a két gyereket

-          sem a két csajt

-          sem Odit és Ateszt.

Kértem inkább, hogy dobjunk be a szoba közepére egy matracot, inkább összehúzzuk magunkat és elleszünk néhány órát ebben a kis szobában. Így is lett…

Lementem még a fickóval a kocsihoz a csomagokért. Büszkén mutatta a vadonatúj cégért, eldicsekedett, hogy a szállodáját az apjáról nevezte el Villa Fatos Qama-nak. Na, mondom, akkor erre most igyunk. Becsületére legyen mondva, elfogadta a pálinkát, udvariasan meg is húzta, de utána bocsánatkérően közölte, hogy mióta lejött a kokainról, annyira az alkoholt sem preferálja. Ja, vagy úgy… akkor nem kap repetát…

Aztán ágyba zuhantam. Éjjel egy óra volt…

A félig-meddig kényszerből kiválasztott Portik hotel harmadik emeleti tetőteraszán kaptunk reggelit.

A reggeli is finom volt, az óváros panorámája is, a nagyvilági érzés is a tetőteraszon, de a hegygerincek mögött emelkedő sötét felhők már messze nem annyira, főleg, miután egy helyből is vizes kanyon lett volna az aznapi program.

Kicsit aggódva indultunk el.

A kanyon kavicsos aljához ugye javasolt a strandcipő, amit logikus lett volna Montenegróban megvenni a tengerparton, de nem is mi lennénk, ha ezt a magától értetődő lépést nem halasztottuk volna Albániának az egyik tengertől lehetőleg legtávolabb fekvő városában megtenni. A beszerzés ennek megfelelően volt egyszerű – azaz semennyire sem. Több bolt végiglátogatása, némi félreértés és némi jelképes, de sikeres alkudozás után azért ez a puzzledarab is a helyére került és indulhattunk a kanyonhoz.

Az időjárás továbbra is aggasztott, sötétedtek a felhők, erősödött a szél, néha csöpögni is kezdett az eső, de megadtuk magunknak a siker esélyét, nem fordultunk vissza.

A táj változatosabb, érdekesebb, az út pedig szerencsére sokkal kevésbé forgalmas volt, mint az előző napon Beratig; A hőség sem kínzott, szép utunk volt. Az utak állapota vegyes: keskenyebb, szélesebb, de igazán rossz szakasz szerencsére nagyon ritkán fordult elő.

A Banjes-tó

Óóóóriááási szenzáció!!! Láthatatlan híd! Jöjjenek, nézzék!

Már a Banjes tó partján kanyarogtunk, amikor legnagyobb megdöbbenésemre egy teknősbékát láttunk átkelni az úton. Az út jó széles volt, a teki lassú, úgyhogy mihelyt lehetett, megálltunk, hogy megmentsük az életét. Kb 150 métert kellett visszagyalogolni, de meglett, átvittük az úton. Közben a korlát mögött Atesz talált még kettőt, Odil meg egy döglött kakast… (Tán' csak nem a teknősök győzték le??? Akárhogy is, érdekes hely, na…)

A megállásnak és a visszasétálásnak köszönhetően sikerült észrevenni a kis barna táblát, ami leterelt a főútról a kanyon felé. Olyan pici volt, hogy utazósebességgel simán elhúztunk volna mellette – úgyhogy: Köszi, Teki!

A mellékúton elhaladtunk egy láthatóan tanácstalan VW Transporter mellett is. Amikor nem sokkal később Atesz gyomorpanaszai miatt meg kellett állnunk kicsit, közeledni láttam ezt a kocsit, meg is állt mellettünk. Magyarok voltak, akik szintén a kanyonba tartottak, de a földút elriasztotta őket a továbbhaladástól. Megegyeztünk, hogy engem (egyelőre) nem riaszt vissza a földút, aztán elváltunk egymástól. Atesznek sem volt komoly baja, haladhattunk.

Egyébként kétségtelenül kellemetlen út vezetett a kanyon bejáratához. Nagyon óvatosan, néhol lépésben haladva lehetett csak vigyázni a kocsira. Odaértünk, nekikészülődtünk a túrának, amikor ismét közeledni láttuk a Transportert. Kivárták, hogy a Superb elmegy-e, és mivel nem mentünk vissza hamar és dolgunkvégezetlenül, már a kisbuszt is oda merték engedni…

Bejárat

A kanyonról magáról fölösleges sokat írnom, a képek többet mondanak. A víz, mondjuk úgy „friss” volt, strandcipőben el lehetett benne bandukolni, de azért mindig kellemes volt kilépni a száraz részekre.

Az oldalsó természetes termálmedencékben sem volt kifejezetten meleg a víz, ott érdekesen keveredtek a jéghideg és langyos áramlások, ott jókat lehetett csobbanni.

Mentünk csak előre, szűkült a kanyon, vadult a táj, de amikor már kifejezetten szűkké vált, megdördült az ég, jelt adott a visszafordulásra. Én egyedül bementem még egy utolsó kanyar mögé, itt már derékon fölül ért a víz és elég sötét is volt. Néhány utolsó kattintás a telefonnal, aztán nyomás vissza.

Az autóhoz visszatérve rendeztük sorainkat, átöltöztünk szárazba, amikor lecsapott a felhőszakadás. A 150 méterre levő vendéglő kapujába is autóval mentünk, de egy jó negyed óráig ki sem szálltunk, olyan heves volt a zivatar. Utána is éppen csak annyira enyhült, hogy gyorsan beszaladhassunk a vendéglőig.

