De rég volt... Atesz első nyara.

Az első komolyabb lakáscserés nyaralásunk.

Pamelával és Michelével azóta is követjük egymást a fészbukon, ki tudja, talán egyszer még újra össze is sodor velük az élet.

Nekik nagyon tetszett Magyarország, kirándultak mindenfelé, elvarázsolta őket a gödöllői kastély és a szüleim "farmja". Minket meg ugye Puglia...

Tessék:

Ugyan senki nem kérdezte, azért közzéteszem a gondolataimat az elmúlt napjaimról. (Illetve nem is igaz, a fészbuk mindig megkérdezi, mi jár a fejemben – hát nekem ez.)

Számomra nagyon fura helyen jártunk. Alapvető dolgok működnek máshogy, mint itthon (lásd lóhús bébiétel, lóhentes stb.)

Lóhúskultusz

Mások az emberek, mint nálunk. Az elmúlt években volt szerencsém ha jól emlékszem három alkalommal összesen kb három hetet Ausztriában tölteni – hát ott aztán nem beszélgettem senkivel (na jó, leszámítva egy lökött búvárt, aki náci kincseket keres az Alpok tavaiban), pedig németül csak elgagyognék, olaszul meg pocopoco (sem). Mégis megtudtam néhány napon belül vagy tizenöt emberről, hogy hány és milyen korú gyereke van, hogy hívják őket és hogy mivel foglalkoznak.

Nem egy kifejezett idegenforgalmi célpontban jártunk. Ez abból is világossá vált, hogy amíg mondjuk Salzburgban vagy Rómában a lőtéri kutyát sem érdekli, honnan jöttünk, mifélék vagyunk, itt állandóan rákérdeztek az emberek – a pizzériától a játszótérig.

Tudjátok: van három csodálatos gyerekem. (A helyesléseket várom és jegyzem!!!) Nade meg kell mondanom, hogy ott Atesz elvitte a showt. Kortól és nemtől függetlenül lépten-nyomon megállítottak, megsimogatták, gügyögtek, aszfaltba olvadtak (mondjuk kétségtelen, tényleg jó meleg volt), és hajtogatták, hogy beeeellllaaaaaaaaa meg hogy bellliisssimaaaa. Atesz meg vigyorgott, fürdött a népszerűségben – én meg egy idő után azon vettem észre magam, hogy viszketni kezd a tenyerem, ha valaki közömbösen megy el mellettünk (mit képzel?!?!?!). Volt, aki fényképezkedett a büdös kölökkel, a bennem élő Fösvény pedig elkezdett azon gondolkodni, hogy ideje lenne pénzt szedni a látványosságért…

Kihajóztunk a tengerre delfineket nézni. Voltunk a hajón vagy húsz-harmincan, és volt olyan pillanat, amikor a döbbent delfinek hiába pörögtek, meg ugráltak, a kutya nem volt kíváncsi rájuk, mert Atesz éppen… ült. Vagy nézett. Vagy megfogta a cumisüvegét… Beeellllaaaa!!! (Csattogtak a fényképezőgépek…)

Ja, ez sem volt semmi: nem ám olyan volt, mint a medveles, hogy kimegyünk az erdőbe fázni meg inni, aztán vagy lesz medve, vagy inkább nem… Azt mondta a capitano, hogy kis szerencsével azért valószínű, hogy fogunk látni valami delfint. Aztán, amikor amerre láttunk, mindenütt uszonyok meg hátak meg ugribugri volt körülöttünk, elmondta, hogy ezek a delfinek alapból 5-7 tagú csoportokban élnek, de úgy tűnik, hogy (tán Atesz tiszteletére???) most valami céges bulit csináltak, és egy csomó ilyen csoport tömörült be egy akkora helyre, amit a hajóról jól beláthattunk. Eszméletlen, elmondhatom…

A kapitány kimászott a katamarán egyik orrába, egészen közel a vízhez, elkérte Ateszt, az ölébe vette és néhány centiről mutogatta neki a mellettünk/előttünk száguldó állatokat.

Lacival meg elmentünk megnézni a haditengerészeti múzeumot.

Mert az csak úgy van, ugye… Eleve nehéz volt megtalálni, nem valami jó a netes elérhetősége. Hát kiderült, miért nem: merthogy az aktív hadikikötő kellős közepén van. Mi meg csak úgy odaestünk egy szeptember eleji álmos tízórai hajnalon, hogy akkor most tán megnéznénk a múzeumot.

A portán két ember ült, egy komoly hivatalnokféle meg egy másik, aki a ki- és beléptetőfüzetet kezelte. No, a láttunkra és a mondandónkra megfagyott a levegő, megkapaszkodtak az íróasztalaikban, pánikba estek, aztán közölték, hogy telefonálni kell. Az engedélyt megadtam… hehe…

Néhány tőmondatban (olaszosan, kb negyven perc alatt) megbeszélték, hogy van itt két marha, egy nagyobb meg egy kisebb, és hogy mámeg mit akarnak, kéne valaki aki tud angolul. Mi ott ácsorogtunk, hegyeztem a fülem feltűnés nélkül, hátha elcsípek valamit, és tényleg, sikerült, hogyaszongya: „Simpatico? Si, si, simpatico!” Khm…

