Csak lazán, könnyedén… Összevissza száz kilométer autózás várt ránk ezen a napon, bele volt számolva, hogy lépten-nyomon meg fogunk állni és fényképezni az Osumit kanyon mentén és kora este már Permetben nézünk várost. Mit mondjak… ember tervez…Illetve tervezett a navigáció is, Beratból Permetbe mindenáron kerülőúton akart elvezetni, én viszont nem akartam szót fogadni, hiszen ott az út, csak követni kell, "egyenesen" Permetbe. Hagyjon már!

A start amúgy nem is volt rossz. Mondom: kicsekkoltunk a szállásról és nyugdíjas tempóban délnek vettük az irányt az Osumit folyó mentén. A völgy lassan szűkült, volt is egy-két látványos pont, elhaladtunk az addigi legnagyobb szemétkupac mellett (pedig volt konkurencia rendesen…), lazán elhaladtunk a vízesés bekötőútja mellett (mivel az égvilágon semmi nem jelezte), de sem nagy gond, sem nagy szenzáció nem volt. Amikor ez utóbbi mulasztásról megbizonyosodtunk, csak visszafordultunk azért, időmilliomosok voltunk és addig a táj sem kényszerített állandó fényképezős megállásokra.

A google levitt a főútról, aztán pár száz méter után, még a falu közepén azt mondta, hogy akkor most megérkeztünk, ez itt a vízesés. Úgy lestem körbe, mint Vincent Marsellus Wallace nappalijában – hát őszintén elmondhatom, a környéken a legkevésbé sem emlékeztetett még csak vízeséshez hasonló objektumra sem… De ha már visszakanyarodtunk, nem hagytuk annyiban, mentünk még kicsit, és pár száz méter után tényleg rábukkantunk egy parkolóra, amiről úgy gondoltuk, hogy itt a vízesés látogatóinak a kocsijai kell, hogy álljanak. Alig álltunk meg, odapattant mellénk egy 10-12 éves forma cingár gyerek (jut eszembe… többször is elhaladtunk Cingar település mellett… :-D ) és gördülékeny, magabiztos angolsággal megérdeklődte, hogy „ó, testvér, merre visz az utad?” Persze kicsit sem volt meglepődve, amikor meghallotta, hogy mi bizony kivételesen a vízesést keresnénk, és szívesen felajánlotta, hogy megmutatja az utat. Köszönettel elfogadtuk az útbaigazítást, de ezt követően olyan sokáig szöszmötöltünk a bakancsokkal, a fürdőgatyákkal, az esőkabátokkal (bizony, ez egy olyan hely volt, ahol mindhárom szett teljesen releváns lehetett), hogy szegény srác már csalódottan visszaült az őrhelyére az árokpartra, mert azt hitte, hogy csak szórakozunk vele. Mivel nagyra értékeltem a talpraesettségét, az angolját, a kulturáltságát, a kezébe nyomtam némi pénzt, még akkor is, ha az útbaigazítás annyiból állt is, hogy „arra menjetek tovább, aztán ott lesz a vízesés!”…

A túra a vízesésig valami huszonöt perc volt. Többnek éreztük, mert az út hol jobban, hol kevésbé, de azért csak masszívan emelkedett, és hiába voltunk a természet közepén, az emberi tevékenység folyamatosan szemet szúrt. Sáros út, amit a vízmű használ, vastag vízvezetékcsövek, műtárgyak stb. A vízesés végül szép volt (bár tavasszal biztosan látványosabb lett volna, mint kora-augusztusban), a lábunkat meg is áztattuk alatta (másra nem voltunk képesek, bár Attila erősen lobbizott, hogy ő akkor is bírja a hideg vizet – nem engedtük meg neki) aztán visszaindultunk az autóhoz és újra a déli irányra fordultunk.