Ételfotó!!! Ebédünk: rizzsel összesütött csirke. Elfogyott!

Itt valami családi buli volt, egy verandaszerű helyen ültek vagy húszan a hosszú asztal mellett, és amikor már eleget ittak, kirobogtak a lugas alá táncolni.

Atesz viszonyul a balkáni mulatóshoz... :-)

A lugas kb semennyire nem védte meg őket a szakadó esőtől, de ez senkit nem zavart, olyasmi sortáncot jártak, amit mi itthon inkább a görögökhöz kötnénk. Úgy odaverték a lábukat a vizes kőhöz, hogy csak úgy fröcskölt a víz szanaszét.

Aztán két fickó úgy döntött, hogy nem érdekli őket a szapora villámlás, márpedig fürödni fognak a medencében. Így is tettek, de nem sokáig tartott a fürdés, mert az egyikük úgy odaverte a lábát a medence széléhez, hogy mindjárt ömleni kezdett belőle a vér, egyből elsősegélyre szorult, körégyűlt az egész sápítozásra váltó pereputty (még a zenét is előzékenyen lehalkították, hogy jobban hallatszon a sápítozás), és alaposan be kellett kötözni.

Mit mondjak, a Macskajaj ehhez képest kutyaf...üle...

Ráadásul addigra már odáig fajult a barátságunk a személyzettel és az úri közönséggel is, hogy kénytelen voltam bevinni a kocsiból Apu pálinkáját, hogy bizonyítsam a helyieknek a rakival szembeni vitathatatlan felsőbbrendűségét.

Miután megkóstolták, csettintgettek és bólogattak, úgyhogy a megszokott módon igazam lett, még akkor is, ha a kóstolásban-összehasonlításban vezetésügyileg nem volt szabad részt vennem.

Az ebéd és a zivatar elmúltával visszatértünk Beratba és megkerestük az előző este telefonon leegyeztetett szállást. (Hotel Kapllani)

Teljesen föl voltam készülve arra, hogy nem fognak emlékezni és csak a vállukat vonogatják a láttunkra, de pozitívan csalódtam: kedvesen fogadtak és vezettek a szobához, ami egy kifogástalan minőségű, igényes családi szoba volt. Szavunk nem lehetett!

Becuccoltunk, és mivel aznapra Odil és Atesz strandcipője már tele volt a mászkálással, Odival kettesben indultunk el megnézni Beratot. Végigbolyongtunk a kanyargós, meredek sikátorokon, fölcaplattunk a fellegvár panorámapontjára, és mire visszajutottunk a szállásra, már be is sötétedett.

Benyomásaink a városról:

A két kép valami hasonló pontról készülhetett, ránézésre nyolcvan év különbséggel.

Mercedesország

Az Osum partja

Zivatar után

Óvárosi sikátorok

Hava bácsi portája

Látképek a fellegvárból

... beginning of a beautiful new friendship... :-D (random útszéli kóbor póni a fellegvárban)

Na, ez érdekes volt. A nyáresti séta során fönt a fellegvárban belebotlottunk egy keresztény szertartásba, ami annyira "egzotikus" volt, hogy semmilyen szinten nem tudtam beazonosítani. Nem akartam szemtelen turistaként viselkedni, csak egy képet lőttem nagyon diszkréten, és annyit tudtam meg az egyik résztvevőtől, hogy ezek bizony ortodoxok, mert ők Albániában is jelen vannak. A papok öltözete, az énekek stílusa valóban ortodoxiára utalt, de a szövegből nyilván egy kukkot sem értettem meg nem is vagyok odavalósi, úgyhogy bármit el tudtak volna velem hitetni.

éjjeli Berat

A kaland fokozódik, ma belépünk Albániába!

Miután az éjjel nem sikerült, legalább reggel szerettük volna megnézni az ulcinji fellegvárat, ráadásul az időnk is kényelmesre volt szabva, úgyhogy itt kezdtünk. Simán fölszaladtunk a már éjjel megismert utcákba, sikerült is klasszul parkolni, sikerült is kényelmesen fölsétálni a várba.

Kellemes kis utcák, sikátorok, egészen takaros rend, szavunk nem lehet, hacsak az nem, hogy a kilátópontok többségére rátelepedtek a kávézók és a vendéglők, ezért a szép képekért nagyon meg kellett válogatni, hova léphetünk ki a várfal mellé.

A kocsmárosok persze nem bánták volna, ha az ő teraszukról fényképezünk, mondta is az egyik, hogy akár le is ülhetnénk egy hideg italra. Udvariasan hárítottam, hosszú út áll még előttünk, nincs időnk időzni, szóval bocs. Hova megyünk? Beratba? Ó, hát mekkkkkora szerencse, ő pont onnan származik, üljünk csak be hozzá egy hideg italra, majd mesél… Na jó, hagyjuk…

Az előtérben a szállóvendégek poggyászát a sikátorokban elfuvarozó pótkocsis kistraktor.

Nem tudom, ti ismertétek Ulcinj és Cervantes kapcsolatát?

Nekünk csak az tűnt föl lépten-nyomon, hogy „Dulcinea kávézó”, Cervantes étterem, Dulcinea nevű hajó makettje, stb stb. Aztán a nagyokos fejemben annyi nagy nehezen összeállt, hogy Ulcinj-Dulcinea – azért kicsit mégiscsak hasonlítanak egymásra, nem?

Na, aztán itthon utánanéztem, és kiderült, hogy Cervantes öt évig, amíg ki nem vásárolta magát végül, az ulcinji kalózok vendégszeretetét élvezte, mint ígéretes túsz. Az öt év alatt nem tétlenkedett, például összejött egy helyi nővel, akiről aztán Dulcinea lett elnevezve… Miket meg nem tud az ember…

Akárhogy is, az idő repült, mi meg nem akartunk öt évig maradni, úgyhogy gyorsan Rosinantéra pattantuk, vagyis be a Skodába, és elindultunk Albániába. Eseménytelenül csorogtunk a határig, és elégedetten láttuk, hogy nem is igazán veszélyes a sor.

Azért a határőrök nem vették félvállról a dolgukat! A montenegrói határozott mozdulattal intett, hogy húzzunk már innen tovább, az albán viszont lelkiismeretesebb volt, az intéshez még egy szigorú „csaó”-t is hozzáfűzött! Így könnyen halad a sor…

A harmadik vonal viszont csak itt következett! Az elővédet a telefonkártya-árusok alkották, aztán jöttek a pénzváltók, végül a segédcsapatok, a koldusok hada. Kerekedett a szemem rendesen! A bácsi nem vacakolt, lazán az előttem haladó Audi elé hajtott a tolókocsijával és miután így megállásra kényszerítette, határozottan kezdte követelni a behozatali vámot, vagy bármit, ha már a határőrök ellazáskodták a dolgot. Mi előreszegeztük a tekintetünket (nem vagyunk idevalósiak…), átszlalomoztunk a siserehadon, és belevetettük magunkat az egzotikumba.

Aztán azt láttuk, hogy azért annyira nem kell eltátani a szánkat… Szemét, persze, az volt, de az út, a települések, az összhatás – mondjuk, normális. Nincsenek se tuaregek, se nyájak az úton, csak lehet szépen menni, nyugodtan, normálisan.

Persze, egészen addig, amíg Shkodra határában föl nem tűnik egy alattomos körforgalom. Ez annyira meglepi az arra járókat, hogy muszáj mindjárt egy másfél kilométeres dugónak kialakulnia, amivel gyorsan elvesztünk háromnegyed órát. A másfél kilométer minden száz méterén szolgálatban állt egy-két koldus, vagyis arra kell következtetni, hogy ez a dugó a napi ügymenet része, semmi extrém…

(Azért sajátos helyzet volt... A lépésnél lassabban araszoló kocsi körül kéregetők lebzseltek, szakadtan, szurtosan, nagy szemekkel a 35 fokban, a légkondicionált kocsiban viszont Atesz azon dühöngött, hogy nem működik a mobilnet.)

Miután átverekedtük magunkat a körforgalmon, ritkult a dugó, újra szépen meg lehetett indulni. Odafigyelve, nem bambulva, de kétségtelenül haladósan. A Rodon-fokot kicsit fájó szívvel (idő hiányában) nem vállaltuk be, Tirana-külső és Durres-külső érintésével zúztunk le délre, Beratba.

Az utak minősége jobb volt a vártnál, a nagyvárosok környékén a dugók miatt viszont időről időre rendesen belassultunk.

Egy nagyon emlékezetes pont volt: négysávos útra hajtottam föl (lehet, hogy egyenesen autópályára?), egy széles gyorsítósávon, szemem a tükrön, veszem föl a forgalom ritmusát, amikor bamm… odavág egy fekvőrendőr lendületből… még magamhoz sem térek, bammm… a következő… Szegény kocsi, jó, hogy ki nem szakadt a futómű. De hát noooormális??? Gyorsítósávba fekvőrendőr??? Maaargit? Akárhogy is, megúsztuk, bírta a kocsi, de én is bírtam röhögés nélkül.

Fogytak a kilométerek, de a táj valahogy csak nem akart szép lenni. Mármár kezdtem csalódni… Ezért jöttünk?

Odil csak úgy megkérdezte a hátsó ülésről:

- Ez az egész ország ilyen?

- Mégis milyen?

- Hááát… olyan… szedett-vedett…

Hát igen, találó megfogalmazás.

Akárhogy is, nagy nehezen eljött a nevezetes Berat. Vagyis eljöttünk mi oda… Vagy mi…

Irány a szállás! (Pasholari Apartments)

Tudtuk, hogy itt hangsúlyos lesz a panoráma, ezért nem lepődtünk meg, hogy a hegynek fordultunk. DE MILYEN UTCÁKBAN!!! Szűk, fogtöméskirázós, kanyargós, gyomos, szűk, meredek… na ne!

Nyilván megint megvezetett a navi, ilyen nincs.

Kell egy simkártya (a montenegrói az eladó minden esküdözése ellenére is fölmutatta nekünk a középső ujját…), de ez nem gond, olvastuk, hogy minden sarkon árulják. Lesz net, beszélünk a vendéglátóval, aki elmondja a széles utat, és minden rendben lesz.

Jó terv, mi?

1. Nem árulnak minden sarkon simkártyát. Rövid vadászat után találtunk egy Western Union irodát, ahol Vodafone-logót is kiraktak, úgyhogy tettem egy próbát. Hát hogy az a szegény pénzváltónő hogy megijedt, hogy én milyen marhaságokkal jövök ide… Gyorsan a telefonért kapott, és fölhívott valakit, aki majd ad nekem simkártyát, csak menjek már ki, aztán el balra ötven métert, minden rendben lesz.

Mentem, persze, haladjunk. 250 méternél találtam egy mobilszervízt, ami mondjuk kapufa, de a simkártyához talán több köze van, mint a pénzváltónak.

