Nagyon kellemes montenegrói svédasztalos reggelivel indítottuk a napot. A füstölt szalonnájuk nagyon hasonlít a magyarra, a számtalan különböző kolbászt meg szalámit viszont lehetetlen volt végigpróbálni. Tkp egy kóstolós menüt raktam össze magamnak, ebből úgy is jól lehetett lakni, hogy a svédasztalnak maximum a negyedébe csipegettem bele, úgy, hogy a tojáshoz és a főtt kolbászhoz nem is nyúltam – olyat otthon is ehetek.

Autós kirándulás volt a terv erre a napra: be akartuk járni a Durmitor panorámakört. Nem indultunk zökkenőmentesen, a városból való kijutást még szépen mutatták a táblák, a külterületi kis utcákba viszont sikerült belekavarodni. Miután megoldottuk, elkezdődött az emelkedés. Először gyönyörű fenyőerdő, aztán panoráma a sípályáról, majd elfogytak a fák és kezdődött a szikla-bozót kombináció. Megelevenedett a gyerekkorom partizánfilmjeiben látott igazi kopár balkáni táj. Lassan haladtunk, nem is akartunk, nem is lehetett volna gyorsan menni, ez nem erről szólt. Hegyek-völgyek, útra mosott kövek és sziklák, szerpentinek, kanyonok, szóval ki lehetett bírni.

	Az a szép zöld mező egyébként civilben tómeder

Az odafelé út célpontja a Piva-kanyonba duzzasztott Piva-tó volt, nagyon látványos, hálás fotótéma – na és az oda leereszkedő szerpentin sem hétköznapi a sziklába vájt, sötét, kanyarodós alagutakkal.

Ebéd után indultunk visszafelé, ezúttal a Durmitor déli oldalán és a látvány tudott tovább fokozódni. Először füves fennsíkokra értünk, aztán ahogy megközelítettük a hegyeket, monumentálissá erősödött a panoráma.

	a padtól balra a pici szerény fehér pötty én vagyok, mellettem a pad mögött Atesz. a szélvihar a képen nem látható...
	kaffe bar :-)

Jöttek mindenféle népek, kerülgettük egymást a szűk úton, egy kis orosz csapattal próbáltunk néhány birkát becserkészni simogatás céljából, de azok túl bizalmatlanok voltak (velünk? vagy a ruszkikkal? ne feszegessük…)

Összevissza valami hetven kilométert autóztunk, mégis ráment a napunk a körre, a Zabljak határában található Fekete-tól körülkirándulását már el kellett vetni, de azért odamentünk, kicsit csónakáztunk, fényképeztünk, megcsodáltuk a monumentális, sötét fenyőerdőt, aztán zártuk a napot, mert másnap a tengerpart felé indultunk.

ilyen télen (lefotóztam egy hirdetőtáblát)

Nyugat-Balkán kör, első nap

Dabasról indultunk, még az előző esti nagyszerű Depeche Mode koncert eufóriájában.

Elvittük Zsófit Bajára, hogy onnan Pécsre buszozhasson, mi meg nekivágtunk Herceghalomnak, mert ott ugye nincs sor a határon. Most sem volt, csak valami másfél kilométer… Hátra arc, irány Bácsalmás. Ez a barba-trükk bevált, kevesebb, mint fél óra alatt Szerbiába jutottunk.

Eseménytelenül utaztunk – ennél többet nem is kívánhattam volna.

(Ezt most csak zárójelben, kicsit pirulva írom, nem vagyok rá nagyon büszke...

Tudjátok (vagy nem...), otthonülő típus vagyok, a vezetési stílusom kifejezetten nyugdíjasossá vált az utóbbi években (kapom is az ívet néha Lacitól), nem keresem a bajt, hagyom, hogy menjenek a hülyék, ahova akarnak.

Itt viszont megingott a higgadtságom és a körülmények összejátszása segítségével legalább egy pitiáner picikét bosszút álltam....

Történt, hogy ballagtunk lefelé a szerb autópályán, amikor föltűnt a tükörben egy piros pötty villogó fényszórókkal jelezve, hogy takarodjak a belső sávból. Naná, menj csak, tiéd a pálya, az auto pálya, az autoautoauto pálya...

Egy R8-as Audiról beszélünk, svéd rendszámmal, melyet Sancho Panzaként követett egy BMW SUV.

Pár száz méterrel előrébb egy öreg szerb VW Passat kombi viszont elfigyelmetlenkedte a szituációt, és a kelleténél valami 15 másodperccel tovább maradt a belső sávban.

Ekkor az történt, hogy a BMW előrekúszott, beállta a VW elé, fékezgetett, miközben az Audi hátulról villogott és dudált. Lehet, hogy a volkswagenes lehetett volna ügyesebb, de ez az agresszivitás kihozta belőlem az igazságharcost.

Odaértünk ugyanis az autópályakapusorhoz. Sutty... gombnyomás, átlendülés, az Audiból, egy méter mélyről viszont ez nem volt egy annyira magától értetődő mozdulat. Mire kikászálódott a nyomorult a jegykérő gombig, már újra előtte voltam.

És mit tesz isten... a Skodri képtelen volt megelőzni a kamiont a következő három kilométeren, csak ment mellette a belső sávban, pedig egy vörös gombóc igen szaporán villogott és dudált a tükörben...

Na, zárójel bezárva, ezt most gyorsan felejtsétek el...)

Pár száz kilométer autópálya után már érdekesebb utakon közelítettünk a montenegrói határ felé, a tempó nyilván csökkent, a forgalom fokozódott, de nem volt gond. Ismét fél óra várakozás, és máris Montenegróban voltunk. Némi kanyargás után elértük első tervezett célpontunkat, a Tara-kanyon hídját.

Ettünk egy helyi hideg paraszt-tálat a hídfőnél, elkezdődött a macskabarátkozás, aztán kis séta következett a hídon. Mit mondjak… nincs valami fényes állapotban. Biztosan biztonságos, őrült nagy teherautók dübörögnek át rajta szügyig megrakva farönkökkel, de keskeny is, repedezett is, még szerencse, hogy legalább rettentően látványos.

A séta és fényképezés után továbbindultunk Zabljakba, az első szállásunkra. (Pavlovic Apartments) Ide már izmos szerpentin vezetett föl, szépült és vadult a táj. A szállás a főút mentén áll, könnyen kiszúrtuk, nem kellett keresgéléssel tölteni az időt.