Corovodában ebédeltünk egy régivágású vendéglőben, hatalmas fák alatt, műanyagszékeken ülve, ahol a pincér csak olaszul tudott és elfelejtett köretet hozni, de a hiba és a késés miatt a második kör italunkat ajándékba kaptuk. (Magyar feliratú dobozos kólát is kaptunk!)
Amikor megindultunk Permet felé, egy pick-upos fickó leintett, fejcsóválva végignézett az autón, és figyelmeztetett, hogy ez a szép kocsi nem lesz ám alkalmas a permeti útra. Fölényesen lekezeltem, tudom én, mitől döglik a légy, átmentem én már ezzel a kocsival néhány izgalmas helyen…

Hamarosan elértük a kanyon igazán látványos részeit, panorámapontokkal, fényképezőhelyekkel, itt már megértettük, miért kihagyhatatlan a látványosság. Még egy kicsit később alkalmunk volt leereszkedni a folyóhoz, és testközelből is megtapasztalni a sziklákat. Kicsit szomorúak voltunk, mert eddigre már vastagon benne jártunk a délutánban, én ilyenkorra már szívesebben lettem volna Permet határában, de Odil és Atesz olyan jól érezték magukat a folyóparton, hogy sokáig nem volt szívem indulást vezényelni. Amikor végül megtettem, váratlanul csodálatos, széles, új, tükörsima úton haladhattunk tovább. Egyszer-egyszer még volt alkalmunk lefényképezni a kanyont, de aztán láthatóan elhagytuk azt, tudtuk, hogy innentől már csak Permetben állunk meg, 45 kilométer, másfél óra.

Az ám, de azzal nem számoltunk, hogy megszűnik az út. Legalábbis abban az értelemben, ahogy mi az utat elképzeljük… A fényességes, vadiúj, tükörsima aszfalt átmenet nélkül adta át a helyét egy sziklás csapásnak. Csikorogtak rendesen a fogaskerekek a füleim között (meg a váltóban…), hogy most akkor mi a fene legyen, tájékozódtunk kicsit alternatív irányban, hasonló eredménnyel, aztán jobb híján nekivágtunk. Bátraké a szerencse! Na, ez most nem jött be, mert az „út” képes volt arra a hihetetlen mutatványra, hogy minden kanyar után még járhatatlanabbá vált. (Ekkor lelki szemeim előtt fölrémlett a pick-upos fickó Corovodából!) Csekély vigaszt nyújtott a szénégető baksák látványa, csüggedten araszoltunk előre. Lassan alkonyodott, térerőnk annyi volt, mint félúton két szaharai oázis között.

Aztán egyszer csak szembe jött egy igazi, vérbeli, széles kerekű off-road jeep. A benne ülők tátott szájjal csodálkoztak, hogy mi a bánatot keresünk mi erre ezzel az autóval, aztán sürgősen fölvilágosítottak, hogy egy lépést se tovább, mert soha nem jutunk ki innen.

A pánik határán araszolva fordultunk meg és indultunk vissza a járható utak felé. Nem volt kérdés, a program borult, vissza kell mennünk Beratba, szállást kell keresnünk. Permet, Gjirokaster kimarad, így jártunk.

Mire újra térerőbe értünk, a telefonon ott sorakoztak a permeti szállásadó elkeseredett, aztán dühös üzenetei. Mivel ő nem tudta, amit mi igen, teljesen át tudtam érezni a frusztrációját, de a szituáció nem volt alkalmas arra, hogy még az ő lelkét is ápolgathassuk…

Ötvenöt kilométer állt előttünk a sötét, kanyargós, de legalább aszfalttal fedett úton. Én nyomtam a gázt, Odil hátul a telefonját, hogy szállást találjon. Hívtuk megint a Kapllanit, ahonnan aznap reggel indultunk, de sem náluk, sem a haverjuknál nem volt szoba.

Odil lefoglalt valamit a bookingon, de gyorsan jött az üzenet, hogy ne örüljünk, nincs is szabad szobájuk.

Aztán talált egy másikat, azt visszaigazolták – végre megnyugodhattunk, csak érjünk vissza végre Beratba. Ez a szállás ugyan küldött egy rövid üzenetet, ami a google szerint máltaiul volt, de nem foglalkoztunk vele, csak törtünk előre (illetve valójában visszafelé...) a lefoglalt szállásra. Ez Berat túlsó, északi végén volt, és a helyszínen tudtuk meg, hogy az üzenetük nem máltaiul, hanem olaszul szólt volna, és azért nem sikerült lefordítani, mert két szó közé elmulasztottak szóközt tenni. Gondolhatjátok, mit jelentett az az üzenet helyesen leírva… Úgyhogy megkérdeztük, tud-e valakit, akinek van szobája négy ember részére. Telefonált, kedves volt, de nem sikerült szobát találnia.

Nem volt mese, indultunk vissza a város felé és minden útba eső hotelbe benéztünk. A 11. (!) visszautasítás után értünk vissza a központba, a Portikhoz. Ott éppen az a srác volt a recepciós, aki már az első berati estén is kisegített, ismerősként üdvözölt, de szállást nem tudott adni. Vadul elkezdett viszont telefonálni, tényleg nagyon lelkiismeretes volt, de sajnos eredménytelen. Ott lófrált valami haverja, őt is bevonta a keresésbe, ő is telefonált. Több visszautasítás után végül közölte, hogy menjek csak fölfelé a kisutcán, ott majd várni fog egy jáng lédi, aki ad nekünk szobát. Na, gondoltam, végre valami jó is történik, úgyhogy nekiiramodtunk.

Hát a jáng lédi úgy jött, mint Bornai Tiborhoz a kékszemű lány a tihanyi révnél… Sehogy. Némi téblábolás után rezignáltan tértem vissza a Portik recepciójára, ahol közben műszakváltás volt, a haverom elpárolgott, az éjszakás recepciós pedig rémülten közölte, hogy nem tud angolul, továbbá németül, olaszul, sőt szükség esetén albánul sem, csak menjek már. Megértettem a finom célzást, kifelé indultam, de ekkor megláttam a jáng lédit ígérő szakállast, és nem hagytam futni. Ő odaintett egy másik suhancot, hosszan beszéltek albánul, majd közölte, hogy kövessem a srácot. Minden mindegy alapon követtem, gondoltam, ha ki akarják venni a vesémet, akkor jó esetben talán alhatok majd közben kicsit…

Fölnyomult két ház között egy meredek lépcsőn, és Dzsovannit kereste. Dzsovanni szorgalmasan dohányzott, meghallgatta a problémát, és telefonálni kezdett. Én a lépcső középtáján álltam, ideális pozícióban a teraszon tevékenykedő félkilós kiskutya számára, hogy egyenesen a fülembe csaholhasson.

Dzsovanni sokat telefonált, majd lementünk együtt az utcára, megkérdezte az ott ténfergő haverjait, van-e valakinek szobája, majd széttárta a kezét.

Ennyi, akkor irány Saranda. Azért, hogy mégse legyen annyira jó kedvünk, az eső is rázendített. Itt már csak egy pizza segíthetett. Az éjszakai túra előtt kellett valami táplálék meg koffein, úgyhogy betértünk egy pizzériába. Miután megkajáltunk, fizetés közben azért minden mindegy alapon megkérdeztem a főnöksrácot, van-e orvossága a problémánkra. Hát persze, válaszolta, tud egy helyet. Szomorúan megköszöntem, legalább megpróbáltam, aztán indulni készültünk. Azt mondja erre: TUD EGY HELYET! VAN SZOBA!

Hogy mi??? - kérdeztem, mint Brett percekkel azelőtt, hogy Jules szitává lőtte.

A fickó haverja három napja nyitotta meg a szállodáját, így csodálatos módon akadt még szabad szobája. Sőt: a pizzériás hívására öt percen belül megjelent, hogy elvezessen minket a helyszínre. Kicsit kábult voltam az események alakulásától, de persze kocsiba pattantunk, és követtük. Nem volt egyszerű, a kocsija sokkal kisebb, mint a Skoda, ráadásul ő az összes kátyút fejből tudta – ellentétben velem. De nem volt nagy baj, nem maradtam le.

Szép szobát mutatott, annyi szépséghibával, hogy két férőhelyeset. Elmondta, hogy a másik két férőhely innen öt perc autózásra van. Meg is jegyeztem, hogy öt perc autózás az ő tempójában kb Tirana… aztán végiggondoltam: nem fogom itt hagyni

-          sem a két gyereket

-          sem a két csajt

-          sem Odit és Ateszt.

Kértem inkább, hogy dobjunk be a szoba közepére egy matracot, inkább összehúzzuk magunkat és elleszünk néhány órát ebben a kis szobában. Így is lett…

Lementem még a fickóval a kocsihoz a csomagokért. Büszkén mutatta a vadonatúj cégért, eldicsekedett, hogy a szállodáját az apjáról nevezte el Villa Fatos Qama-nak. Na, mondom, akkor erre most igyunk. Becsületére legyen mondva, elfogadta a pálinkát, udvariasan meg is húzta, de utána bocsánatkérően közölte, hogy mióta lejött a kokainról, annyira az alkoholt sem preferálja. Ja, vagy úgy… akkor nem kap repetát…

Aztán ágyba zuhantam. Éjjel egy óra volt…