Egy Öreg Hajó kalandjai Európában

Egy Öreg Hajó kalandjai Európában

Hatodik nap, Rodostó, Ucmakdere, Kumbag (bocs, nincs török betűkészletem)

2025. január 11. - orvoskozvetito

Megtelt a hócipőnk a tömeggel, gondoltuk, kicsit kiszakadunk a nagyvárosból. Rodostó és panorámás tengerpart!

Megmutattam a navigációnak, hogy a tengerparton szeretnék Rodostóba menni. Mondta, hogy rendben, majd mutatta, hogy a tengerparttól pár tucat kilométerre levő autópályán fogunk menni. Mondom: nem. Erre ő: de… Így vitakozgattunk egy darabig, mindent átállítottam, minden autópályát letiltottam, de föllázadt a dög. Úgy győztem, hogy beállítottam Büyükcekmecét köztes célpontnak, onnantól hagyott békén a tengerparton a panorámaúton menni. Hát, hölgyeim és uraim, ezt megszívtuk. Amit panorámaútnak láttam a térképen, az a valóságban a tengertől néhány száz méterre vezető 2x2 sávos „gyorsforgalmi” út volt, igen-igen sűrű lassúforgalommal – gyakorlatilag egész délelőtt araszoltunk Rodostó felé. 144 km, kb négy óra. A tengert csak pillanatokra láttuk… Hát ezért nem akart minket ideengedni az a gondos navigáció… Én meg hogy haragudtam rá a makacssága miatt, pedig csak jót akart a drágaszág.

Fölborult a terv. Megbeszéltük, hogy bekapunk gyorsan valami hamburgert meg fagyit, tiszteletünket tesszük a Rákóczi-háznál, aztán fájó szívvel megyünk szépen tovább.

Ott álltunk a Rákóczi-ház kapujában, fényképeztünk, ámuldoztunk, fagyiztunk, amikor azt halljuk belülről: „Tán csak nem magyar szót hallok odakintről?” És azzal megjelent Ali bácsi, az öreg török gondnok. Ékes magyarsággal invitált be minket, még azt is megengedte, hogy bent együk meg a fagyit.

img_20240811_153405.jpg img_20240811_150306.jpg img_20240811_145846.jpg

Az egyébként is maximálisan baráti belépődíjat Attilának a nevére és életkorára tekintettel elengedte, és bár szabadkoztunk egy ideig, hogy hogy elment az idő a forgalomban, mégis gyorsan fölülbíráltuk magunkat és természetesen megnéztük a múzeumot.

20240811_150440.jpg

Ali bácsi fogadóterme

img_20240811_152626.jpg

... ez pedig Rákóczié

Közben beszélgettünk pár szót, honnan jöttünk, ilyesmi. Á, hogy Pécs! Ott már járt, nagyon szép! Egyetértettem: nagyon szép török kori emlékeink vannak.
Azt mondja, "hát persze, hiszen ott kempingeztünk vagy 150 évig... Ha azok a piszkos Habsburgok nem lettek volna, talán még most is ott lennénk."

img_20240811_150550.jpg

Érdekes, háromnyelvű térkép

Amíg én a kiállítást böngésztem, Ali bácsi félrehívta Attilát és Odilt, mondván, hogy van egy meglepetése, mert a törököknek mindig vannak meglepetései. Muszáj volt visszaszúrnom a kempingezés fölemlegetéséért, mondom neki: Ja, mint amikor fölmentek megnézni a budai várat, aztán többet ki se jöttek onnan... Vette a lapot, vigyorgott, de az ő meglepetésének semmi történelmi jelentősége nem volt, csak megmutatta a fiatalságnak az udvaron bóklászó teknősöket és bébiteknősöket, amiket elsősorban a vadászó sirályoktól kell óvnia. Ezt már kicsit szürreálisnak éreztem a notórius közép-európai agyammal…

20240811_150520.jpg 20240811_151035.jpg

A Fejedelem és a teknősbabák

 

Nagy élmény volt, semmiképpen sem bántuk meg, hogy rábeszélt és rábeszéltük magunkat, hogy ne rohanjunk el lóhalálában, de a végtelenségig akkor sem maradhattunk.

És igen, Rodostó után valóban elkezdődött a panorámaút! Mint egy olasz filmben, kanyarogtunk a tenger fölött egy jó fél órán keresztül, amíg meg nem érkeztünk Ucmakderébe. Ott amúgy nincs semmi, csak egy nagy arany(ozott) Atatürk-mellszobor meg néhány kopott, szegényes házikó. Ja, kávézó is!