Amikor elkérte az iratainkat, kezdtem örülni, amikor nem találtam a személyimet, kezdtem pánikba esni… Szerencsére a jogsimat elfogadták, majd közölték, hogy „tranquilla”, máris jön valaki, aki majd angolul kalauzol. Én nagyon tranquilla voltam, bár a terveim szerint ekkorra már nagyjából kifelé jöttünk volna a múzeumból, node mindegy, ha már ott voltunk. Kérdezték, hol parkoltam. Ettől reflexből görcsbe rándult a gyomrom, hogy most aztán biztos megbüntetnek. (Engem parkolásért mindig mindenhol megbüntetnek…) De nem, semmi ilyesmi, az volt az ügy, hogy a múzeumot kocsival kellene megközelíteni, mert benn van valahol a fenében a bázis mélyén. Kaptam egy vizitorkártyát meg egyet a kocsinak, majd megérkezett a kalauzunk, egy kedves középkorú fickó, aki egyébként nem beszél angolul (van két fia, az egyik a haditengerészetnél tiszt, a másik Strasbourgban tanul az orvosi egyetemen). Kiderült, hogy ő a múzeum igazgatója, és ha már ott jártunk, elvitt minket kalauzolni.

Később csatlakozott egy tengerésztiszt, aki már elég jó volt angolból; innentől az volt a szereposztás, hogy az igazgató mondta neki olaszul a mondandóját, az továbbadta nekem angol-olasz keveréknyelven, és azokban a különleges pillanatokban, amikor egyszerre vettek levegőt, gyorsan elmondtam szegény unatkozó Lacinak, miről is van szó. Ő egy idő után azért megkérdezte, hogy jó-jó, ez mind szép és jó, de mikor megyünk a hajóra? Én ezen a ponton már biztos voltam abban, hogy ez felejtős, de aztán, amikor véletlenül megkérdezték, hogy „további kérdés, óhajsóhaj?” csak összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem, hogy milenneha… Hát egy órán belül másodszor fagyott meg körülöttem a levegő, majdnem elköszöntem Lacitól, hogy most engem visznek főbelőni mint különös(en hülye) északi kémet, de akkor a tiszt előkapta a zokostelefonját, vadul elkezdett smsezni, majd közölte, hogy „Nem!”

Aztán közölte, hogy az az egy szerencsénk, hogy a haverja az egyik kikötőben álló hajó parancsnoka, és ha szerencsénk van, és éppen szolgálatban van, lehet, hogy szerencsénk lesz, és jó kedve van, és akkor esetleg kis szerencsével fölmehetünk a hajóra. Ezzel elköszönt, lelépett… Én meg csak néztem, és arra gondoltam, hogy „na jó…”

A múzeumigazgató viszont bevitt minket egy irodába, ahol adott nekünk egy mappát a bázisról meg egy emlékérmet, amit 1989-ben vertek annak emlékére, hogy akkor volt száz éves a bázis, és ennek örömére meglátogatta őket a pápa. Igazán megtisztelő volt.

Ezt követően közölte, hogy „allora” (vagy valami ilyesmit), és sétálni indultunk a bázison. És igen, és igen, egyszercsak ott álltunk a Lupo osztályú Granatiere fregatt tövében. Az igazgató fölcsattogott a lépcsőn, és némi gesztikulációban gazdag tőmondat után intett, hogy mehetünk mi is.

Hát ilyen sem minden nap fordul elő az emberrel: aktív szolgálatban levő hadihajón mászkálni, nézelődni, köszöngetni a csodálkozó matrózoknak meg tiszteknek, hogy bondzsornó… és a végén megérkezni a Hídra… hát nem kaptam szikrát, gondolhatjátok. És nem fényképezhettem…

Aztán innen visszasétáltunk az autóhoz, és visszagurultunk a portához. A múzeumigazgató kérte vissza a belépési engedélyeket, és akkor harmadszor fagyott meg körülöttem a levegő, mivel az autó belépőkártyája kicsúszott valahol a tokjából, így a szigorúpofájú portásnak csak az üres tokot tudtam fölmutatni (… ezen a ponton már száz százalék a főbelövés).

Az igazgató először jött zavarba a nap folyamán, beszélgetett kicsit a portással, aztán még, kicsit gesztikuláltak is, majd visszafordult hozzám, hogy „tranquilla”, és mutatta, hogy a portás most utoljára szemet hunyt.

És akkor gyorsan elhúztunk, mielőtt meggondolták volna magukat.

Hát ilyenek járnak a fejemben… Még lehet, hogy majd eszembe jut valami…

Ja, az sem hétköznapi, amikor a zsiráf betolja a pofáját a pofámba… (Zoosafari Fasanolandia), node írhatnék még sokáig…

Tényleg, van még: a vallás! (Gondolom) nagyon vallásosak, számtalan helyen jelentik a dekorációt a körmenetek és a pápák képei a pizzériától a haditengerészeti bázis portájáig, meg emléklap medjugorjei zarándoklatról - és az tűnt föl, hogy Ferenc és II. János Pál mindenütt ott van, de Benedek valahogy nem hagyott nyomot a lelkükben - a falaikon mindenesetre biztosan nem.

És még néhány kép:

Az Aragóniai erőd a Mare Piccolo déli bejárati csatornája felől	a város a tenger felől	... csak egy villa	a tengerparti korzó. a kép az illatokat szerencsére nem adja vissza...

Martina Franca

Locorotondo, kívülről, lentről, kocsiból...

Trullóvidék

Dreher, de nem Kőbányáról, hanem Massafrából!

Zoosafari Fasano:

támadózsiráf	találkozás	tigrisek közt...