A srác nyakig volt egy telefonban, de a kuncsaftja szerencsére elmagyarázta, hogy ha még megyek ötszáz métert, ott lesz a vodafone-kirendeltség, az az én helyem. Hálás köszönet, nyomás.

Persze mindjárt hülyének nézett, mert természetesen a mutatott iránnyal ellenkezőleg indultam el – naná, először össze kellett szednem a kocsit meg a családot…

A Vodafone-kirendeltség gyorsan meglett, az alku megköttetett, de szegény ügyintéző elég megkövülten nézte, hogy én itt a simkártyáért bankkártyával fizetnék… Hát hová vezetne ez?

Elkezdtem kiforgatni a saját zsebeimet, a család zsebeit meg az autó aprópénztartóját, hogy valahogy szedjünk már össze 28 eurót, mert automata csak a belvárosban van. Hol álltunk meg? Hát 26 eurónál. Végül úgy lett simkártyám, hogy rátukmáltam a nőre egy öt svájci frankos érmét, amit véletlenül nem tettem ki a pénztárcából a svájci kör után. Nem volt egyszerű, de 1-0 ide.

2. A friss internettől megtáltosodott a navi, és egy józanabb úton indított föl a hegyre. Ez sem volt azért egy Birodalmi Autópálya, de azzal a nagy előnnyel rendelkezett, hogy nem zötyögött annyira, és nyitott tükrökkel is elfért rajta a Skoda. A kis dolgoknak is örülni kell!
   Néhány perc kanyargás után be is futottunk. A parkolóhely nem volt nagyon egyszerű, de egy cipőkanál segítségével simán belepasszíroztam a kocsit. A helyiek már föntről integettek, és mondták a szállás nevét. Boldogan ismételtük, mire tájékoztattak, hogy akkor nem jó helyen járunk, mert még menni kell föl a hegyre valamennyit. Mennyit??? Hát valamennyit… Kocsiba vissza, kióvatoskodás a parkolóból, nyomás tovább a hegyre. Már ott tartottunk, hogy földút, sziklák, jobbra erdő, balra szőlő, előttünk/alattunk megint a város… Most merre? Miután a tulaj nem vette föl a telefont, meg kellett hoznunk a döntést: storno, irány a város, majd valahol megalszunk, de ez nem állapot már.

Mondjuk, hogy 1-1

3. Vissza a városba, ahol harmadik próbálkozásra kaptunk szállást – igaz, hogy csak az első éjszakánkra, igaz, hogy a büdzsén fölül, de nem mertük feszíteni a húrt. Szép hely volt, a Portik hotel, végre kicsit uraknak érezhettük magunkat, meg aztán egy celebhez mégiscsak méltóbb egy ilyen hotel, mint holmi vendégház fönt a szőlőben, nem? De!

2-1 a javunkra, végre mehettünk várost nézni meg ebédelni így fél nyolc tájában…

Megindultunk a sikátorok között, hát egy élmény, elmondhatom, és közben minden szembejövő hotelbe betértünk a következő éjszaka ügyében. Az egyikük kitalálta, hogy a másik szállodájukban talán lehet egy hely másnap estére, telefonált, átadta, leboltoltuk, emiatt sem kellett már aggódnunk.

Némi séta után leértünk a berati folyóparti korzóra, ami ismét csak egy nyüzsgő, életteli, nagyon pozitív helynek bizonyult. Nem annyira harsány és irritáló, mint Ulcinj, egyszerűen bájos, népes, hangulatos.

Ez de hosszú nap volt…

Ahogy látható, Albániában egyelőre nem sok alkalmunk volt fényképezni. Illetve: a közútfenntartók autóját a mogorva sofőrrel egyszerűen muszáj volt megörökíteni. Szegény, nagyon nem tudta hova tenni a harsány jókedvünket...

Délutánra Ulcinjbe kellett érnünk, az ottani szállásunkra. (Dalila Apartments) Nem estére, mert délután még akartunk egyet fürödni. A terv Budva, Stari Bar és Ulcinj meglátogatása volt, nyilvánvalóan megvalósíthatatlanul.

Érkezés Budvába

Budvában sétálni kezdtünk, és gyorsan elcsábított egy „semi-submarine”, ami persze egyáltalán nem submarine, viszont a fenekébe szerelt ablakokon keresztül kiválóan megfigyelhettük a tenger fenekét. Érdekes kör volt, kár, hogy nem nagyon sikerült értékelhető képeket csinálni.

Fölmentünk a citadellába, ahol fölismertek és megrohantak a riporterek meg az autogramvadászok, ezért innen nagyon nehezen szabadultunk. (https://www.youtube.com/watch?v=Fqb-5TqPn3c - 3:30-tól kapok szót)

Mindenesetre érdekes hely, az utcák, a panoráma, a könyvtár...

Be kellett látnunk, hogy elment az idő, Stari Bar-t ejtenünk kell, nyomultunk le Ulcinjba.

távol	közel

Nagyon érdekes (mondjuk egyszerű, de nem is a luxusért mentünk) szállást kaptunk, a létszámunk miatt egybenyitottak két apartmant, kényelmesen elfértünk. Mi! A többiek? A többieknek el kellett tűrniük, hogy bármikor, amikor megközelítjük a szállásunkat, a folyosón el kell haladnunk az ő hálószobájuk és fürdőjük között… Agyrém, én a helyükben hisztiztem volna néhány kört a szállásadónál, de ezt a részét már nem ismerjük a sztorinak. Nekem annyi elég volt, hogy szaladtak elénk bőröndöt cipelni, és még mielőtt elfoglalhattuk volna a szobát, már sörrel-kávéval-üdítővel kínáltak. (Lehet, hogy láttak a tévében…?)

Következett a Strand! Copppaccabbaaana… Wow, tényleg szuper volt! Jó hullámok, tiszta, pont elég meleg víz, homok… jaj, mindjárt elmorzsolok egy könnycseppet… Ráadásul a végtelen hullámzó tengeren levadásztam a szökésben levő búvárszemüveget, amiért külön járt a plusz pont és a „nap hőse” megtisztelő cím.

Jól elment az idő, Ulcinjt mégsem akartuk kihagyni. Szállás, kocsi, tempó… vagyis inkább lépés. A szállás környéke egy igazi balkáni zsibvásár volt mindenféle népekkel, fényekkel, lényekkel, hülye sofőrökkel, szóval bájos volt.

A navi kinyögte, hogy az út az óvárosig 10 km, 1 óra 20 perc lesz. Maradhat? Mondom, ne komolytalankodjunk már, tíz kilométert majdnem gyalog gyorsabban megteszünk, hajrá, majd lesz valami. Hát kiderült, hogy az időigény nem légből kapott, mivel az üdülőövezetben este fél tízkor állt a kocsisor, alig vánszorgott Ulcinj felé. Tényleg nagyon sokára értünk a belvárosba, ahol kezdődött a parkolóhelyvadászat. A forgalmat rendőrök irányították és nem engedtek az igazán izgalmasnak tűnő helyekre, ezért félig-meddig véletlenül befordultam egy kisutcába, és fölfelé kezdtünk araszolni. Az utca szűkült, emelkedtünk, kanyarogtunk, aztán azt kellett észrevennünk, hogy a fellegvár tövében vagyunk. Végre egy kellemes meglepetés! Itt már lehetett picit kreatívan parkolni, ráadásul a belváros sem tűnt gyalog elérhetetlennek, le is sétáltunk.

Na, aki ismeri Ulcinj éjszakai viszonyait, nyugodtan tovább is lapozhat, mert csak ásítani fog meg legyinteni.

A többieknek elmondhatom, hogy itt aztán valódi „kultúr”sokk ért. Ilyen zsibvásárt, ilyen lüktetést, ilyen káoszt még nem láttam rövid életem alatt. Hömpölygött a tömeg, ordított a zene ezer felől. A parton egymás mellett versengett három utcai diszkó, hogy melyik a leghangosabb. A Katasztrófasújtotta Terület innen kicsit pironkodva visszavonult volna…

Világító lufik, koldusok, koldusok kisbabával, koldusok torzszülött tinédzserekkel, koldusok torz lábakkal, mutatványosok, nyerési lehetőségek, éttermek, hanyagok és jólöltözöttek, válogatott cigánylegények… Élmény, persze, élmény, sodródtunk a tömegben, egyik kezemmel Ateszt fogtam, a másikkal Odit, közben fogtam a pénztárcámat meg a telefont… én már nem is tudom, mit nem fogtam, csak egyszer érjünk ki innen egyben. Huhh…

Ilyenek itt a viszonyok fél tizenegykor...

Hajózás a Kotori öbölben és a Kék Barlangban. Haha…

Reggel még csak borulgatott, aztán esegetett, aztán jött a zuhé. Mi persze ott voltunk a startpontnál bőrig ázva – mivel a program meghirdetése tartalmazta, hogy esőben is megtartják; kétségtelen viszont, hogy az özönvízre nem tértek ki. Az egy szem szerencsétlen ügyintéző ázottan toporgott és hárította az érkezőket. Kérte, hogy menjünk vissza délre, hátha addigra lesz valami.

Visszatértünk a szállásra, szárítkoztunk egy kicsit (mondjuk az ítéletidő miatt áram nem volt), aztán délre visszatértünk, mint a Terminátor.

Namost ezt a partot úgy kell elképzelni, hogy kb tucatnyi kisebb-nagyobb cég ajánlja hajókirándulásait, a reklámtábláik pedig ott sorakoznak szépen katonásan egymás mellett. Kivéve annak a cégnek a reklámtábláját, akinél mi befizettünk, az csak makacsul feküdt a földön. A földön fekvő táblát tanácstalanul nézegette egy fiatal magyar pár, egy háromtagú kiscsalád és Lajóék.

Híján voltunk minden információnak, a telefont nem vették föl, odaküldeni senkit nem mertek. Aztán kiderült, hogy még délelőtt tíz magasságában küldtek e-mailt arról, hogy cancelled, mehetünk a p… ahova akarunk. Szerencse, hogy garanciát vállaltak az ár visszafizetésére – meg is tették, hamar, ebben nem volt hiba.

Közben viszont a velünk együtt várakozó apuka akcióba lépett, és leboltolt egy hajókirándulást egy másik céggel; annak fejében, hogy mindegyikük hoz magával még egy embert… Túlteljesítették, négyen csatlakoztunk, lett egy privát túránk a kék barlanghoz. Azaz…

Szóval tájékoztattak, hogy viharos a tenger, nem tudják garantálni, hogy a kis hajó biztonságosan el tud jutni a Kék Barlangig (ami ugye a fő attrakció lenne…), de ha nem sikerül, fölajánlanak helyette egy extra strandolást egy másik szép helyen. Nyilvánvaló volt, hogy nem lesz ebből Kék Barlang, de azért nekivágtunk.

Gospa od Skrpjela - Our lady of the Rocks minisziget és templom. Nem erőltetem a magyar fordítást, sehogy nem jön ki jól.

Mi a hajó orrában, kiscsalád a fiatal, de már kopasz Török Ádám kinézetű kapitány mögött a tatban. Érdekes volt, dobáltak rendesen a hullámok, kiszálltunk és fényképeztünk, ahol lehetett és kellett, aztán célba vettük a nyílt tengert, a Kék Barlangot. No, hát nem sokáig jutottunk. Kétségtelenül nem volt biztonságos továbbmenni, úgy dobáltak a hullámok, mint egy dinnyehéjat. Török Kapitány (egyébként Goran, ügyes fickó) tett egy hátraarcot és elmentünk nyugodtabb vizekre fürdeni.

Egykori tengeralattjáró-bázis kintről be...                                  ... és bentről ki

(A bennem élő kicsi Besenyő Pista bácsi legszívesebben elkezdte volna feszegetni, hogy ha már tengeralattjáró, mi a fenéért építették a bázist a vízfelszínre - ugye, hogy igazam van? Naugye! - de úgy döntöttem, inkább csöndre intem Pista bácsit...)

Kiscsaládról kiderült, hogy Coloradoból, Denverből jöttek, apuci (egyébként láthatóan) mehikói származású, és nagyon amerikaiasan lazák, könnyedek (vastagok…) voltak. Érdekes volt beszélgetni velük.

A visszatérés előtt tettünk egy kört a tivati jachtkikötőben, zászlókitalálósat játszottunk, meresztettük a szemünket, aztán célba vettük Kotort.

Nem bántuk meg a Kék Barlang nélküli túrát és Gorannak megköszöntem, hogy a biztonságot választotta, így is szép élmény volt.

A nap hátralevő részében elgurultunk Perastba, nézelődtünk, fényképeztünk, macskaetimológiát tanulmányoztunk, a nyílt tenger felé tartó óceánjárót bámultunk, szóval nem unatkoztunk.

Csak egy romos ház fala...

Láthatjátok, hogy Perastban külön kihívás olyan fényképet készíteni, amelyiken végül nem lesz valahol fölfedezhető egy macska, esetleg teknős. (Ő egy macskával együtt őrizte a kertet. Mondanom sem kell, ő volt a fürgébb, szorgalmasabb...)
Az utolsó kép két macskája viszont egészen meghökkentően viselkedett. A bal oldali egy gyakorlott Kotor-öböl-beli turistacsapdamacska, jött, nyomult, dörgölőzött, ahogy azt a legnagyobbaktól tanulta, a másik viszont, akivel párban jártak, teljesen megbotránkozott ezen a ledér viselkedésen, árnyékként követte a társát, macskanyelven dorgálta, próbálta (eredménytelenül) feszélyezni egy kicsit, aztán amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az igyekezete hiábavaló, a tettlegességig is elment, pofozta, próbálta elkergetni a dorombot. Nagyon fura volt, egy ideig követtük a vitájukat, de a végét sajnos nem tudtuk megvárni.

A szállásra visszatérve Atesz finom célzást tett arra, hogy még ki sem próbálhatta a vadiúj búvárszemüvegét, úgyhogy nem bánná, ha fürdenénk még egyet. Szerencsére két perc sétára voltunk a tengertől, úgyhogy meggyőzött.

Más kérdés, hogy közben már annyira besötétedett, hogy a búvárszemüvegnek nem sok hasznát vette, én viszont undorodva söpörtem le magamról a hínárt meg minden egyebet, amit szerencsére nem láttam a vízben. A fürdés csúcspontja az volt, amikor egy megtermett vizsla odaügetett a törölközőnkhöz, és a sarkától kb negyven centire hirtelen letelepített egy félkilós kutyaaknát. Na, ekkor kedvem támadt inkább visszatérni a szállásra, bár Atesz persze velem ellentétben még egyáltalán nem volt fáradt.

Az első komplett kotori napon mindjárt reggel a Szent János erődbe indultunk. Igyekeztünk, hogy megelőzzük a tömeget és a hegyek mögül följövő napot. Bár ahogy azt sejteni lehetett, annyira nem sikerült korán odaérnünk, mint terveztük, azért a fő cél megvalósult.

A leírások ijesztgettek, hogy micsoda embert próbáló mászás, meg micsoda kondi kell stb., minden különösebb probléma nélkül fölnyomultunk. Mondjuk a csúszós lépcsőfokok, párosulva a klasszikus hegyi túrázásra tervezett bakancsokkal… azok valóban okoztak néha gondot. Már ha gondnak nevezhető egy akkora orbitális seggreesés, amitől megremegtek az évszázados kápolna csodálatos ólomüvegei is, a körülöttünk lézengő turisták pedig a visszafojtott röhögés közepette átkozták magukat, amiért éppen elrakták a kamerát, így a felvételükkel ezúttal nem jutottak a Fail Army-ba... A panoráma (amúgy a seggreesésé is...) lenyűgöző volt, a képek magukért beszélnek.

ahogy caplatunk fölfelé, nyílik a táj ("Egyre feljebb furakodom, jaj, de magas ez a...")

csúcs

Délután strandoltunk. Kellemes, viszonylag zárt öblöt találtunk, jó hullámokkal, éppen jó mélységgel. Attilának különösen bejött, nagyszerűen érezte magát, és homokból némi kavicstámogatással meg is építettük a Matterhornt és a Drei Zinnent.

Harmadik nap

A terv a Zabljak-Niksic-Cevo-Kotor útvonal volt. (Cevo-t azért vettem bele, hogy leszakadjunk kicsit a főutakról.)

Niksicig egyszerűen gyönyörű tájakon kanyarogtunk, a „szokásos” hegyek-völgyek, néhol szerpentinek között, na de aztán… Jött a letérés Cevo felé! Az út beszűkült és megvadult. Valami 40-50 kilométert haladtunk az Isten háta mögött. Bozótosok, sziklák, leégett erdők, elhagyott tanyák, elhagyott falvak. A kanyar után kíváncsi lovak úton-útfélen – hát rettentően csodálkoztak, szerintem idén még nem láttak magyar rendszámú autót.

Ceva előtt az út hirtelen focipálya szélességűre hízott (embert továbbra sem láttunk), kerekedett is a szemem rendesen, hogy mivanmár, aztán pár száz méter után gyorsan visszaterelt a navigáció a kisútra, és megérkeztünk a köztes célponthoz. Elmondhatom, hogy nem volt benne sok köszönet. Kísértetváros, kísértetfalu? Gaz, szemét, vibráló levegő, elhagyott ház, aminek az oldalán az emléktáblán az 1943-as dátumon kívül még a „partizan” szót tudtam kisillabizálni. Az egyetlen társaságunk egy csontsovány kóborkutya volt. Neki is mi voltunk az egyetlen társasága, legalább tíz percre…

Továbbindultunk, és hamarosan visszaértünk a korábban már megismert széles útra. Kiszélesedett a mosolyom is, már majdnem fölgyorsultunk, amikor jöttek a kordonok, és gyorsan visszatereltek a kavicsos valóságba. Olyan csapnivalóvá vált az út, hogy először inkább tétovázva megálltunk, mi is legyen most, de amikor megjelent egy albán autó, és „arra” indult, kénytelen kelletlen követtük. Szerencsére a kavics nem tartott sokáig, az úgy ki ugyan nem szélesedett, de legalább normalizálódott, poroszkáltunk szépen tovább a senkiföldjén néhány kilométert.

Aztán megismétlődött a forgatókönyv: szép széles út, kövér gáz, nyomulás, majd egy meglepett markolókezelő visszafordított, hogy nincs ám itt semmi keresnivalónk, ezt az utat éppen építi…

Tanácstalanul caplattunk vissza pár kilométert, és egy alkalmasnak tűnő ponton kitörtünk balra, hogy végre Kotorba juthassunk. Kavics, sziklák, dömper, markolók, hátramenet. A munkásokat kérdeztük, mi legyen, mire az egyik vezetőféle beugrott a személyautójába, és intett, hogy kövessem (!!!!). Ez az út biztos a pokolba visz… De nem, óvatosan áthajtottunk a markolók között, és hamarosan kiértünk a Hivatalos Kotori Főútra. Következett Njegusi, ahol megálltunk ebédelni.

Egy másik kis család is ott evett, két dolog érdemel említést; az egyik, hogy a gyerekek kis híján összevesztek, kinek az asztala alatt kolduljon a kismacska, aki végül inkább az anyját választotta, a másik pedig, hogy amikor a másik család távozott, magyarul köszöntek el tőlünk, és a családfő fennhangon elszavalta a lengyel-magyar barátságrigmust. Jól esett, vigyorogtunk, jó utat kívántunk egymásnak.

Nem sokkal a továbbindulás után kitárult a lélegzetelállító tengeri panoráma. Nem lehetett eleget fényképezni, de csak haladni is akartunk azért.

Leereszkedtünk a kotori szerpentinen, és itt már megcsapott a kotori forgalom szele, különösen miután a navigáció kárörvendően vigyorogva közölte, hogy „the traffic is getting worse”… Aztán megjelentek a turistabuszok azon a szerpentinen, ahol a személyautók is alig férnek el. Vad szervezkedés kezdődött… Ki hova tolasson, hogy álljon félre, ne essünk szakadékba, dudáljunk (azt kell!). Úgy általában: innentől a forgalom türelemre és toleranciára tanított. Működik a természetes kiválasztódás: aki nem tanul türelmet és toleranciát, úgyis agyvérzést kap öt perc alatt…
Némi keresgélés után meglett a szállás (Vukasovic Apartments), aztán séta a belvárosba.

Nagyot bóklásztunk a történelmi városrészben, megkönnyebbülten vesztünk el a sikátorokban. Odil és Atesz önfeledten macskáztak, aztán vacsoráztunk és egészen későn sétáltunk vissza aludni.

macskapolisz

Nagyon kellemes montenegrói svédasztalos reggelivel indítottuk a napot. A füstölt szalonnájuk nagyon hasonlít a magyarra, a számtalan különböző kolbászt meg szalámit viszont lehetetlen volt végigpróbálni. Tkp egy kóstolós menüt raktam össze magamnak, ebből úgy is jól lehetett lakni, hogy a svédasztalnak maximum a negyedébe csipegettem bele, úgy, hogy a tojáshoz és a főtt kolbászhoz nem is nyúltam – olyat otthon is ehetek.

Autós kirándulás volt a terv erre a napra: be akartuk járni a Durmitor panorámakört. Nem indultunk zökkenőmentesen, a városból való kijutást még szépen mutatták a táblák, a külterületi kis utcákba viszont sikerült belekavarodni. Miután megoldottuk, elkezdődött az emelkedés. Először gyönyörű fenyőerdő, aztán panoráma a sípályáról, majd elfogytak a fák és kezdődött a szikla-bozót kombináció. Megelevenedett a gyerekkorom partizánfilmjeiben látott igazi kopár balkáni táj. Lassan haladtunk, nem is akartunk, nem is lehetett volna gyorsan menni, ez nem erről szólt. Hegyek-völgyek, útra mosott kövek és sziklák, szerpentinek, kanyonok, szóval ki lehetett bírni.

	Az a szép zöld mező egyébként civilben tómeder

Az odafelé út célpontja a Piva-kanyonba duzzasztott Piva-tó volt, nagyon látványos, hálás fotótéma – na és az oda leereszkedő szerpentin sem hétköznapi a sziklába vájt, sötét, kanyarodós alagutakkal.

Ebéd után indultunk visszafelé, ezúttal a Durmitor déli oldalán és a látvány tudott tovább fokozódni. Először füves fennsíkokra értünk, aztán ahogy megközelítettük a hegyeket, monumentálissá erősödött a panoráma.

	a padtól balra a pici szerény fehér pötty én vagyok, mellettem a pad mögött Atesz. a szélvihar a képen nem látható...
	kaffe bar :-)

Jöttek mindenféle népek, kerülgettük egymást a szűk úton, egy kis orosz csapattal próbáltunk néhány birkát becserkészni simogatás céljából, de azok túl bizalmatlanok voltak (velünk? vagy a ruszkikkal? ne feszegessük…)

Összevissza valami hetven kilométert autóztunk, mégis ráment a napunk a körre, a Zabljak határában található Fekete-tól körülkirándulását már el kellett vetni, de azért odamentünk, kicsit csónakáztunk, fényképeztünk, megcsodáltuk a monumentális, sötét fenyőerdőt, aztán zártuk a napot, mert másnap a tengerpart felé indultunk.

ilyen télen (lefotóztam egy hirdetőtáblát)

Nyugat-Balkán kör, első nap

Dabasról indultunk, még az előző esti nagyszerű Depeche Mode koncert eufóriájában.

Elvittük Zsófit Bajára, hogy onnan Pécsre buszozhasson, mi meg nekivágtunk Herceghalomnak, mert ott ugye nincs sor a határon. Most sem volt, csak valami másfél kilométer… Hátra arc, irány Bácsalmás. Ez a barba-trükk bevált, kevesebb, mint fél óra alatt Szerbiába jutottunk.

Eseménytelenül utaztunk – ennél többet nem is kívánhattam volna.

(Ezt most csak zárójelben, kicsit pirulva írom, nem vagyok rá nagyon büszke...

Tudjátok (vagy nem...), otthonülő típus vagyok, a vezetési stílusom kifejezetten nyugdíjasossá vált az utóbbi években (kapom is az ívet néha Lacitól), nem keresem a bajt, hagyom, hogy menjenek a hülyék, ahova akarnak.

Itt viszont megingott a higgadtságom és a körülmények összejátszása segítségével legalább egy pitiáner picikét bosszút álltam....

Történt, hogy ballagtunk lefelé a szerb autópályán, amikor föltűnt a tükörben egy piros pötty villogó fényszórókkal jelezve, hogy takarodjak a belső sávból. Naná, menj csak, tiéd a pálya, az auto pálya, az autoautoauto pálya...

Egy R8-as Audiról beszélünk, svéd rendszámmal, melyet Sancho Panzaként követett egy BMW SUV.

Pár száz méterrel előrébb egy öreg szerb VW Passat kombi viszont elfigyelmetlenkedte a szituációt, és a kelleténél valami 15 másodperccel tovább maradt a belső sávban.

Ekkor az történt, hogy a BMW előrekúszott, beállta a VW elé, fékezgetett, miközben az Audi hátulról villogott és dudált. Lehet, hogy a volkswagenes lehetett volna ügyesebb, de ez az agresszivitás kihozta belőlem az igazságharcost.

Odaértünk ugyanis az autópályakapusorhoz. Sutty... gombnyomás, átlendülés, az Audiból, egy méter mélyről viszont ez nem volt egy annyira magától értetődő mozdulat. Mire kikászálódott a nyomorult a jegykérő gombig, már újra előtte voltam.

És mit tesz isten... a Skodri képtelen volt megelőzni a kamiont a következő három kilométeren, csak ment mellette a belső sávban, pedig egy vörös gombóc igen szaporán villogott és dudált a tükörben...

Na, zárójel bezárva, ezt most gyorsan felejtsétek el...)

Pár száz kilométer autópálya után már érdekesebb utakon közelítettünk a montenegrói határ felé, a tempó nyilván csökkent, a forgalom fokozódott, de nem volt gond. Ismét fél óra várakozás, és máris Montenegróban voltunk. Némi kanyargás után elértük első tervezett célpontunkat, a Tara-kanyon hídját.

Ettünk egy helyi hideg paraszt-tálat a hídfőnél, elkezdődött a macskabarátkozás, aztán kis séta következett a hídon. Mit mondjak… nincs valami fényes állapotban. Biztosan biztonságos, őrült nagy teherautók dübörögnek át rajta szügyig megrakva farönkökkel, de keskeny is, repedezett is, még szerencse, hogy legalább rettentően látványos.

A séta és fényképezés után továbbindultunk Zabljakba, az első szállásunkra. (Pavlovic Apartments) Ide már izmos szerpentin vezetett föl, szépült és vadult a táj. A szállás a főút mentén áll, könnyen kiszúrtuk, nem kellett keresgéléssel tölteni az időt.

Lepakolás és szusszanás után csináltunk egy belvárosi kört, vettünk vizet, internetet, egy-két apróságot. Na, itt már beütött a káosz és a tolakodás, amire a leírások figyelmeztettek. Araszolva és kreatívan kellett haladni és parkolni, de sikerült mindent megoldani.