20240811_171731_001_1.jpg

20240811_172227_1.jpg

A Márvány-tenger, háttérben a Marmara-sziget

A környezet valóban gyönyörű, de utólag rájöttünk, hogy Ucmakderét inkább azoknak ajánlják, akik elvonulnának egy időre a civilizációtól, esetleg siklóernyőznének stb – arra nem volt annyira ideális, hogy csak úgy ideautózzunk, igyunk egy kávét, aztán induljunk is vissza. Na jó, a panorámaút megérte, az tényleg varázslatos volt.

ucmakdere.jpg img_20240811_163418.jpg

Ucmakdere szépségei

 

Szóval beültünk egy kávéra a kerthelységbe. Beszédbeelegyedés, magyarok, testvérek, Attila, hát akkor ő szólna is az anyósának, hogy szedje elő a kézműves termékeit, hátha vennénk valamit. Upszi, ez váratlanul ért. Minden tiszteletem az anyósáé és a kézműves művészetéé, de mi sajnos nem bevásárlóturistának jöttünk ide… Kis gondolkodás és néhány korty kávé után a lehető legudvariasabban szóltam neki, hogy ne fáradjon az anyósa, miattunk nem érdemes kipakolászni. Nem változott a hangneme, a viselkedése, remélem, nem sértődött meg, de ahogy látjátok, majd’ fél év után bennem még megvan ez az epizód, és nem a „kellemes emlékek” fiókban.

Némi szusszanás után elindultunk visszafelé. Újra megcsodáltuk a tájat, meg-megálltunk a panorámapontokon, aztán leértünk Kumbagba egy kis pancsolás céljából.

Na, ha a Florya-strandot svájci pedantériával jellemezzük, akkor Kumbag épp’ a mérce túlsó végén helyezkedik el. Szabad strand, lepusztultság, romos épületek a környéken, baromi balkáni vadromantika. A homokot természetesen csikkek és további változatos szemét borítja.

A tenger viszont csodálatos volt. Hatalmas hullámok dobáltak minket, a víz kristálytiszta volt, ki sem akartunk menni belőle. Aztán azért figyelmeztetett egy fürdőtárs, hogy ne itt akarjunk beljebb úszkálni, mert alattomosak az áramlások, egy bizonyos távolság után befelé sodornak, és onnantól a legtöbb, amit tehetünk, hogy búcsút intünk a parton maradottaknak. Jó tudni, innentől picit jobban észen voltunk.

Én elkövettem azt a hibát, hogy az autóból magammal hoztam a pénztárcát, és bár a Törökországban töltött idő alatt SEMMIFÉLE bűnözést nem tapasztaltunk (na jó, a Ciszterna belépője határeset…), nem voltam nyugodt a parton hagyott cuccaink miatt. A lábam is szólt, hogy elég mára, ezért az utolsó néhány percben inkább a pokrócról lestem a világot – például az őrült nagy konténerkikötőt, ami a strandtól konkrétan egy kilométerre fekszik. Ez sem hétköznapi…

img_20240811_192042.jpg

Itt pedig mozgóképen: https://youtube.com/shorts/eM2tIh7LoZ0

Persze egy idő után muszáj volt kiparancsolni a vízből a csipetcsapatot, mentünk bele az estébe, még 150 kilométerre a szállástól, a forgalmat nem fogom megint ecsetelni, még valami kaja után is kellett nézni, szóval fájó szívvel megindultunk, de előtte átöltöztünk az autóban – máshol nem nagyon lehetett.

20240811_195846.jpg

Rodostó

Hazafelé megálltunk egy benzinkúton a wc miatt, itt akadt meg a szemem a "Trak" vendéglőn. Megszavaztuk, kipróbáltuk, nem csalódtunk. Az árakon erősen észre lehetett venni, hogy elhagytuk Isztambult, a minőség pedig továbbra is teljesen korrekt volt. Vacsora közben már ránk sötétedett, a forgalom viszont nem akart csökkenni. A négysávos út végeláthatatlan településeken vezetett keresztül, lámpás kereszteződésekkel, ami persze alapból nem lenne baj, de érthetetlenül hosszú pirosakat adtak a főútnak, amin ezért kilométeres sorok araszoltak. Isztambul peremén jutottunk föl végre az autópályára, ami már többé-kevésbé haladós volt. Mondanom sem kell, szerintem legalább éjfél volt, mire ágyba kerültünk.

A bejegyzés trackback címe:

https://oreghajo.blog.hu/api/trackback/id/tr9418773124

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása