Hazafelé

A másnapi program: Sarajevo, aztán irány haza! Hát ez nem így sikerült.…

Az emésztésünknek valahogy mostanra lett elege a balkánból, és úgy döntött, rövid úton hazaparancsol minket. Különösen szegény Odit viselte meg az éjszaka, de én sem voltam nagyon jó bőrben.

Fájó szívvel mondtunk le Sarajevóról.

Az út először a Neretva völgyében vezetett, lélegzetelállító tájon. Csak kanyarogtunk a völgyben, hatalmas, meredek sziklák között – sajnos Odi az állapota miatt nem tudta élvezni a látványt, én meg azért, mert időről időre belefutottunk egy-egy kényelmes sofőrbe, aki úgy gondolta, hogy a táj szépsége megérdemli, hogy a hatvan kilométeres utat óránkénti hatvan kilométeres sebességgel tegye meg, nem törődve a mögötte föltorlódó kocsisorral. (A folyamatos kanyargás miatt előzésre nem sok esély volt, azt a keveset meg muszáj volt kihasználni, ha még ebben az évtizedben haza akartunk érni.) Fényképezésre természetesen teljesen alkalmatlanok voltunk.

Sarajevó előtt meglepetten vettük észre az autópályát, amin szépen (és hozzáteszem: potom pénzért…) hasítottunk északra, amíg tartott. Aztán folytatódott a kocsisorban kanyargás, sok-sok kilométeren át a Boszna folyó völgyében.

Dobojban egy lámpás kereszteződés és két körforgalom megoldhatatlan kombinációjának jóvoltából még egy utolsó ízelítőt kaptunk az állandó és hamisítatlan balkáni dugóból, elvesztettünk egy órát, de innentől már tényleg komoly akadály nélkül jöhettünk hazafelé. Odzak határában egészen váratlanul találtunk egy valószínűtlenül új és tök üres autópályát, ami aztán egészen Pélmonostorig vezetett.

Innentől már fél lábbal itthon voltunk.

Mohács után olyan fáradtság ült rám, hogy már az előzéseket is abbahagytam, csak csorogtam a sorral, mert érzetem, hogy inog a koncentrációm, de szerencsére így hamarosan és épségben hazatértünk.

Érzékeny búcsút vettünk kedves virpazari vendéglátóinktól, akiket hiába győzködtünk, hogy az első reggeli mennyiségének a harmada is teljesen elegendő egy közepes gyomorrontáshoz… Attilán megkönyörültek, ő valamivel kevesebbet kapott, mint mi, nekünk viszont elmondták, hogy a reggeli pont ugyanolyan fontos étkezés, mint az ebéd, a vacsora és bármelyik másik, úgyhogy tessék mindent szépen megenni. Hát nem sikerült…

Ismételten kiszedtük Attila vadiúj albán fociját a dzsindzsából, ahova 48 óra alatt másodszor bújt el, aztán északnak fordultunk.

forgalom

Virpazar után a keskeny utat választva elkanyarogtunk a Pavlova Strana nevű kilátópont felé, hogy még egy pillantást vessünk a Shkodra-tóra. Fényképeztünk párat, közöltük az érdeklődőkkel, hogy tegnap már megvolt a hajókirándulás, aztán hajts, tovább…

Virpazar fölött

panoráma a Pavlova Strana-ról (tegnap ott lent hajóztunk...)

Már éppen meguntam a keskeny, kanyargós utat, amikor végre kijutottunk a vadiúj podgoricai országútra. Többektől hallottuk, több helyen olvastuk, hogy a helyi Nijagara Vodopad vízesés így augusztus közepe táján nem kifejezetten látványos, ezért ejtettük a programot, nyomtuk a gombot Mostar felé.

Podgoricából kifelé az útépítés miatt még egyszer beakadtunk a dugóba, de onnan kiszabadulva már kényelmesen, normálisan haladhattunk. Niksic után, Vidrovannál balra tértünk, északnyugati irányba. Innentől pár tucat kilométeren keresztül ismét szűk, néptelen utakon közeledtünk a bosnyák határ felé. Forgalom nem volt, a táj vad, kietlen, néhol nagyon szép.

Bobotovo Groblje - kolostor a határon

Ha valaki azt mondja, hogy a beremendi határátkelő az Isten háta mögött van, próbálja ki egyszer Bobotovo Grobljét a montenegrói-bosnyák határon. Ez annyira unalmas egy hely, hogy még a bosnyák macskacsaládnak sem volt jobb dolga, mint a határrendészeti eljárásokat tanulmányozni…

Átérve Boszniába változatos tájon haladtunk, eleinte leginkább talán valami fennsíkfélének tűnt, füves pusztaság, később folyóvölgyekbe ereszkedtünk, itt már komoly erdőkön is keresztülmentünk. Kazanc, Gacko, Nevesinje – itt volt némi hegymászás, aztán már Mostar közeledett.

Közben elhaladtunk egy be nem jelentett kanyon mellett (gyanús, hogy a Zalomka folyóé), de amikor megpróbáltuk megközelíteni és lefényképezni, olyan durva szemétdombba ütköztünk, aminek a láttán bármelyik albán külváros kis közössége is elismerően csettintett volna. Egyébként is követett minket egy igen komolynak tűnő zivatar, ezért inkább nem feszegettük a kanyonbajutás lehetőségeit, haladtunk tovább Mostar felé.

Blagaj erődje, már Mostar határában

Gondot jelentett, hogy bosnyák internetünk nem volt – egy nap kedvéért nem is akartunk venni, így viszont a navigáció meglehetősen hézagosan működött. Ez nyilván nem könnyítette meg a szállás megtalálását, de pár perc telefonos segítség igénybevételével ezt is abszolváltuk.

Az Emya apartman a már megszokottakhoz hasonlóan jó színvonalú, tágas, két szobás hely. Ugyan csak az egyik szoba légkondicionált, ez komoly gondot nem okozott.

Az volt a terv, hogy gyorsan kipakolunk, és nyomulunk is a belvárosba, de eddigre utolért a vihar és egy kiadós felhőszakadás csapott le a városra – ennek az elmúltát meg kellett várni (viszont a hőmérsékletre csodálatos hatással volt az intenzív zuhé...)

Szuper, cella....

Amikor viszont bejutottunk, nem győztük kapkodni a fejünket. Teljes kultúraváltásba csöppentünk: konkrét iszlám világ Európa közepén. Elfátyolozott nők, török kinézetű kézművesek, az egész miliő mellbevágott.

                                                                                           Az a találat úgy ott maradt a zivataros kilencvenes évekből

Akklimatizációként megnéztük a Biscevic-házat, ez eredeti formájában mutatja meg az itt élt muszlimok egykori lakhatását. A bútorzat, a díszítések, a használati eszközök mind döbbenetesen idegenek voltak – legalább annyira, mint a teknős, aki a melléképületben múlatta az időt – róla ugyanis kiderült, hogy azt demonstrálja, hogy a fajtája közkedvelt háziállat volt (?) az itteniek körében.

háziállat	janicsárjelölt

A ház után az óvárosban barangoltunk, kapkodtuk a fejünket, szűkültek az utcák, sűrűsödött a tömeg, Nagyon érdekes volt. Lassan alkonyodott, mire az Öreg hídhoz értünk. Ezt a tételt is pipálhatom a bakancslistán. Nem tudom, mire számítottam, de arra nem, hogy ilyen meredek rajta a járás, amit a simára koptatott kövek sem könnyítenek meg; a lábnak kapaszkodóul szolgáló kiemelt kövek pedig egyáltalán nem komfortos távolságban helyezkednek el. Mindegy, kár ezen nyafogni, az élmény nagyszerű volt.

tömeg, turizmus

A hídugrók bőszen produkálták magukat, rázták a kalapot, gyűjtötték a pénzt, de a hídra tömörült nép miatt végül éppen a produkció nem volt látható (már a nézők úgy 90%-a számára).

Pillantás a hídról

A fárasztó nap után már épp’ ideje volt ebédelni egyet, be is ültünk egy helyre, mire mindjárt ismét rázendített az eső. Elmondhatom, itt jól időzítettünk.

Evés után még bóklásztunk kicsit, de a napot nem lehetett hosszabbra nyújtani, indulni kellett a szállásra. Arra azért még jutott idő, hogy egy kedves zalaszentgróti családdal beszélgessünk kicsit, de aztán tényleg menni kellett aludni.

Említésre méltó, hogy itt, az utazás 18., utolsó előtti napján, a Balkán szívében kaptam az első parkolási bírságot. Enélkül nincs nyaralás! :-D

Hát akkor reggeli… Na, ez súlyos volt. Kedves vendéglátóink megterítettek nekünk az apartman előtt a fa alatt, és elénk raktak annyi kaját, amivel úgy is kibírtuk estig, hogy minden igyekezetünk ellenére a harmadát ott kellett hagynunk. Igazán kitettek magukért.

A kirándulásunk csak fél tizenkettőkor kezdődött, de mi nem vártuk ezt meg, mindjárt reggeli után bementünk a „városba” nézelődni. Egy idő után már reflexből közöltük minden szembejövővel, hogy van már hajófoglalásunk… (Kb így: Dober dan, van hajófoglalásunk, egy korsó Niksickót kérek…) Elképesztő, ahogy tukmálják a hajókirándulásaikat, rendszeresen hozzátéve, hogy ha velük megyünk, ingyen parkolót biztosítanak. Ezt könnyen megteszik, mivel Virpazarban alapból ingyenes a parkolás… No comment.

Virpazar kikötője

Ha még nem mondtam volna: nekünk volt már foglalásunk.

Fél tizenkettőkor el is indultunk, és kellemes meglepetés volt, hogy nem töltötték duftig a hajót, rajtunk kívül még valami három páros kirándult. A túra csodás volt, a kapitánykormányostúravezető rácáfolt kölykös megjelenésére; kommunikatív, a tavat jól ismerő szakember volt. Kínált fánkkal, borral, vízzel, mesélt a történelemről, az élővilágról, szóval minden rendben volt.

Megálltunk egy kis fürdésre is, aztán elmentünk Rijeka Crnojevicába, mert írták, hogy az feledhetetlen, kihagyhatatlan, originál, ott a helyünk. Őszintén szólva… ez volt a hosszú utazás egyik (vagy talán egyetlen?) csalódása: egy álmos kis néptelen település, kb 15 ház, 5-6 majdnem üresen ásító vendéglő és az elmaradhatatlan helyi termék- és hűtőmágnes-árusok.

Érdekesek voltak az elhagyatott épületek és a szép régi híd. De ennyi. (Persze, lehet, hogy a bő két hét alatt már túl magasra csúszott az ingerküszöbünk?)

Visszaszálltunk a hajóra, visszacsorogtunk Virpazarba. A Shkoder-tó ismét csodálatos volt; csak ajánlani tudom a meglátogatását.

Virpazari alkonyat

        így mennek a dolgok errefelé...

Ébredés, bepakolás, finom reggeli, kicsekkolás, fizetés – irány a Komani tó parkolója és kikötője az este már jól bejáratott hídon-emelkedőn-alagúton keresztül. Vagyis… már az emelkedő elején leállítottak, hogy fönt a parkoló tele van, inkább mi most parkoljunk le itt némi aprópénzért, illetve valamivel több aprópénzért egy mikrobusz fölvisz minket a kikötőhöz. Mivel a nagy kapkodásban ekkorra Apu és Atesz már kétszáz méterrel előttünk járt, a transzfertéma okafogyottá vált; parkoltam, fizettem, és szaladtunk a csapat eleje után. Szaladtunk, szaladtunk, mert én az este csak kocsival robogtam végig az úton, föl sem tudtam becsülni, mennyi időbe telik ez a táv gyalog, emelkedőn, szűk járdán stb. Nem álltunk rosszul idővel, de koppanni sem akartunk.

séta a kompkikötő felé

A gát lenti oldala a vízierőművel

Persze, hogy kényelmesen bőven időben odaértünk a balkáni káosz közepébe.

Indulásra várva

Megkérdeztünk egy beszállásirányítót, mi a helyzet; ő ránézett a jegyünkre, majd közölte, hogy nekünk egyelőre nem sürgős, tartsuk rajta a szemünket, és majd tíz perc múlva kérdezzük megint. Gondoltuk, ezek után csak nem indulnak el nélkülünk, úgyhogy megkönnyebbülten nézegettük a kavalkádot, a kompra araszoló mikrobuszokat, a tanácstalanul ténfergő tömeget, a kiabáló matrózokat – érdekes műsor volt.

Aztán eljött a mi időnk. A beszállásirányító fickó intett, irány a hajó – kövessük a kompra. Mielőtt nekiálltam volna hisztizni, hogy mi nem komp-, hanem kirándulásjegyet vettünk, gyorsan végignyomultunk a kompon, és a túlsó végén átszálltunk a kirándulócsónakba! Keskeny, hosszú lélekvesztő volt, az oldalain végighúzódó padot foglalták el a lelkes turisták, a tatban posztolt a kapitány/kormányos/navigátor/hajósinas egyszemély.

Gyorsan nekivágtunk a tónak, és megállapítottuk, hogy a leírások nem túloztak: tényleg varázslatos látvány volt az óriási hegyek-sziklák tövében haladni a vízen. Kb háromnegyed óra után érkeztünk meg a vendégházhoz, ahol csoportosították a népet: először is leválasztották azokat, akik arra fizettek be, hogy innentől kajakozni fognak.

		A tó partján lépten-nyomon ilyesmi tanyák bukkantak föl

A maradék fölcaplatott a vendégházhoz, ahol tájékoztattak a kirándulási, pihenési lehetőségekről plusz választanunk kellett a három ebédmenü közül.

Itt következett a meglepetés is: aki tovább akart menni a Shala-folyó torkolatához, annak még egy tízeuróst kellett a szóvivő markába nyomnia. Kis kupaktanács után úgy döntöttünk, hogy ha már eljöttünk idáig, csak nem állunk meg, fizettünk (illetve, szigorúan véve Apu fizetett, nála volt kp… 😊 ). (Nem mondom, hogy a csoportban nem volt némi morgolódás, nem csak én értettem úgy a foglaláskor, hogy az „all inclusive” ár már tartalmazza a Shala folyó meglátogatását.) Akárhogy is, továbbindultunk.

Gyorsan kiderült, hogy nem lett volna szabad kihagyni ezt a szakaszt, a szurdok összeszűkült, a látvány még monumentálisabbá vált, nagyon látványos volt, és akkor a célpontról még nem is beszéltem…

Nem tudtam, hogy képzeljem el, mi lesz ez a Shala-folyó torkolat, és nem is akartam előre megnézni, legyen csak meglepetés. Hát az lett!

Partra csúszott a hajó orra, és kiszálltunk egy kb 150 méter széles folyómederben, aminek a peremén folyt csak a folyó (augusztus közepe, ugye…), a maradék medret pedig hófehér, nagyjából emberfej nagyságú, gömbölyűre koptatott kövek borították. Annyira nem volt kellemes rajtuk a járás, de azért megoldottuk.

A két parton mindenféle panziók sorakoztak, a mederben ideiglenes bárok, árusok, napozóágyak és napernyők, hangos zene, a vízzel teli folyóágak fölött hevenyészett, íves fahidak, a fejünk fölött zipline-csúszkálás, rengeteg ember, de elég nagy területen, ezért nem volt zavaró a tömeg.

na, ilyen tiszta volt a víz!

Abszurd hasonlat, de nekem az Apokalipszis most zárófejezete ugrott be, amikor a hosszú hajózás után a végcélhoz érve Willard kapitány valami egészen meglepővel és abszurddal találkozik. Persze, a filmbeli szituáció kifejezetten sötét és drámai volt, pont az ellentéte a mi tapasztalatunknak, mégis… mégis… valahol biztosan nem véletlen, hogy pont ez a kép ugrott be.

Mivel a program leírásában szerepelt a fürdési lehetőség is, Atesz egész úton erre várt. Korábban a vendégház körüli káoszban a személyzet arra kért, hogy a csomagunkat ne hozzuk magunkkal a folyóhoz, ezért törölköző nélkül maradtunk, de ez a csekélység nem akadályozhatott meg minket a csobbanásban. Attila esetében beszélhetünk csobbanásról, őt a hőmérséklet abszolút hidegen hagyja, számomra viszont egyértelműen az akarat diadala volt, hogy bele bírtam ereszkedni a jéghideg vízbe. Megtettük, begyűjtöttük az elismerő pillantásokat (elsősorban persze FakírAtesz), aztán inkább a száradásra koncentráltam.

Egy szűk órát töltöttünk itt, aztán visszaültünk a csónakba és visszatértünk a vendégházhoz. Ott megettük az ebédet, és indultunk vissza a végállomáshoz.

Azért fifikásak ezek az albánok… Sikerült úgy időzíteniük, hogy a visszaindulásunk időpontja nagyjából egybeesett a komp arrajárásával, ezért nem vacakoltak a motorcsónak beindításával, inkább testületileg föltereltek minket a kompra, a motorcsónakot utánakötötték, így megspóroltak háromnegyed órányi üzemanyagot. Az egy elhanyagolható szempont volt, hogy a komp már eleve túlzsúfolt volt, innentől pedig konzervheringeset játszottunk (a halak meg lentről röhögtek a hülye embereken…)

A komp fedélzete

Így jutottunk vissza Komanba. Látva a leszállás körüli káoszt már nem is sajnáltam annyira, hogy reggel nem foglaltunk transzfert, gyalog sokkal gyorsabban visszaértünk az autóhoz, mintha mikrobuszra vártunk volna.

Volt itt már bennem némi szorongás. Az aznapi szállásunk Virpazarban volt, ahonnan akkor éppen 130 kilométerre voltunk, vastagon benne a délutánban, de úgy, hogy az első harminc kilométert a minősíthetetlen úton kellett megtenni – és még csak ez után jött Shkoder külvárosa, aztán a határátlépés… Szóval nem voltam minden negatív gondolat nélkül.

Nekivágtunk. A minősíthetetlen úton olyan balkánian vezettem, hogy az albánok picit elpirultak. (Így volt, láttam!) Gondoltam: oly mindegy, hogy 20 vagy 30 km/órával gyilkolom a szerencsétlen futóművet, viszont az időtartamnak csak megnyerem a harmadát, úgyhogy gátlástalan előzgetésbe kezdtem a Kátyúk Földjén. Kijutottunk, föllélegeztem, normális úton haladtunk tovább normális sebességgel egészen a határig. Ott sem volt nagy problémánk (kifelé menetben összesen egy nagyobbacska gyerek képviselte az Albán Koldusszindikátust), szépen döngettünk Virpazar felé.

Hívogató kempingek mellett haladtunk el

Ahogy oda bekanyarodtunk, két dolog tűnt föl­­­­ nagy hirtelenjében: a hely kicsi, viszont zsúfolt és nyüzsgő. Egy fickó az út közepén állt, és leintett minket. Egy pillanatra elámultam, hogy a szállásadónk telepatikusan tudomást szerzett az érkezésünkről és elénk jött, de ez gyorsan elmúlt, miután a fickó pillanatok alatt megkérdezte, hogy

• honnan jöttünk? (Jóóóó estét kívááánok!)
• van-e szállásunk?
• tudjuk-e, hol fogunk vacsorázni?
• van-e hajófoglalásunk másnapra.

Picit csalódottan vette tudomásul, hogy a szállásadást és a hajótúrát bukta, de gyorsan váltott, és beinvitált a vendéglőjébe. (Free parking csak nektek! Köööszönööm széépen!)

Jó, jó, ráhagytuk, elsőre nagyobb problémánk volt, hogy megtaláljuk a szállást.

A szállásadó nem vette föl a telefont, ezért kicsit tanácstalanul ténferegtünk a nyüzsiben, aztán lassan kiderült, hogy túl hamar álltunk meg, mivel nem magában Virpazarban szállunk meg, hanem kicsit odébb, Zabesben. (Take a Lake Apartments)

Egy másik vendéglős kedvesen elmagyarázta az odavezető utat (hajófoglalásunk már van…), úgyhogy repültünk.

A szállásadó kijött elénk a főútra, onnan pedig lenavigált egy nagyon szűk, de legalább jó meredek picike bekötőúton az udvarába, egyenesen a borjúistálló és a disznóól közé. Nem tudtam, sírjak-e vagy röhögjek…

A kiszállás után viszont újra leesett az állunk, mivel pár lépés után ismételten egy modern, tágas, igényes apartmanba vezetett be minket. Javagyúgy… már lassan megszoktam.

Nagy hangú, harsány, beszédes fickó volt, jól eldumált velünk, amíg föl nem figyelt a gyomrunk korgására, és elengedett minket vacsorázni.

Visszatértünk Virpazarba, ígéretünkhöz híven betértünk a lasszóval vendégekre vadászó kedves úriember vendéglőjébe (jóóóó estééét kíííívánok! köööszönöm szépen!), a Pelikánba…

Szavunk nem lehetett a vacsorára (hacsak az nem, hogy jó sokára hozták, de úgy tűnik, ez ezen a tájon magától értetődik), az ára sem volt vészes, egy dolog volt furcsa: a sarokban danolászó társaság elég hirtelen tűnt el. Miután fizettünk és mentünk a kocsihoz, láttuk ám, hogy a srácokat géppisztolyos rendőrök bilincselik a rendőrautók motorháztetejére hasaltatva. Ojjé… mibe keveredtünk, kérem szépen?

A vendéglős közben az utcán várt, és miután leállított egy taxit, az utasait pedig beterelte a vendéglőjébe, hozzám lépett, és kérte, hogy értékeljem a vendéglőjét a guglin. Mi baj lehet, hogy a fenébe ne… Megnyitottam, erre kivette a kezemből a telefont és gyorsan mindenre öt csillagot adott. Kérdőn néztem rá, de félreértette, és kért, hogy dicsérjem meg az éttermet magyarul. Ahh… a fene… hát jó, gyerünk. Aztán megkért, hogy értékeljem a szállodáját – ugyanez a forgatókönyv, majd, mielőtt szabadulhattam volna, megtetette ugyanezt a hajókirándulás-szolgáltatásával kapcsolatban is. Szóval, tudjatok róla, hogy ha a virpazari Pelikán vendéglő/szálloda/hajókirándulásszervező értékeléseit böngészitek, hogy azok nem teljesen ráhatásmentesen születtek meg. Azt továbbra is tanúsítom, hogy a vendéglő rendben van, kiváló ár/érték arányú.

A nap nagy csodálkozásokkal és barátkozással indult.

A világosban körülnézve megbizonyosodtunk afelől, amit már az este gyanítottunk: a csoda színvonalas szállásunk valóban az isten háta mögé, tehénistállók és gyümölcsösök közé épült.

A háziak természetesen nagyon kedvesek voltak – a több mint két hetes tapasztalataink alapján ez végülis nem volt újdonság. Hatalmas adag, nagyon finom és ízlésesen tálalt reggelit tettek elénk. Nem akartuk megsérteni őket, faltunk, ahogy bírtuk, de nem sikerült elpusztítani.

Megcsodáltuk a kis gazdaságukat: kiscsibék kotlóssal, nyulak, szőlő, kiskert, rakifőző berendezés – nyilván saját raki, két disney-hercegnő kinézetű kislány (2 és 4 évesek, szegény anyjuk rendesen le volt nyúzva). Ahhoz képest, mennyire szerettem volna már indulni, rendesen elbeszélgettük az időt; a pálinka is nyilván előkerült a kocsiból, aztán közös fényképek készültek, és mivel Atesz rugdosta kicsit a focijukat, azt is gyorsan betuszkolták a csomagtartóba. Nem is akartam megsérteni őket, meg már Beratban majdnem vettem egy focit Attilának (csak az akció közepén rájöttem, hogy az euro és a lek között nem 1000, hanem 100 a váltószám), ezért nem volt erőm visszautasítani – így lett egy marha jó, első osztályú focilabdánk is…

Komantól, az aznapi célunktól 250 kilométerre voltunk, ami persze helyből nem lenne a világ távolsága, de az ott Albánia volt, a 250 kilométerhez szükséges időt nem lehet az itthoni tapasztalataink alapján számítani, úgyhogy volt bennem némi türelmetlenség, pláne, hogy ha már ott jártunk, csak szerettük volna kicsit Vlore óvárosát is földeríteni.

Hát ez nem jött össze. A navigáció bevitt minket egy lerobbant (igazából nyomokban felújítás alatt álló) régi városrészbe, ami szépnek a legjobb indulattal sem volt nevezhető, a „lerobbant” teljesen helytálló jelző volt itt. Kis bóklászás után be kellett látnunk, hogy ez nem az, amit akarunk, ezért gondoltuk, nézzük meg a kikötőt, az biztosan hangulatos meg kalózos, mittudomén, csak lássunk már valami olyasmit is, amitől nem elmegy az életkedvünk, ha már nyaralunk.

Vlore óváros

Hát ha ez volt a célunk, a kikötővel is maximum kapufát rúgtunk. Ez aztán valóban egy vadiúj, igényes, egyébként épülőfélben levő városnegyed. Modern házak, beton, tájépítészet, korszerű (egyébként beton!) játszótér. Sétálgattunk, fényképeztünk, fagyiztunk, de itt nem sok Albániát találtunk – kivéve egy kis régi, de szépen felújított házikót, amiben a függetlenség múzeumát rendezték be.

A Függetlenség múzeuma

Többet nem igazán tudok erről mesélni, hamar kocsiba ültünk és északra indultunk.

Durres

Durres-külső és Tirana-külső érintésével eseménytelenül haladtunk, aztán kelet felé lekanyarodtunk a főútról és a táj kezdett lassan szépülni. A duzzasztott tavakhoz értünk, kezdtünk fölmászni a domb- majd hegyoldalakra, lassan ment a nap lefelé, nagyon szép volt a látvány.

Aztán az út minden figyelmeztetés nélkül elkezdett elromlani. Először csak ki-kihagyott az aszfalt, aztán átmentünk inkább köves útba, némi aszfalttal, és megint egyre gyötrelmesebbé vált a vezetés, legalább húsz kilométeren keresztül. Azért itt már volt anyag rendesen a hócipőmben, alig bírtam kivárni a megérkezést.

A szállásunk, a Villa Franceze (vagy valami ilyesmi) olyan volt, mint Magyarországon egy hetvenes évekből származó üdülő. Puritán, kocka, nem rossz, de nem is jó. A szoba berendezése nagyjából megegyezett egy börtöncelláéval, szerencsére a wc le volt választva és az ágyon jó volt a matrac, de mindezen túl egyszerűen nagyon egyszerű volt.

Fölmentünk a „faluba” (azért az idézőjel, mert kb öt házról beszélünk), a hídfőhöz vacsorázni. Picit fura fazon szolgált föl, soha nem tudhattuk, milyen arccal fog előjönni, hogy mosolyog, vagy fölszúr a tekintetével, de végül azt hiszem, csak szimpatikusak voltunk, mert egy idő után elkezdte magyarázni, hogy volt neki egy Attila nevezetű magyar cimborája, aki azóta Ausztriában dolgozik, de ő nagyon szereti a magyarokat, ezért tiszteljük meg azzal, hogy iszunk vele a rakijából.

Desszert a világ végén

A híd szegény nagyon nyomorultul nézett ki. Masszív(nak tűnő) komoly betonszerkezet, de rajta az út csupa kátyú és tócsa, a betonkorlát hol volt, hol nem volt, néha beomlott a vízbe, de megértőnek kellett lennünk, mondta a pincér, hogy már több mint negyven éves a híd… (Hát, eszembe jutott a Lánchíd, nem beszélve a Golden Gate-ről, meg néhány sokszáz éves kollégáról…)

Amíg a többiek vacsoráztak, elugrottam megnézni a másnapi starthelyet, a kikötőt, a parkolót, és azt hittem, baromi gondosan fölkészültem a holnapi indulásra…

Kellemesen, terv szerint indultunk északra, a sarandai dugóban már rutinosan araszolva a Gjipe kanyon és -strand felé.

Az első huszonegynéhány kilométert már ismert úton tettük meg, erre mentünk a tegnapelőtti Lukova strandra is.

Az összes leírás magabiztosan riogatott, mennyire embertelen lemászni a strandra. Ehhez képest kis megkönnyebbülés volt, hogy legalább az út első szakaszát kiépítették, a parkolóig keskeny, de sima, kulturált út vezetett. (Például a szembejövők elől nem a susnyába, hanem kiépített öblökbe lehetett/kellett félrehúzódni.

Aztán persze megtapasztaltuk azt is, amivel riogattak. A strandra közvetlenül levezető utat profi terepjárókkal sem egyszerű megtenni, a többség velünk együtt szépen lesétált. Fél óra, szép nyári meleg (szerencsére nem kifejezetten gutaütős kánikula), bokatörős sziklák, de lementünk.

Ösvény, bunkerektől kísérve

Elmondhatom, hogy minden méter megérte!

A parton sokkal többen voltak, mint Lukován de persze töredékannyian, mint délen Ksamilban.

Viszont a tenger… álomszerű volt, valóban. Én ilyen tiszta tengert és partot még nem láttam. Nagyon sajnáltam, hogy erre a helyre maximum néhány órát szánhattunk.

Kellemeset csobbantunk, ettünk, aztán bementünk a kanyonba. Az odavezető út egy külön látványosság: olyan jellegű környéken vitt keresztül az út, mintha valami hippiparadicsomba csöppentünk volna: kunyhók, sátrak, nádfedelek, terepjárók szanaszét; volt egy nagyon sajátos hangulata.

Aztán jött a kanyon: haladtunk befelé, szűkült, durvult, mi meg fürdőruhában meg strandpapucsban álltunk neki az egyre komolyabb ösvénynek. Főleg Attila ösztönzésére végül sokkal messzebb nyomultunk, mint eredetileg gondoltam volna. Amikor a sziklák már strandpapuccsal megmászhatatlanná váltak, visszatértünk a strandra.

Még egy gyors fürdés, aztán pakolás, messze volt még a nap vége.

Fölmásztunk a sziklaösvényen (fölfelé is megvolt fél óra alatt), ittunk egyet és nekivágtunk a Llogara hágónak.

Először a hágó kopár déli oldalán szerpentineztünk fölfelé. A látvány lélegzetelállító volt, itt aztán tényleg a szemünk elé tárul, hogy mi is az a „tengerszint feletti magasság”. 1043 méter a vége – nagy ügy… Hát az, ha a tengerszint és az 1043 között légvonalban alig több, mint három kilométer a táv.

Fönt kiváló hűs időjárás fogadott, a hőmérséklet lement 20 fokra, és nagyon erős szél cibált mindent és mindenkit.

A kigyönyörködés után az északi oldalon kezdtünk ereszkedni, pillanatok alatt sűrű erdőbe jutva. Nagyon érdekes volt a kontraszt a hágó két oldala között.

Na, ez konkrétan a panoráma 1043 méter magasról Innen csak lefelé...

Vlore, a következő szállásunk városa felé igyekeztünk. Nemsokára kijutottunk a Vlorei öbölhöz, e fölött vezetett az út a hegyoldalban. Aztán föltűntek Vlore fényei is. Aztán elkezdtek eltűnni… Aztán jött egy körforgalom, ahol a Vloreval ellentétes irányba kellett fordulni. Magamban már fogalmaztam a navigációval kapcsolatos aktuális szidalmaimat, de mivel elvileg csak pár kilométer volt hátra, azokat egyelőre megtartottam magamnak – ki tudja, mire fut ki a dolog…

Beértünk Narte településre. Aztán kiderült, hogy Narte faluba. Az utcák kezdtek néptelenné, a közvilágítás hézagossá válni. Előttünk baktatott egy tehén, gondolom, hazafelé, de ez nem derült ki, mert bekanyarodott balra egy földútra. Mi kétszáz méter múlva kanyarodtunk be egy másikra. Itt már tök sötét volt, vélhetően valami gyümölcsösök között zötyögtünk, aztán egy kereszteződésbe értünk, ahol állt két elhagyatott, sötét ház is. Szállásnak halvány nyoma sem volt, pedig elvileg száz méterre voltunk tőle. Eddigre nagyon fáradt voltam, és kis híján pánikrohamot kaptam. Összeszedtem magam és fölhívtam a szállásadót. Hogy nehogy túl jó kedvem legyen, elsőre nem vette föl. Aztán sikerült beszélnünk (már amennyire a körülötte visító gyerekek hagyták), és kezdtek jobbra fordulni a dolgok. Elmondta, hogy némely navigációk szeretik a fáradt vándorokat megtréfálni, és kért, hogy menjünk vissza a faluba az iskolához, oda fognak értünk jönni.

Persze fogalmunk sem volt, hol van az iskola, de visszakanyarodtunk oda, ahol aszfaltút volt és közvilágítás. Láttunk egy csapat fiatalt a vasárnap estében egy sarkon bandázni, és valamilyen okból levontuk a következtetést, hogy akkor az iskola csakis itt lehet. Mondom, nagyon fáradtak voltunk már...

Akárhogy is, jött egy kisöreg biciklivel, és teljes angol szókincsét megvillantva bekérdezett az autóba, hogy „Alanthia?” Hát naná, te vagy az emberünk, indulhatunk.

Ment előttünk a bicajjal, ugyanazon a földúton, ahova húsz perccel korábban a tehén kanyarodott be. Zötyögünk előre, aztán láttuk, hogy a szűk kis úton keresztben férfiak mozognak, meg kisteherautó, nagy élet a sötétben, mintha marhákat rakodtak volna le vagy föl. Persze elkapott a pánik, hogy innen mindjárt kicibálnak, az autót alkatrészenként, minket meg szervenként adnak el hamarosan, de a kisöreg elhessegette őket, beirányított egy mellékutcába (még ehhez képest is „mellék”!!!), aminek a végén a sötétben fölrémlett egy viszonylag nagy, villaszerű épület tömbje.

A biztonság kedvéért először csak én szálltam ki, hogy ellenőrizzem a terepet. A kisöreggel kezet ráztam, aztán fölvezetett az emeletre és benyitottunk egy olyan apartmanba, ami Stockholmtól Barcelonáig akárhol megállta volna a helyét: tágas, ízlésesen berendezett, új (vagy legalább annak tűnő) bútorokkal, álmennyezet mögé rejtett hangulatvilágítással – és már nem tudtam, hogy sírásnak vagy hisztérikus röhögésnek induljak. Egy Llogara-hágónyi kőmennyiség gördült le a mellkasomról (pedig elképzelhetitek, mennyi kő van ott…)

Visszamentem tájékoztatni a családot a fejleményekről (először ők is azt hitték, hogy a fáradtságtól és a baljós jelektől végképp megzavarodtam), meggyőztem őket, hogy tényleg biztonságos kiszállni, és eddigre már kezdtem jókedvűen lesni a döbbent reakciójukat a lakás láttán.

Befutott az angolul beszélő Christina az addigra már nem visító gyerekekkel a karján, úgyhogy mindent tisztáztunk, minden rendben volt, mehettünk végre aludni.

Izgalmas nap következett: Odil hazarepül, helyette érkezik Apu és Márti. A tranzakció helyszíne a legközelebbi nemzetközi repülőtér, Korfu.

Korfut viszont némi víztömeg választja el Sarandától, ezért kénytelenek voltunk hajóra, kompra szállni. A komp reggel hatkor indult, előtte legkésőbb egy órával be kellett csekkolni, amiből egyenesen következett, hogy már fél öt előtt kelnünk kellett.

Gyorsan leértünk a kikötőbe a csodálatosan üres utcákon, el is kezdtük intézni az adminisztrációt: kompjegyek, határrendészet, autó stb stb. Meg kell hagyni, az albán hatóságok nagyon korrektül intézték az ügyeket, flottul fölkerültünk a kompra és kis késéssel, kicsivel napkelte után nekivágtunk a tengerszorosnak.

A hajón nem volt nagy zsúfoltság, hamar kiszúrtuk, hogy az orr tök üres, gyorsan le is foglaltuk a VIP-helyeket a zavartalan panorámával. Szépen nyugodtan zakatoltunk Korfu felé, nyugatra, bele a kelet-európai időzónába. Sajátos szitu… 😊

Érkezés

Korfu kikötőjében azért megmutatták kicsit a görög hatóságok, hogy éppen beléptünk az EU-ba, de nem nagy hercehurca árán szépen elkezdhettük a fölfedezést.

„Először is reggelizzünk” – mondta Brukner Szigfrid, és tökéletesen egyetértettünk vele, leszámítva, hogy még a reggelinél is előbbre való letenni valahol a kocsit. Itt sem volt sokkal jobb a helyzet, mint Montenegróban vagy Albániában, beletelt néhány percbe, amíg végül találtunk egy féllegális Skodányi helyet.

Reggeli, kávé – pipa (nem, nem dohányoztunk reggelire, csak letudtuk…), aztán belevetettük magunkat a sikátorrengetegbe. Jártunk a turistás utcákban, jártunk a helyiek sikátoraiban, láttunk sok érdekességet, nem bántuk meg.

Aztán visszatértünk a kocsihoz, és megcéloztuk Palaiokastritsát, mert az szép. Vitán felül – az. Csak az a sok nyavajás turista. Hogy is mondjam… A táj lélegzetelállító, valóban! Az öblök, a sziklák, a tenger. Egy pár kilométeres partszakasz hetekre elegendő fölfedeznivalót tartogatna annak, aki nem csak 70-80 évre rendezkedett be ebben az életben. A mindent elborító napernyő-, vízibicikli-, kajak-, motorcsónak-, turistabusz-, kalap-, quad-áradat viszont egy kósza pillanatra sem hagyott elmerülni a táj szépségében…

Szedtük is a sátorfát elég hamar, és elindultunk a sziget csúcsára, a kissé szerénytelenül elnevezett Pantokrator hegyre. Valódi hegymászásra nem volt időnk, ide viszont föl lehet menni autóval, ezért vállaltuk be.

Önmagában egy felszabadító élmény volt kiszabadulni a tömegből… Kanyarogtunk fölfelé, a panoráma csak nyílt és szépült, a magassággal szépen fogyott a növényzet, nagyon kellemes út volt. Áthaladtunk néhány minifalun, a központjukban jellemzően olyan szűk utcákkal, hogy néhol be kellett hajtanom a tükröt, hogy ne verjem le a borospoharat az útszéli kocsma asztaláról. (https://youtu.be/cGalRjz4UIY)

Fölértünk a csúcsra. A panoráma magáért beszél, láthatjátok a fényképeket. Innen körülnézve láttuk meg egyébként a júliusi erdőtüzek maradványait: bizony jó néhány hegyoldal komplett feketében pompázott, és hetek múltával, fönt a huzatos hegycsúcson még mindig meg-megcsapott az égett szag.

	szemben Albánia

Magán a hegycsúcson egy ortodox monostor osztozik a modern kor technológiájával: kihasználva a magaslati pontot a görögök egy már-már zavarbaejtően kusza antennaerdőt telepítettek oda, amit a fő antenna koronáz meg: négy lába a monostor belső udvarának négy sarkán áll, maga a távközlési (?) torony pedig így közvetlenül a szakrális hely fölé magasodik. Ilyet se látunk minden nap…

A kép közepén a monostor házipókja. Valódi, rémisztő méretét a kép sajnos nem adja vissza.

A következő célpont Kassiopi! Illetve… Itt azért akadt némi probléma. Hiába voltunk az EU területén, a mobilinternet – és ezzel a navigáció kicsit köhögve működött. Ha éppen működött, szerette a találatokat görög betűkkel megjeleníteni – szégyen-gyalázat, de nem sokra mentem ezzel a segítséggel.

Szerettem volna egy kalkulációt készíteni: hogy állunk idővel, ha Kassiopi érintésével megyünk a reptérre, illetve ha közvetlenül. Hát ez sehogy nem akart összejönni, de amikor néhanéha magához tért a navi, akkor egyre határozottabban mutatta, hogy ha időben a repülőtérre akarunk érni, akkor most el kell engednünk a halászfalut (és a mai ebédet…)

Az utazás során a sokadik alkalommal vigasztaltuk magunkat azzal, hogy mindent úgysem lehet megnézni, és a biztonság nevében elindultunk a repülőtérre. Miután egy hangulatos kanyargás úton lekeveredtünk a parti főútra, erőre kapott az internet, és a navigáció magabiztosan közölte, hogy a repülőtér a hátunk mögött, a Pantokrator északi oldalán (az Isten háta mögött???) fekszik, úgyhogy leszünk szívesek sarkon fordulni, és ismét nekiállni a szerpentinnek. Hát ez sehogy nem fért a bögyömbe. Nem lehet igaz…

Megkérdeztünk egy benzinkutast, aki magabiztosan irányított az általunk is jónak vélt irányba, Korfuváros felé. Indultunk is, azért annyira már nem álltunk kényelmesen idővel és nem is tűnt úgy, hogy a navigáció a segítségünkre lesz.

Izgalmas percek következtek: ha nem is dugóban, azért elég intenzív forgalomban haladtunk, a repülőtér irányát elég hézagosan táblázták ki, navigáció hol volt, hol nem volt, idegességemben eltévesztettem egy-két körforgalmat… na, nem volt egyszerű.

Odaértünk, persze, időben, de idegességemben majdnem beütöttem a kijelzőt, amikor az érkezés pillanatában a navigáció egy fanfár kíséretében ünnepélyesen bejelentette, hogy tádámmm… megérkeztél a célponthoz. Hát köszi… sokat segítettél…

Elbúcsúztunk Odiltól és vártuk Apuékat.

Az izgalmak nem értek véget, mert a kompkikötőhöz is időben kellett visszaérni. Valamennyit késett a gép, de komoly gond nem volt (annál inkább szegény Odilnál, aki a budapesti gép késése miatt lekéste a pécsi vonatát… de ez innen nézve már egy másik történet), kényelmesen kiértünk a kikötőbe.

Becsekkoltunk – volna, mivel tájékoztattak, hogy nem értik, hogy kaphattunk autójegyet egy személyszállító szárnyashajóra. Elhihetitek: én sem értettem. Ezen a ponton elég komoly szószban voltunk, mert ha nem sikerül aznap visszajuttatnunk Albániába az autót, borul az egész másnapi program – és akkor az extra költségekről még nem is beszéltem.

A check-in pultos hölgy javaslata az volt, hogy menjünk vissza a városba, keressük meg a komptársaság ügyfélszolgálati irodáját (a kikötő kijáratától induljatok balra, és hamarosan meglátjátok a logót – köszi, ki vagyunk segítve), és könyörögjük föl magunkat autóstul a hét órai kompra, talán még fölférünk, de leginkább menjünk innen akárhova, mert vége van a műszakjának és un minket tájékoztatni.

Nekiálltunk. Némi izgalmak után ezt a csellendzset is sikerült teljesíteni, nyugodtan térhettünk vissza a kikötőbe, ahol viszont addigra komoly tömeg gyűlt föl. Kivártuk a sorunkat, aztán beengedték az autót is a tranzitzónába, innentől a kocsiból figyeltük a körülöttünk fokozódó balkáni káoszt. Az emberektől nem láttuk a hajót – igazából azt sem tudtuk, van-e hajó. Ránézésre ennyi embernek legalább négy hajóra lett volna szüksége.

Fél órával a tervezett indulási időpont után lassan mozgásba lendült a tömeg és a néhány autó. Kiabálás, tolakodás, a személyzet utasításai, araszolás. Lassan-lassan került minden és mindenki a helyére, és végre nekiindulhattunk az alkonyatnak, vissza (észak)kelet felé, a közép-európai időzónába.

A visszautat a tenger háborgása tette érdekessé. A reggeli tapasztalatok után most is gyorsan az orrba siettünk, de ez már sajnos messze nem volt egy olyan exkluzív terület, mint reggel, itt is jó sokan voltak.

Ahogy egyre kijjebb értünk a tengerre, úgy erősödött a hullámzás. A nép egy idő után kezdett elszivárogni az orrból, de mi, szárazföldi patkányok nagyon élveztük a hintázást. Odinak akkor lett elege, amikor egy hullám hirtelen vízzel terítette be az egész placcot elől, akkor úgy néztünk ki, mintha az egész csapat ruhástul lezuhanyzott volna. Odi fogta Ateszt, és úgy döntött, védettebb helyre mennek. Bementek a zárt teremben ücsörgő és rettegő utasok közé, és a csuromvizes kinézetükkel pár percre komoly pánikot keltettek.

Mi Mártival és Apuval kint az orrban tovább élveztük a hintapalintát, ami akkor vált még intenzívebbé, amikor kiúsztunk Korfu északkeleti részének szélárnyékából. Mivel a személyzet láthatóan nem aggódott, én sem voltam hajlandó – ilyet sem él át minden nap az ember, úgyhogy maradtunk a fedélzeten..

Minden hullámnál sokka frusztrálóbb volt viszont a leszállás. A két szűk kijárati ajtó felé úgy tódult a nép, mintha nem kikötöttünk, hanem egyenesen süllyedésnek indultunk volna. A tömeg elsodort a családtól. Az összes irat nálam volt – persze, az agyammal tudtam, hogy a hajó mellett úgyis megtaláljuk egymást, de a tülekedés közepén ez akkor is csekély vigasz volt.

Végtelennek tűnő idő után ez is megoldódott, a határátlépést is abszolváltuk, és a nyüzsgő sarandai belvárosi tömegen átvágva visszatértünk a szállásra.

Gondoltuk, próbáljuk ki reggelire az albán pékművészetet, menjünk be egy reggelizőhely-pékségbe.

A szokásos dugóból hamarosan kivezetett a navigáció, de az örömöm nem tartott sokáig, mivel a forgalommentes utcák nem azért voltak forgalommentesek, mert az albánok hülyék, hanem mert ezek az utcák autóközlekedésre nem alkalmasak, ellenben igen szűkek, meredekek, és visszafelé nincs belőlük menekvés. Mire itt áttuszkoltam a Skodrit, kávéra már nem is volt szükségem.

A helyi népszokásoknak megfelelően pofátlanul leparkoltam egy valószínűtlen helyen (mindenki befoghatja, a busz is elfért mögöttem!!!), és bevonultunk az igen egyszerű pékségbe, ahol százféle finomság volt a pultokban. Nehéz volt választani, de a frissen facsart narancslére lecsaptunk. (Nevetséges áron adták…) Nem tudhattuk előre, mit akasztunk szegény asszony nyakába a reggeli csúcsforgalomban… hát kiderült, hogy a narancsfacsarás 100%-ban megújuló energiával történik, azaz kettévágja-facsarja-facsarja-facsarja-a másik felét is-facsarja-facsarja… és ezt nyolcszor meg kellett szegénynek ismételnie a három pohár narancslénkhez. Így sikerült, ez van. A finom reggeli után kivánszorogtunk a városból, és egy idő után már autóra jellemző sebességgel haladtunk a Kék Szem felé.

Öntözőcsatorna keresztezi a folyót (tiszta Hollandia... :-) )

Nem lehetett eltéveszteni, nagyon nagy, tele parkoló jelezte az úticélunkat, illetve az úticélunkhoz vezető séta kezdetét. A lányok elvetették a villanyrollerkölcsönzés lehetőségét, maradt a lábbusz kb 25 percen keresztül. Nem is volt ezzel nagy baj, de a hőség és a tűző nap kínzott kicsit; sok árnyékban nem volt részünk.

A Kék Szem csodálatos. Vitán fölül, de a látogatók tömege nehezen elviselhető, őszintén szólva sokat rontott az élményen. Megnéztük, bóklásztunk, fényképeztünk, de a folyamatos zsivaj és az tolongás hamarabb kiváltotta belőlünk a menekülési kényszert, mint előzetesen gondoltuk volna.

csodálatos érintetlen természet plusz turistákkal zsúfolt gyaloghíd	ez lenne maga a Kék Szem

A Balkán maga :-)

Irány a strand!

A cél a Lukova strand volt, Sarandától valami harminc kilométerre északra. Ez azt jelentette, hogy először vissza kellett menni Saranda külvárosáig, ott viszont, mielőtt elnyelt volna a dugó, egy elegáns jobbossal a tengerparti hegylánc keleti oldalán északra indultunk egy kellemes, kanyargós, látványos úton.

kamera vízszintesen	- kamera -10 fokos szögben

Az út egy idő után átvágott a hegyláncon, innentől a panoráma tengerpartivá és lélegzetelállítóvá változott. Közeledtünk, közeledtünk, de még mindig nagyon magasan voltunk, pedig a navigáció szerint már csak kevesebb mint két kilométer volt hátra a strandig. Hát ez a két kilométer nem volt nagyon egyszerű… Szűk, sziklás, kanyargós, meredek földúton kellett leereszkedni, de legalább volt sok kátyú. Megoldottuk, persze, de nem volt egy élményvezetés.

Ami viszont lent fogadott… Az csodálatos volt. Az előző nappal ellentétben itt az aprókavicsos parton TÉNYLEG nem voltak sokan, maximum pár tucat ember. Olyan is volt, amikor összesen nyolcan voltunk a vízben, abból négy fő a Lajó család.

A víz tiszta volt, a hullámok ideálisak, szóval megérte leküszködni magunkat.

Azt ilyenkorra már megszoktuk, hogy a vendéglőkben kifejezetten lassú a kiszolgálás, ezen a strandon viszont a pincérek mellett nagyon sok darázs is tüsténkedett a vendégek körül.

Ti tudtátok ezt? Én nem! Még Gjirokasterben mutatta a pincér a darazsak távoltartásának trükkjét: egy kistányérra kiszórt két-három evőkanálnyi őrölt kávét, azt meggyújtotta, és a füstjétől a darazsak hanyatt-homlok menekültek. Marha jó, nagyon praktikus, szipiszupi. Kár, hogy a lukovai strand darazsai nem ismerik ezt a módszert, egyáltalán nem zavarta őket a kávéfüst (lefogadom, hogy valójában élvezték!), csak gyűltek és gyűltek – azért amikor már fejenként nyolc darázs lepte a kajánkat, erősen megcsappant az étvágyunk, a személyzet pedig az együttérzését vállvonogatással fejezte ki, mondták, hogy ez ilyen, ez van… Mentünk is vissza a partra, de néhány szorgalmas dög (nem pincér, darázs!) oda is követett minket, főleg, hogy a lányokat idegesítsék. Elég hatékonyak voltak, mert egy idő után el is kellett indulnunk – persze, esteledett is lassan, de az nem esett jól, hogy a darazsak űztek el a strandról.

Született még néhány naplementés romantikus kecskés kép hazafelé menet, de nagyon nem húzhattuk az időt, másnap sűrű program következett!

        Stopposok (videóból kiragadott kép)

Ha valamiből, hát strandból bőségesen válogathatunk Sarandában és környékén. Sokat agyaltunk, hova menjünk, a fő szempont az volt, hogy legyen lehetőleg minél inkább néptelen és homokos.

Ennek örömére másfél dugóban töltött óra után kijutottunk egy zsúfolt, kavicsos-köves strandra (Plazhi i Pulëbardhës). Ezt még el is viseltük volna, de az erőszakos hullámok fél óra után menekülésre késztettek. Félre ne értsétek: szeretjük, ha hullámzik, azért tenger, vagy mi a fene, de itt keskeny volt a part, a tömeg miatt a tenger felőli részre szorultunk, ahova egyfolytában fölcsaptak a hullámok, újra és újra eláztatva mindenünket. A hab volt a tortán, hogy az ekkora hullámzás miatt szóba sem jött, hogy egy nyolcéves felszabadultan strandolhasson.

Mondom: fél óra kellett, hogy elszakadjon a cérna, és inkább válasszuk a caplatást vissza az autóhoz majd az újabb dugót, hogy tudjunk végre egy kicsit fürdeni is.

A sors és a navigáció egy „divatos” strandra vitt Ksamilba, ami tényleg homokos volt, kellemesek voltak a hullámok, viszont őrült nagy volt a tömeg, és két irányból két különböző (bár néha egyformának tűnő) divatos dübörgő diszkózene szórakoztatta a közönséget. Ráadásul itt már fizetnünk is kellett – de miután egészen idáig minden egyes alkalommal megúsztuk, ez kivételesen nem fájt annyira.

A legfontosabb, hogy minden körülmény közepette Attila élvezte a pancsolást, és ez pont elég volt. Meg az is, hogy fölfedeztünk egy vízbe állított óriáshintát, amin fényképezkedni lehetett. Atesz szerette volna kipróbálni egy hintázás erejéig. Oda is mentünk, ki is próbálta, én meg akkorát rúgtam a hinta víz alatti rögzítőgerendájába, hogy rögtön félig levált és vérezni kezdett az egyik lábujjkörmöm. Egy pár percig reménytelenül vadásztam valami elsősegélyhelyre, aztán inkább nekiindultunk a hazaútnak. Azt hittem, számomra a tengeri fürdéseknek ezennel vége.

Este még tettünk egy kört Saranda belvárosában, a parti sétányon - nézzük meg azt is közelről. Hát megnéztük, de olyan nehéz volt leparkolni és olyan sűrűn hömpölygött a tömeg, hogy ez sem vált végül egy feledhetetlen élménnyé.

Azt kell mondanom, hogy ez volt talán a nyaralás „legkevésbé kiemelkedő” napja…

belvárosi bunker, invázió esetére

Ezen a napon sajnos igénybe kellett vennünk az albán egészségügy szolgáltatásait

Odi jobb szeme csak pirosodott, csak égett, csak könnyezett, csak duzzadt – és a kórság nem múlt el magától napok óta. Éppen ezért a kórházhoz kanyarodtunk.

A recepciónál gumibotos biztonsági őr fogadott, aki látva, hogy idegenek vagyunk, elkezdett bevezetni a kórház mélyére. Közben elhaladtunk az „okulist” feliratú ajtó mellett, ezért szóltam, hogy „állj, itt a helyünk, nem kell tovább menni.” Fölfogta, mit akarunk, és nekiálltak szemészt keresni. Hát a szemész éppen házon kívül volt, ezért elmentünk az adminisztrációs részlegre. Kerítettek egy angolul teljesen kommunikációképes doktornőt, aki megkért, hogy fáradjunk át a polyklinikára a város egy másik részére, ott van a szemész, már beszélt is vele, vár ránk. Nyilván nagyon hálásak voltunk, és azért óvatosan megkérdeztük, hogy nagyságrendileg mennyibe fog ez nekünk kerülni… Meglepetten válaszolta, hogy nyilvánvalóan ingyenes, hiszen ez egészségügyi ellátás. De mi nem vagyunk ám idevalósiak, ha ez nem tűnt volna föl, forejn kántri, érted? Megint csak csodálkozik: és akkor mi van? Ingyenes és kész!

Ja, vagy úgy… hát ennél nagyobb bajunk ne legyen.

Átmentünk az sztk-ba, kb azonnal behívták Odit, írtak neki kétféle szemcseppet, minden heppi, minden klassz. Mind a kórház, mind az sztk tökéletesen tiszta, normális, szavunk nem lehetett. Nincs a 21. századi csillogás, kicsit retro jellegű az egész, de nagyon korrekt. Köszönet mindenkinek!

Miután a gyógyszertárban kicsit megsuhintották a kaszát a szemcseppek kiadásáért, semmi nem tarthatott vissza Berat végleges elhagyásától. Irány Sarande, kicsit kevesebb mint kétszáz kilométer, hajts!

Végre eseménytelenül nyomultunk, kifogástalan utakon (mondjuk a gyorsforgalmi utak kereszteződéseit érdekesen oldják meg, de meg lehet szokni), eleinte unalmas, majd annál szebb tájon.

Miután Permet kiesett, Gjirokasterről is lemondtunk, de mivel egyrészt jól haladtunk, másrészt az utunk Gjirokastertől valami három kilométerre vezetett el, gondoltuk beugrunk, ha csak 1-2 órára is.

Az óváros sétálónegyede csodálatos volt, még az árusok sokaságát is elnéztem nekik, valahogy azzal együtt volt kerek az egész. Ezen a napon lényegében csak itt fényképeztünk.

Nem tudom, hanyadik sörnél tartottak a macik, de az biztos, hogy elég kókadtak voltak már, pedig még négy óra sem volt...

A fellegvárhoz sajnos nem volt semmi ingerenciánk, inkább folytattuk az utat Sarandába. Nagyon szép tájon haladva jutottunk ki a tengerpartra, és zuhantunk bele az elmebeteg sarandai forgalomba. Araszolás, dudálás, üvöltözés. Semmi baj, ommm… vitt szépen a navigáció, föl a hegyre, egyre elhagyatottabb, egyre meredekebb utcákba, aztán harminc méterre a célunktól bevitt egy olyan kereszteződésbe, ahova csak lendülettel lehetett volna bekanyarodni, a lendülethez viszont semmi hely nem volt. Visszagurultunk gondolkodni, de akkor már szaladt is elénk a vendéglátó, aki elmondta, mégis hogy lehetne megközelíteni a parkolót. Úgy is lett, teljes siker, lóról…

Bevezetett az épületbe, be az apartmanba. (Rama Apartments) Kifogástalan, tágas, újszerű, tiszta, pöpec. És akkor az erkélyen még nem is jártunk! Na, az a panoráma… Onnan még Saranda is szépnek nézett ki! (És ezzel nagyon megdicsértem a panorámát..) A háttérben Korfu, a déli albán strandok, hegyek, az előtérben a fények, szóval mint egy útikönyvben.

Kis szusszanás után Atesz azért fölvetette, hogy napok óta nem fürödtünk a tengerben, ugyan mártózzunk már meg egy kicsit.

Mivel időben voltunk, adtam neki egy órát. Más kérdés, hogy a tengerben mártózáshoz először a forgalomban kellett megmártózni – ezt kihagytam volna, de aztán lejutottunk a néptelen köves strandra, ahol sikerült egy jót játszanunk a naplementében. Szó szerint! Amikor a nap erősen közelíteni kezdte a horizontot, megegyeztünk a gyerekkel, hogy addig maradunk, amíg le nem bukik. Egyikünk sem gondolta volna, hogy ez három percen belül megtörténik, ezért ráhúztunk még néhány percet, mielőtt visszatértünk a bázisra.