Lepakolás és szusszanás után csináltunk egy belvárosi kört, vettünk vizet, internetet, egy-két apróságot. Na, itt már beütött a káosz és a tolakodás, amire a leírások figyelmeztettek. Araszolva és kreatívan kellett haladni és parkolni, de sikerült mindent megoldani.

Következő célpontunk a Mohar volt, valami 2600 méteres csúccsal. Azt írták, hogy az egyik legkönnyebben megmászható magashegy, úgyhogy adtunk neki (meg magunknak) egy esélyt.

Körtúra, 10 km, 800 méter föl, persze ugyanannyi le. Plusz földobtak egy egérutat kezdőknek: lehet egy másik pontra, kétszáz méterrel magasabbig is elmenni kocsival, és onnan körtúrázni. Hát naná, hogy ezt választottuk…

Már a kezdőpontra eljutás is csodálatos élmény volt. Nagyon szűk, nagyon meredek, nagyon kanyargós úton kapaszkodtunk fölfelé, korlát hol volt, hol nem volt, a burkolat meg pár kilométer után átváltott durva murva erdei útba. Nem mertem levenni a szemem az útról, mert tudtam, hogy ha itt lenézek és elbizonytalanodok, baromi nehéz helyzetbe kerülünk. Annyi elégtételt érezhettem legalább, hogy végre egyszer nem cseréltem volna a szembejövő Porschéssal, aki ráadásul a völgyoldalra került a csodaszép és csodaszéles sportjárgányával. Hát becsuktam a tükröt, meg ne karcoljam a Porsche tetejét, aztán elaraszoltunk egymás mellett.

Na, ha valakinek székrekedéssel kapcsolatos problémái vannak, az vezessen csak föl itt, meg fog oldódni a gondja!

A gyaloglás csodaszép napos időben indult (most hámlik az alkarom…), nyilván egy meglehetős kaptatóval, jó hosszan. Nem volt különösebben nehéz, biztonságban is voltunk, kellemesen telt az időnk. Próbáltam volna haverkodni a turistaúton kószáló marhákkal, de nem voltunk egy szinten, hagytuk őket a fenébe. Elégedetten értünk föl a kereszthez, pacsiztunk, meg veregettük egymás vállát, hogy végre tartottuk a szintidőt. Ekkor vettük észre, hogy ez bizony még messze nem a csúcs, ahhoz azért még rendesen arrébb kell menni.

előttünk a csúcs! - gondolta a tájékozatlan, kezdő túrázó	határozottan megindultunk, három óránál a parkoló

Arrébb is mentünk, elsőre csak el pár méterrel a kereszt tövében ücsörgő osztrákoktól és mi is tízóraiztunk egyet. Hát itt már nem éreztem magam túl komfortosan.

Egy hosszan elnyúló nyerget kell elképzelni a kereszt és a csúcs között, aminek az egyik oldala a függőlegesnél alig lankásabb, ránézésre 600 méteres szakadék, aztán egy egynyomos turistaút, a másik oldal meg egy hosszan terjedő széles, nagy lejtő, de olyan, hogy ha nem vigyázok, ott is a völgyig gurult volna a palack.

már a kereszt fölött...	... még a csúcs alatt	... és a szakadék mellett

Bennem akkor még elevenen élt a vezetés stressze, aztán ott ücsörögtem az ösvény szélén, mögöttem a végtelen mélység, előttem a végtelen nagy lejtő, sehol semmi vízszintes – ne már, én alföldi gyerek lennék valahol…

Großglockner

Mindegy, menni kellett. Az ösvény legalább adott egy kis kegyelmi állapotot, néhány száz méteren alig emelkedett, kellemes séta volt. Aztán jött a kaptató. Na, ez már egy kicsit sok volt nekem. Elmondhatom, nem kondi szempontjából (ez egyébként egy nagyon kellemes meglepetés volt), inkább idegileg. Elég meredek, elég szűk, elég magasan… (- Apa, nézd…! - NEM NÉZEM!!! Nézz te is inkább a lábad elé!) Csak egyszer jussunk föl! Már ott tartottam, hogy ha az egész világ ilyen lejtős, még a jutalomsörömet sem fogom odafönn kinyitni, billegek én anélkül is rendesen.

A csúcsra vezető kaptató

De odafönt nagyon kellemes meglepetés ért! Nem egy pár négyzetméteres tűhegyen kellett tipródnunk, hanem egy viszonylag tágas, dimbes-dombos térség vette körül a csúcsot magát. Felüdülés volt, nyugodt nézelődés, csodálkozás, videózás. Még az emlékkönyvbe is írtam, pedig ez nem szokásom…

Kilátás kelet felé

Kő a csúcson

Kis nyugi után tovább, lefelé. Örültünk, hogy a következő szakaszt lejtmenetben tettük meg, mert ott fölmászni keserves erőpróba lett volna. Nagyon sziklás terepen kapaszkodott föl az ösvény, minden mozgott, egyfolytában megcsúszott a lábunk, hát ki lehetett bírni röhögés nélkül. Amikor túljutottunk ezen a szakaszon, még egy kis meredekebb ereszkedés után egy nagyon kellemes mezőre értünk.

Útelágazás következett, és azt fedeztük föl, hogy ha eltérünk az eredeti tervtől, egy óra alatt szépen visszasétálhatunk a kocsihoz. Gondoltuk, nem nagyképűsködünk, a csúcs megvolt, jóvanazúgy, jöhet a rövidítés.

Ereszkedünk...

Enyhén lejtettünk egy tágas mezőn, fű, panoráma, tengerszemek, tehenek, mormoták, helyi madarak, amiknek nem tudom a nevét, plusz sok helyen egészen pici, centis békák. Nagyon idilli volt, azt leszámítva, hogy másfél óra könnyed séta után a terep újra kezdett nehézzé válni, az úticélnak pedig nyoma sem volt.

Az ösvény újra megvadult, beszűkült, a hegyoldal meredekké vált (Attila, állj meg! Attila, várj meg! Nézz a lábad elé…!), azért már kezdtünk elfáradni, és akkor föl, le, föl, le, mint PomPom… (Hogy kicsoda PomPom? Hogy nem ismeritek???)

Nagyjából két és fél óránál tűnt föl a messzeségben a menedékház és a parkoló (egy óra, mi? haha…) Örültünk, hogy már látjuk, és szidtuk a szakasz hosszát megállapító szakembert, kollégáit, mindennemű (de leginkább női) felmenőit.

Aztán csak visszaértünk, kissé már türelmetlenül, és akkor már csak a leereszkedés volt hátra a bolíviai halálúton…

A következő napon az időjárásrulett Dél-Tirolt dobta föl nekünk.

Ahogy korábban írtam, a kirándulás apropója valahol a Drei Zinnen volt és ez különösen izgalmassá tette az utat. Baromira fölkészültünk: merre megyünk, hol fizetünk, hol parkolunk, hol fizetünk, mi a túraútvonal, hol kell fizetni stb, úgyhogy nagyon magabiztos volt a föllépésünk, egészen addig, amíg kb hat kilométerre a céltól a rendőrnő elirányított azzal, hogy a parkoló a kései érkezésünkre tekintettel (háromnegyed tíz, hétvége, Olaszország… no comment) sajnos teljesen megtelt, úgyhogy leszünk szívesek legurulni Misurinába, ahol buszra szállhatunk, ami fölvisz a hegyre. Mit tehetnénk, rendőrrel (különösen nagyszájú olasz rendőrnővel) nem vitatkozunk, irány Misurina.

Csoda kis üdülőtelep, tópart, egymillió turista. Na, akkor hol a buszmegálló?

Megoldás: ott a turisztikai információs iroda, majd megmondják! Annyi volt a bibi, hogy az élénk, nyüzsgő kavalkádban az egyetlen nyugodt pontnak a teljesen kihalt, bezárt turisztikai iroda bizonyult, úgyhogy ez a megoldást maximum kapufának értékelném.

Sebaj, pár perc alatt csak megtaláltuk a buszmegállót, a tábla alatt néhány csüggedt alakkal. Kérdeztük, mit tudnak a busz érkezéséről, a válasz pedig az volt, hogy „jőni fog, mert jőni kell!”

Hát jó, irány a kocsi, bakancsok, zsák, botok, víz. A busz nagyon precízen számolta ki az érkezését, sikerült abban az öt percben elhúznia, amíg az autónál szöszmötöltünk.

Nagy levegő, nem baj, igaz, hogy ilyenkorra már javában a túrázást terveztük volna, de majd jön másik busz, amúgy meg legföljebb kicsit később érünk haza. Hát persze, jött is a busz, tán húsz perc sem kellett. Kértem a jegyeket, a sofőr meg kérte a készpénzt, a kártyámmal meg elhajtott a fenébe, mondván, hogy van a közelben automata, vegyünk föl készpénzt, előbb-utóbb jön másik busz.

Na, ekkor már rángatózott kicsit a szemöldököm, de nyeltem, leszálltunk, automatát kerestünk, fölvettük a készpénzt, visszabattyogtunk a megállóhoz, és várakozni kezdtünk. Az előzmények alapján sejthetitek, mikor jött a busz… Hagyjuk… hát így nem mentünk föl a Drei Zinnenre.

Egy idő után alternatív kirándulás után néztünk, és találtunk is egy jót, ennek a képeit látjátok ebben a bejegyzésben.

Azt írták, hogy közepesen nehéz, nyolc kilométeres túra, három óra alatt teljesíthető. Namost a három jellemzőből kettő biztosan nem igaz, a hosszt végül nem ellenőriztük.

a túra megkerüli ezt a nagy hülye kőtömböt itt középen. előttünk az első szakasz, az ösvény eleje kivehető a kősivatagban.	a fejemhez képest 11 óránál van egy V alakú átjáró két kisebb csúcs között. Úgy hívják, hogy az Ördög Kapuja, azon kellett volna átvágnunk. Nem tettük meg, mert a fölső részen az ösvényt egy olyan kapaszkodós szakasz váltotta föl, aminek minden köve mozgott, nagyokat kellett volna lendülni nagy mélység fölött, ezért arra jutottunk, hogy nem biztonságos továbbmenni, különösen egy hét évessel. Az Ördög Kapuja önmagában félelmetesnek nézett ki (mármint megmászás szempontjából), amúgy meg nem tudhattuk, milyen meglepetéseket tartogat a túloldal (már persze a Drei Zinnen totápanorámáján túl, hogy a fene enné meg...) Szépen visszafordultunk, de semmiképpen sem elégedetlenül, mert csodás kirándulás volt.
valahol ezen a részen történt, hogy egy pihenő végén fölállásból-fordulásból úgy leduccoltam egy sziklát, hogy összekoccantak a fogaim, vissza kellett ülnöm (picit aggódni kezdtem a hegy épségéért), és pár percig rendeznem kellett az amúgy is ingatag egyensúlyomat.

A Dráva Dél-Tirolban

Volt négy beosztanivaló napunk, a programunkat elsősorban az időjárásjelentésre hagyatkozva raktuk össze (nahiszen… majd látjátok a végén…). Emiatt kezdtünk a magashegyi úton, a Ferenc-József magasságnál egy kb 5 és fél kilométeres kirándulással. Rövid aszfaltos séta után ereszkedni kezdtünk egy szűk, kanyargós ösvényen a füves hegyoldalon.

A lejtő alján már erősen beborult, úgyhogy éppen odaértünk egy tanyához, leültünk a szélalatti fal mellé az eresz alá, és végignéztük az első esőt. Pár perc után el is állt, ki is sütött a nap, mentünk tovább. Egyszerű, szinte sík séta volt, át két gát peremén is, ráadásul három plusz fő is csatlakozott hozzánk egy időre.

Megkerültük a duzzasztott tavat, és lassan fölfelé kezdtünk mászni, ugyanakkor újra beborult, és megkezdődött a második eső. Ez már lényegesen kellemetlenebb volt, nem volt fedezékünk, erős volt a szél és a terep is nehezebbé vált - konkrétan megszűnt az út, nagy hülye vizes és csúszós kövek között kellett megtalálni, merre kapaszkodjunk tovább. Megoldottuk, nem álltunk meg, aztán csak megszűnt az eső. Mentünk, mendegéltünk, néha föl, néha le, elképesztő tájon, de azért csak egyre fáradtabban.

Aztán ráfordultunk a célpontunk látványára, egy őrült hosszú és meredek emelkedőre. Az tartotta bennünk a lelket, hogy az emelkedés felét már a siklóval tesszük majd meg. Nyomtuk is a gombot, tiszta lelkesítő volt a mászás egészen a sikló lenti állomásáig. Na, akkor koppantunk nagyot, mivel 18 perccel lekéstük az utolsó járatot. (Délután negyed ötkor a nyár közepén egy top turistalátványosság kellős közepén!!!) Kibírtuk röhögés nélkül, különösen, mivel ezen a ponton elég komoly eső, jégeső és erős szél csapott le ránk.

Odi és Atesz bebújtak egy információs tábla alá, hogy legalább a jég ne csapkodja őket, közben meg gondolkodtunk, mi legyen. Mintha legalábbis lett volna választásunk... Nem volt, meg kellett indulni fölfelé.

Ez volt a pokol, a halálfélelem, a bekakálás. Nagyon szűk volt az ösvény, egyik oldalunkon sziklafal, a másikon szakadék, korlát vagy kapaszkodó csak nagyon néha, közben szakadt ránk az eső, csúsztak a sziklák a talpunk alatt, a szél néha felhőpamacsokba burkolt minket. Attila rohant előre, kalimpált a túrabotokkal, én néha ráüvöltöttem, hogy várjon meg minket, aztán középre parancsoltam, de ettől sem lettem sokkal nyugodtabb. Ezen a szakaszon nem nagyon fényképeztünk... Végtelennek tűnő mászás után értünk föl, persze baj nélkül, csak tíz évvel öregebben. Mondanom sem kell, nem csak a sikló zárt be, hanem a büfé is, úgyhogy még egy tea vagy egy leves sem melegített át. Hogy a felhőszakadásban kellett leereszkedni kocsival a magashegyi úton, már csak a hab volt a tortán...

Végülis az egészről az xbox tehet.

Atesz játszott egy játékkal, ami a 12000 évvel ezelőtti Közép-Európában játszódik, az akkori és ottani emberek életét és háborúit modellezve.

A játék készítői olyan ügyesek voltak, hogy a játékba több más hegy mellett megjelenítették a Drei Zinnen-t. Na, itt kezdődött Attila hegymániája, különösen, amikor megtudta, hogy ez a hegy tulajdonképpen nincs is a világ végén.

Azóta tervezgettük, hogy valahogy sort kerítünk a meglátogatására.

El is kezdtük nézegetni a szállásokat Dél-Tirolban, de szívtuk a fogunkat, nem annyira tetszettek az (ár)ajánlatok. Aztán tágítottam a kört, belevettem Ausztriát is, és rátaláltam egy pofás fogadóra Matrei határában. A közepesnél mérsékeltebb áron kínálta a szobát, de igazából azzal győzött meg, hogy a mérsékelt árba a félpanziós ellátást is belevette. Nosza, lefoglaltam.

Ahogy nézegettem a térképet, rájöttem, hogy a hely ráadásul a Grossglocknertől sincs messze, aminek Attila végképp rettenetesen örült.

Na, ezen a környéken bóklásztunk egy pár napot.

Tervezgettük a kirándulásainkat, ezért ékes németséggel megkérdeztem egy e-mailben a szállásadót, mettől meddig tudunk reggelizni és vacsorázni a szálláson.

Az ékes németséggel írt kérdésre tört angolsággal írt választ kaptam, amit egy olasz név írt alá. Ekkor még csodálkoztam.

Aztán kiderült, hogy a helyet egy barátságos kis olasz csapat viszi. A főnök az olasz mellett angolul, németül és franciául beszél. A mindenes manager olaszul és törten angolul. Ő kommunikált az osztrák és német vendégekkel.

Az egyik pultos olaszul, a másik tán még úgy sem... Vidám kaland volt.

A főnök egy ideig Kenyában is vendéglátózott, úgyhogy nagyképűen megkérdeztem, maradtak-e ott kapcsolatai. Hát maradtak, adott is telefonszámot, úgyhogy ha valamelyiktek Kenyába vágyna (tudjátok: párduc, oroszlán, gorilla, .... makákó!), csak szóljon!

Lementünk reggelizni, amikor egy német nyanya megszólította Odit, nagyon kedvesen, de németül, ugye... Odinak nem a német az erőssége, ezért főleg inkább csak udvariasan mosolygott, aztán megkért, hogy menjek oda a nyanyához, magyarázzam ki, hogy miért nem tudott relevánsan válaszolni.

Mentem is, persze, hogyne mentem volna, és elmondtam az öregasszonynak, hogy ne haragudjon, de a feleségemnek nem annyira erőssége a német, ezért nem értette, amit mondott neki.

Az öregasszony elkezdte csavargatni a hallókészülékét, nem értette, mit akarok.

Elmondtam még egyszer, hangosabban. Kicsit sem volt kínos a csendes reggelizőhelységben, de legalább úgy tűnt, megértette, tudomásul vette, kedvesen mosolygott.

Tovább válogattam a szendvicsnekvalót, amikor láttam, hogy érkezik a nyanya férje, váltanak néhány szót, majd a fickó odamegy a semmilyen nyelven nem beszélő pultoshoz azzal, hogy a felesége az előbb nem értette, mit mondott neki.

Az szegény teljesen lefagyott, az égvilágon semmit nem értett a szituból. Én nem szóltam, vártam, mire fut ki a sztori.

Jött a manager, aki legalább az angolt töri, beszélt a férjjel, onnantól együtt faggatták a pultost, mit mondott a nyanyának. Hál' Istennek kisebb vita után végre rám terelődött a gyanú, így már hárman kérdezték tőlem, hogy végülis mivan...

Én ismételten elmondtam, hogy nincs semmi probléma, csak a kedves idős hölgy kommunikálni próbált a feleségemmel, aki nem értette őt, mert nem az erőssége a német, ezt mondtam el neki, de úgy látszik, nem értett engem. Ez a magyarázat végre mindenkit kielégített, és lassan megreggelizhettünk.

(Bár azóta minden telefoncsörgésre összerezzenek, nehogy a nyanya vagy a manager vagy a nyanya férje legyen, aki kérdezné, mit akartam egy héttel ezelőtt a reggelinél...)

Ez a bejegyzés majdhogynem egy homeexchange reklám. Ilyen módon nyaralunk évek óta, és olyan helyekre jutottunk el, amik amúgy valószínűleg vagy egyenesen kimaradtak volna a szórásból, vagy minimum sokkal később kerültek volna sorra. (Puglia, Ardeche, Belgium, most Dánia, de Magyarországon belül is utaztunk már így.)

Aki nem ismerné: a dolog lényege leegyszerűsítve, hogy lakást cserélünk egy partnerrel, és a nyaralásunkat az ő otthonában töltjük. Az a szlogen, hogy "élj úgy, mint egy helyi". Namost ez így elég hülyeség, mivel nem azért megyek oda, hogy úgy éljek, mint egy helyi, hanem mondjuk nyaralni. A másik oldalról ahhoz, hogy úgy éljek, mint egy helyi, olyan jövedelemmel kell rendelkeznem, mint amilyennel egy helyi rendelkezik, és ez... szóval izé, itt még nem tartunk, főleg ha Dániáról és Belgiumról beszélünk... 

Szóval Dánia... Két régi álmom is megvalósult. Az egyik Legoland, amiről először a nyolcvanas években olvastam az egyik Búvár Évkönyvben. Nyilván más fogott meg benne gyerekként és más most, hogy a gyerekeimet vittem, de tény, hogy megfog.

Egyiptom	... ez is	Pók (nem tudom, mennyire jön át, egy nagy dög, nagyobb, mint egy ember
elnokök	...és törzsfőnök	a kisfiú és a boszorkány (meg a macska!)
kedélyes családi vacsora	valahol (Nyugat-)Európában	óratorony

A másik álmom, hogy amikor egy piros lámpához közeledek, az ne szívasson és leckéztessen, hanem vegye észre, hogy jövök és váltson szépen zöldre (például, hogy ha nem muszáj, ne kelljen a fékeket használva megállnom, álló helyzetben üzemanyagot fogyasztanom és az autót nulláról fölgyorsítva fölösleges üzemanyagot égetnem). Namost ez Dániában így megy! Hihetetlen, utópia és döbbenet. Hát ezt tényleg meg lehet csinálni...

Egy jól kitalált, biztonságos, rendezett csodavilág. Itt még a fekvőrendőr sem rúg egy olyat a futómű alá, hogy kiessen a fogtömésem, egyszerűen csak kicsit meghintáztatja az autót, majdhogynem fejcsóválva, hogy "figyelj már oda, hülyegyerek..." Minden működik, minden jól működik.

Az azért mondjuk jellemző, hogy amíg Tarantóból hazaérve egy baromi vicces és népszerű beszámolót tudtam írni, mivel az ottani élet érdekes és vicces szituációkat szül folyamatosan, most semmi ilyesmivel nem szolgálhatok. A legviccesebbet Attila mondta, de az annyira inkorrekt politikailag, hogy nem vagyok elég punk itt kiírni...

Hazafelé az autópályán elhaladtunk az éjszakai hamburgi teherkikötő mellett. Na, hát azok a fények... Önmagában egy élmény.

Az utazás kellemetlenül és zaklatottan kezdődött, miután különféle hosszas és drága szerelések után végül az indulás reggelén csak cserben hagyott az autóm. Akkor még volt egy kisebb, abba hirtelen átcuccoltunk - nyilván redukálva a csomagmennyiséget, és szaladtunk Dabasra, hogy elkérjük a szüleim új és megbízható autóját. (A kisöreggel nem mertünk nekiállni a dán útnak.) Szerencsére a szüleim megértették a bajunkat, megkaptuk az Opelt és a tervezetthez képest sok óra késéssel elindultunk... Bécsbe, mert oda érkezett Odil repülőjárata, ő ott csatlakozott hozzánk. Ez megtörtént valamikor késő délután/kora este, aztán irány észak! Reggel négyre meg is érkeztünk.

A szállásunk Fredericia városában volt, a Jütland-félsziget délkeketi részén, Fyn szigetével szemben. Naná, hogy a tengerpart felfedezésével kezdtük a nyaralást. (Miután kialudtam az előző nap káoszát, idegeskedését és az egész éjszakán át tartó vezetést.)
Tudtam, hogy nem jöhetek úgy haza, hogy ne úsznék egyet valahol a dán vizeken. Persze csontig hatoló hideg volt a tenger, de nem hagytam magam, mint az ernya dánok, akik csak a parton pancsoltak, én megmutattam, hogy bennem vér folyik, és beúsztam vagy kétszáz méterre.

A baj az volt, hogy csak akkor jöttem rá, hogy az ernya dánokat nem ám a hideg víz riasztja, hanem az, hogy ők már tudják egy ideje, hogy ez a tengerszoros, a Kis-Belt Minden Skandináv Medúzák M0-ása, Állandó Péntek Délutáni állapotban. Ilyet utoljára a Spongya Bobban láttam. Igyekeztem persze kifelé, de nem elég gyorsan, jól összecsipkedtek a dögök...

Jártunk mindenfelé, kihasználtuk az időt: (a teljesség igénye nélkül) voltunk az Universe tudományos játszóparkban, Ribében, a legrégebbi dán városban és mellette a viking skanzenben, az Egelskov-kastélyban Fyn szigetén, a nyugati parton a Tirpitz-múzeumban, nyilván Legolandben, Koppenhágában, sőt még a svédországi rokonsághoz is beugrottunk. A továbbiakban közzéteszem az akkori beszámolóimat, sajnos sokkal kevesebb a fényképpel illusztrálva, mint amennyire emlékeztem...

a Jütland-félszigetet Fyn-nel összekötő híd

Szóval az Universe tudományos park... Alig fért bele egy napba, annyi mindent összehoztak itt a látogatók kedvéért. 

Rám a legnagyobb benyomást egy nagy böhöm kék kocka tette. Monumentális látvány. az oldalain folyamatosan vízfüggöny folyik lefelé, ez önmagában szédítő, valószínűtlen látvány. kb. mint egy bolygókészítő műhely...

Belül egy spirál alakban felfüggesztett járda vezet az épület tetejéig. Felfelé haladtunkban először egy jégbarlangon megyünk át, aztán egy szobában vulkánkitörést élünk át, majd villámszimulátor következik, és amikor fölérünk, a spirál közepébe lenézve egy megvárhatjuk egy gejzír kitörésének szimulációját. Néhány perc alatt az általános természetföldrajz több vastag szeletéből is életszerű ízelítőt kapunk.

Hangos, monumentális, magával ragadó, Dánosan kreatív.

Az Egelskov-kastély Fyn szigetén. Ez megint egy nemsemmi hely. Először is játszóterek minden gyerekkorosztálynak, aztán lombkoronaösvény, pedálos gokart pálya, motorkerékpár-múzeum, Falck-múzeum (ez főleg tűzoltóság, de úgy vettem ki a tájékoztatókból, no meg a járművekből, hogy valamilyen szinten mentőszolgálat is), egy Drakula-sír (mondjuk ez szerintem kicsit méltatlan volt a hely színvonalához), veteránautó-múzeum, XVIII-XIX. századi eszközök és mesterségek múzeuma, két bejárható, múzeumnak berendezett kastély, egy régi játék múzeum és vagy nyolc különböző tematikájú kert virágokkal, labirintusokkal, haszonnövényekkel (tiszta Franciaország), modern szobrokkal. Fájdalmasan drágán, de teljesen érthetően drágán.

Kívülről egy pajta. Belépek, és a képembe bámul egy F104-es Starfighter vadászrepülő. Miiiii???? És tényleg... Amiről gyerekkoromban sokat olvastam, amiket mindenféle típuskönyvekben nézegettem, és egyszer csak ott állok mellette, minden figyelmeztetés nélkül, hozzá szabad érni és nem illan el.

A bal oldali képen egy Fiat X I/9. Én az utóbbi harmincöt évben lassan beletörődtem, hogy ez úgyis csak autóskártya-lapként létezik (hengerek száma: 4, végsebesség: 170, fogyasztása: 7,7 l/100 km, többre nem emlékszem...) Erre itt van, és tényleg...

A valós méretű Ferrari Testarossán nem lepődtem meg, arról (fölényesen...) tudtam, hogy tényleg létezik, de a Maserati Boránál már billegett a léc, mostanáig olyat csakis a Kolibri könyvek "Autók 2" c. kötetében láttam a Jaguár és a Lamborghini között.

Külön pirospont, hogy bár nem tökéletesen típushűen, de a megtévesztésig hasonlítóan egymás mögé állították Brett Sinclair Aston Martinját és Danny Ferrariját a "Minden lében két kanál"-ból.

És ez csak az, amire emlékszem... Mi volt még ott... Sajnos nem tudtam többet fényképezni, végig az államat kerestem, folyton leesett.

Den Gamle By Aarhusban. Egy szóval azt mondanám, skanzen. Bővebben: időutazás. Kezdünk a XIX század elején, majd ugrunk az 1920-as évekbe, aztán az 1970-es évekbe. Minden tökéletes, mint Dánia. Az utcákon korhű ruhába öltözött emberek. A mesterségek szépen megjelenítve. A pék korabeli péksüteményt süt. (Viszont bankkártyával lehet nála fizetni! :-)) Rám a legmélyebb benyomást a hetvenes évek tették például a híradástechnikai bolttal, ahol videomagnók voltak, nagy böhöm színestévék, amiken éppen Nyugat-Németország-Hollandia vb-meccset közvetítettek, no meg a különböző társadalmi osztályok lakásai, amiket korhűen rendeztek be. Volt ott egyszerű polgárlakás, nyugdíjas otthona, vak művész otthona, egy hetvenes évekbeli kommuna lakóhelye, jazz-bár, könyvesbolt, élelmiszerbolt, és (amennyire én azt meg tudtam állapítani) tökéletesen mindez tökéletesen, dánosan, autentikusan.

Az egyik lakás konyhájában éppen tett-vett egy nő, látom, tepsit vesz elő a sütőből. Háhá, mondom, végre lebuktatok: műanyagsüti!!! És nem! Igazi, frissen sült csokis süti készült el éppen, meg is kínált, ettem is, össze is csokiztam a kezem. Agyrém...

Viking skanzen Ribe külterületén. Van nekije egy (számomra legalábbis) hogy is mondjam... sajátos hangulata. Amikor ott voltunk, szerintem nem volt egész húsz fok, de legalább fújt a szél, ezért ha esett egy kicsit, azt vízszintesen tette, kb. vízpermet formájában. (Vakáción a Mézga család...) A skanzen lakóit (mert olyanok is voltak) igazi vikinghez méltón egyenesen felvillanyozta, hogy a hőmérséklet fagypont fölött van, és ezt kihasználva sokan végre boldogan közlekedtek mezítláb a faluban.

Úgy saccolom, legalább százan lehettek, minden korosztály, a csúszómászó csecsemőtől fölfelé.

A hangulathoz nagyon sokat tett hozzá a rengeteg kis tábortűz. Az épületekben is, ahol a füst, amennyire lehetett, a tetőn ment ki, de mivel Dániában voltunk, ezért a füst is tudta a dolgát, úgyhogy a korhű hangulat kedvéért nagyobbrészt szépen megült a házak belsejében, ahol egyébként autentikusan sötét volt, és viccen kívül nagyon érdekes volt látni, ahogy a sötét, füstös épületekben tettek-vettek a kézművesek, ahogy 1200 évvel ezelőtt is.

A vásártéren szemtanúja voltam, ahol egy kis csapat skandináv türelemmel gyújt tüzet hagyományos eszközökkel. Sokat küszködtek, de a végén sikerült nekik. Nem engedték meg maguknak a gyufa vagy az öngyújtó luxusát. (Amit szerintem a dánok amúgy kb. luksus-nak írnak, valami babonás rettegést éreznek az x használatával szemben.)

Egyszer kaptam rajta egy kézműveslányt egy gyors sms ellövésén...

Ha kicsit letértünk az ösvényről, hamar az Ideglelés világában találhattuk magunkat...

	Sanyiiiii... Sanyikám!!! Az Öreg Patásnak ezúttal kéznél volt a bicskája...

Kis dementor-feeling a bejáratnál...

Látványos lovasbemutató az izlandi lovakkal.

Ribe, a legrégebbi dán város

Egy kis Viborg

Kolding

Egy érdekes élmény volt az itteni játszótér.

Először is volt neki egy nyitvatartási ideje. Amikor ez elérkezett, érkeztek mindenféle dolgozók, akik a különböző sufnikat kinyitva egy rakás gyerekjátékot vettek elő és osztottak szét a várakozó gyerekeknek.

A kresz-pályán helyi pedálos kisautókkal, kisbiciklikkel nyomulhattak a gyerekek, a felnőttek grillezőfelszerelést kaphattak, rendelkezésre bocsátották a csónakokat (tán még vízibicikli is volt...) És mindez ingyen, a város kontójára.

De rég volt... Atesz első nyara.

Az első komolyabb lakáscserés nyaralásunk.

Pamelával és Michelével azóta is követjük egymást a fészbukon, ki tudja, talán egyszer még újra össze is sodor velük az élet.

Nekik nagyon tetszett Magyarország, kirándultak mindenfelé, elvarázsolta őket a gödöllői kastély és a szüleim "farmja". Minket meg ugye Puglia...

Tessék:

Ugyan senki nem kérdezte, azért közzéteszem a gondolataimat az elmúlt napjaimról. (Illetve nem is igaz, a fészbuk mindig megkérdezi, mi jár a fejemben – hát nekem ez.)

Számomra nagyon fura helyen jártunk. Alapvető dolgok működnek máshogy, mint itthon (lásd lóhús bébiétel, lóhentes stb.)

Lóhúskultusz

Mások az emberek, mint nálunk. Az elmúlt években volt szerencsém ha jól emlékszem három alkalommal összesen kb három hetet Ausztriában tölteni – hát ott aztán nem beszélgettem senkivel (na jó, leszámítva egy lökött búvárt, aki náci kincseket keres az Alpok tavaiban), pedig németül csak elgagyognék, olaszul meg pocopoco (sem). Mégis megtudtam néhány napon belül vagy tizenöt emberről, hogy hány és milyen korú gyereke van, hogy hívják őket és hogy mivel foglalkoznak.

Nem egy kifejezett idegenforgalmi célpontban jártunk. Ez abból is világossá vált, hogy amíg mondjuk Salzburgban vagy Rómában a lőtéri kutyát sem érdekli, honnan jöttünk, mifélék vagyunk, itt állandóan rákérdeztek az emberek – a pizzériától a játszótérig.

Tudjátok: van három csodálatos gyerekem. (A helyesléseket várom és jegyzem!!!) Nade meg kell mondanom, hogy ott Atesz elvitte a showt. Kortól és nemtől függetlenül lépten-nyomon megállítottak, megsimogatták, gügyögtek, aszfaltba olvadtak (mondjuk kétségtelen, tényleg jó meleg volt), és hajtogatták, hogy beeeellllaaaaaaaaa meg hogy bellliisssimaaaa. Atesz meg vigyorgott, fürdött a népszerűségben – én meg egy idő után azon vettem észre magam, hogy viszketni kezd a tenyerem, ha valaki közömbösen megy el mellettünk (mit képzel?!?!?!). Volt, aki fényképezkedett a büdös kölökkel, a bennem élő Fösvény pedig elkezdett azon gondolkodni, hogy ideje lenne pénzt szedni a látványosságért…

Kihajóztunk a tengerre delfineket nézni. Voltunk a hajón vagy húsz-harmincan, és volt olyan pillanat, amikor a döbbent delfinek hiába pörögtek, meg ugráltak, a kutya nem volt kíváncsi rájuk, mert Atesz éppen… ült. Vagy nézett. Vagy megfogta a cumisüvegét… Beeellllaaaa!!! (Csattogtak a fényképezőgépek…)

Ja, ez sem volt semmi: nem ám olyan volt, mint a medveles, hogy kimegyünk az erdőbe fázni meg inni, aztán vagy lesz medve, vagy inkább nem… Azt mondta a capitano, hogy kis szerencsével azért valószínű, hogy fogunk látni valami delfint. Aztán, amikor amerre láttunk, mindenütt uszonyok meg hátak meg ugribugri volt körülöttünk, elmondta, hogy ezek a delfinek alapból 5-7 tagú csoportokban élnek, de úgy tűnik, hogy (tán Atesz tiszteletére???) most valami céges bulit csináltak, és egy csomó ilyen csoport tömörült be egy akkora helyre, amit a hajóról jól beláthattunk. Eszméletlen, elmondhatom…

A kapitány kimászott a katamarán egyik orrába, egészen közel a vízhez, elkérte Ateszt, az ölébe vette és néhány centiről mutogatta neki a mellettünk/előttünk száguldó állatokat.

Lacival meg elmentünk megnézni a haditengerészeti múzeumot.

Mert az csak úgy van, ugye… Eleve nehéz volt megtalálni, nem valami jó a netes elérhetősége. Hát kiderült, miért nem: merthogy az aktív hadikikötő kellős közepén van. Mi meg csak úgy odaestünk egy szeptember eleji álmos tízórai hajnalon, hogy akkor most tán megnéznénk a múzeumot.

A portán két ember ült, egy komoly hivatalnokféle meg egy másik, aki a ki- és beléptetőfüzetet kezelte. No, a láttunkra és a mondandónkra megfagyott a levegő, megkapaszkodtak az íróasztalaikban, pánikba estek, aztán közölték, hogy telefonálni kell. Az engedélyt megadtam… hehe…

Néhány tőmondatban (olaszosan, kb negyven perc alatt) megbeszélték, hogy van itt két marha, egy nagyobb meg egy kisebb, és hogy mámeg mit akarnak, kéne valaki aki tud angolul. Mi ott ácsorogtunk, hegyeztem a fülem feltűnés nélkül, hátha elcsípek valamit, és tényleg, sikerült, hogyaszongya: „Simpatico? Si, si, simpatico!” Khm…

Amikor elkérte az iratainkat, kezdtem örülni, amikor nem találtam a személyimet, kezdtem pánikba esni… Szerencsére a jogsimat elfogadták, majd közölték, hogy „tranquilla”, máris jön valaki, aki majd angolul kalauzol. Én nagyon tranquilla voltam, bár a terveim szerint ekkorra már nagyjából kifelé jöttünk volna a múzeumból, node mindegy, ha már ott voltunk. Kérdezték, hol parkoltam. Ettől reflexből görcsbe rándult a gyomrom, hogy most aztán biztos megbüntetnek. (Engem parkolásért mindig mindenhol megbüntetnek…) De nem, semmi ilyesmi, az volt az ügy, hogy a múzeumot kocsival kellene megközelíteni, mert benn van valahol a fenében a bázis mélyén. Kaptam egy vizitorkártyát meg egyet a kocsinak, majd megérkezett a kalauzunk, egy kedves középkorú fickó, aki egyébként nem beszél angolul (van két fia, az egyik a haditengerészetnél tiszt, a másik Strasbourgban tanul az orvosi egyetemen). Kiderült, hogy ő a múzeum igazgatója, és ha már ott jártunk, elvitt minket kalauzolni.

Később csatlakozott egy tengerésztiszt, aki már elég jó volt angolból; innentől az volt a szereposztás, hogy az igazgató mondta neki olaszul a mondandóját, az továbbadta nekem angol-olasz keveréknyelven, és azokban a különleges pillanatokban, amikor egyszerre vettek levegőt, gyorsan elmondtam szegény unatkozó Lacinak, miről is van szó. Ő egy idő után azért megkérdezte, hogy jó-jó, ez mind szép és jó, de mikor megyünk a hajóra? Én ezen a ponton már biztos voltam abban, hogy ez felejtős, de aztán, amikor véletlenül megkérdezték, hogy „további kérdés, óhajsóhaj?” csak összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem, hogy milenneha… Hát egy órán belül másodszor fagyott meg körülöttem a levegő, majdnem elköszöntem Lacitól, hogy most engem visznek főbelőni mint különös(en hülye) északi kémet, de akkor a tiszt előkapta a zokostelefonját, vadul elkezdett smsezni, majd közölte, hogy „Nem!”

Aztán közölte, hogy az az egy szerencsénk, hogy a haverja az egyik kikötőben álló hajó parancsnoka, és ha szerencsénk van, és éppen szolgálatban van, lehet, hogy szerencsénk lesz, és jó kedve van, és akkor esetleg kis szerencsével fölmehetünk a hajóra. Ezzel elköszönt, lelépett… Én meg csak néztem, és arra gondoltam, hogy „na jó…”

A múzeumigazgató viszont bevitt minket egy irodába, ahol adott nekünk egy mappát a bázisról meg egy emlékérmet, amit 1989-ben vertek annak emlékére, hogy akkor volt száz éves a bázis, és ennek örömére meglátogatta őket a pápa. Igazán megtisztelő volt.

Ezt követően közölte, hogy „allora” (vagy valami ilyesmit), és sétálni indultunk a bázison. És igen, és igen, egyszercsak ott álltunk a Lupo osztályú Granatiere fregatt tövében. Az igazgató fölcsattogott a lépcsőn, és némi gesztikulációban gazdag tőmondat után intett, hogy mehetünk mi is.

Hát ilyen sem minden nap fordul elő az emberrel: aktív szolgálatban levő hadihajón mászkálni, nézelődni, köszöngetni a csodálkozó matrózoknak meg tiszteknek, hogy bondzsornó… és a végén megérkezni a Hídra… hát nem kaptam szikrát, gondolhatjátok. És nem fényképezhettem…

Aztán innen visszasétáltunk az autóhoz, és visszagurultunk a portához. A múzeumigazgató kérte vissza a belépési engedélyeket, és akkor harmadszor fagyott meg körülöttem a levegő, mivel az autó belépőkártyája kicsúszott valahol a tokjából, így a szigorúpofájú portásnak csak az üres tokot tudtam fölmutatni (… ezen a ponton már száz százalék a főbelövés).

Az igazgató először jött zavarba a nap folyamán, beszélgetett kicsit a portással, aztán még, kicsit gesztikuláltak is, majd visszafordult hozzám, hogy „tranquilla”, és mutatta, hogy a portás most utoljára szemet hunyt.

És akkor gyorsan elhúztunk, mielőtt meggondolták volna magukat.

Hát ilyenek járnak a fejemben… Még lehet, hogy majd eszembe jut valami…

Ja, az sem hétköznapi, amikor a zsiráf betolja a pofáját a pofámba… (Zoosafari Fasanolandia), node írhatnék még sokáig…

Tényleg, van még: a vallás! (Gondolom) nagyon vallásosak, számtalan helyen jelentik a dekorációt a körmenetek és a pápák képei a pizzériától a haditengerészeti bázis portájáig, meg emléklap medjugorjei zarándoklatról - és az tűnt föl, hogy Ferenc és II. János Pál mindenütt ott van, de Benedek valahogy nem hagyott nyomot a lelkükben - a falaikon mindenesetre biztosan nem.

És még néhány kép:

Az Aragóniai erőd a Mare Piccolo déli bejárati csatornája felől	a város a tenger felől	... csak egy villa	a tengerparti korzó. a kép az illatokat szerencsére nem adja vissza...

Martina Franca

Locorotondo, kívülről, lentről, kocsiból...

Trullóvidék

Dreher, de nem Kőbányáról, hanem Massafrából!

Zoosafari Fasano:

támadózsiráf	találkozás	tigrisek közt...

Ahogy a címből láthatjátok, ez a beszámoló egy több mint tíz éves bejegyzés. Visszaolvasva kicsit kaotikus, mint egy kusza álom. Ez valahol nem is véletlen.

út a macedón hegyek között, a Vardar mentén

Dolgozni mentünk Görögországba. Állásbörzén vettünk részt, szombaton Thesszalonikiben, vasárnap Athénban. Nem emlékszem, hogy szakítottunk időt még ennyi nézelődésre is. Már csak azért sem emlékszem, mert a túra nagy részét elég komoly lázas állapotban csináltam végig. Fölkutattunk valami paracetamolt egy gyógyszertárban, azzal tartottam szinten az állapotomat, de ez a szint az egészségtől azért elég messze volt.

Naszóval...

A spártai hősök emlékműve...	... és sírfelirata

 Jattoltam Leonidasszal. Aztán persze tiszteletem tettem a sírjánál is.

Lefényképeztük az Olümposzt. Azelőtt soha nem tettem ilyet...

Dionüszosz várt rám egy darabig, de nem volt időm meginni vele egy pohár bort. Le is vették a rendszámtáblámat az athéni rendőrök, és csak húsz euróért adták vissza... ügyes... mondjuk az is ügyes, hogy apám egy korábban energiaitalt tartalmazó doboz felhasználásával erősítette vissza! Így lett a Skoda egy kicsit RedBull is...

Thesszaloniki éjjel-	nappal

a Fehér torony	...és a panoráma a tetejéről...

Thesszaloniki-Athén: városközponttól városközpontig öt és fél óra a háromhengeres ezerkettes (és akkor még nem is RedBull!) versenyautómmal (mondjuk kb. 40 kilométer egy megkülönböztető jelzéseit használó mentőautó szélárnyékában.)

Athén óváros	történelemóra az Akropoliszon
az Olympiai Zeusz templom - már ami maradt belőle...	kocsogok! gorog kocsogok!

Kutya világ az Akropolisz tövében

Elugrottunk Posszeidónhoz, de nem volt otthon. Hihetetlen örökpanorámás telke van, de az ingatlan kissé elhanyagolt. (ha eljutok odáig, holnap ezt is megmutatom).

Posszeidón temploma

A nevezetes szounioni naplemente

A macedón vámos közölte, hogy szívesen inna egy kávét, ha meghívnám, és ha viszonylag hamar tovább szeretnék indulni. gyorsan kiderült, hogy arrafelé, a görög-macedón határon tíz euróért mérik a kávét, úgyhogy ott én inkább nem ittam...

Namost vagy hamarosan fölébredek, vagy tényleg igazolni fognak a fényképek. Holnap kiderül, álmodtam-e az egészet... Higgyétek el, én is kíváncsian várom.