Lehet egy ilyen lakodalmas estét überelni? Ahhoz azért nagyot kell dobni… Taj Mahal? Vörös Erőd? Próbáljuk meg!

Tudtátok, hogy nem vagyok valami romantikus alkat? Meglepetés?

Ráadásul még évekkel ezelőtt láttam egy képet, ami a Taj Mahal környezetét egy nagyjából egységes szemétdombként mutatta meg, valami insta vs valóság vagy ilyesmi fölütéssel.

Szóval úgy voltam vele, hogy ha már itt vagyunk, hogyne nézném meg, de nem voltam a várakozástól annyira lelkes, mint mondjuk egy jóféle hindi lagzitól…

Bharatpurból egy bő órát buszoztunk Agráig (talán több is volt, ki számolja…).

(https://youtu.be/0EBhUsa8Z1Y)

Legnagyobb meglepetésünkre Agra szemetes és kaotikus – ki gondolta volna?

Aztán azért az föltűnt, hogy a forgalmi káosz egyik oka a metróépítés, de nem ám a föld alatt, hanem magasan a közút fölé emelt pályán. Van remény némi jövőbeni normalizálódásra, de lehet, hogy csak naív vagyok...

A buszról leszállva ezúttal is kellett pár száz métert gyalogolni a villanybuszokig, melyek a komplexum bejáratához fuvaroztak. Érdekes volt ez a pár száz méter, közben megcsodálhattuk Durgadhas Rathore színarany(színű) dicsőséges lovasszobrát és az agrai metró Taj Mahal állomását. További emlékezetes momentum volt a csapat átkelése a csúcsforgalmú körforgalmon. Persze ez a harmadik napon már csípőből ment: (https://youtu.be/ffQu5mFp058)

Villanybuszra ültünk, nem is értem, miért, mivel összesen kevesebb mint fél kilométert suhantunk a jegyirodáig/bejáratig. Körülöttünk lépten-nyomon majmok bóklásztak, keresték a napi betevőt. Annyira részei a képnek, hogy külön pozícióban volt ott egy botos ember, aki a szemtelenebbeket megregulázta. Okos állatok, többször is láttuk, hogy a botra nincs is igazán szükség, a fickó fellépése éppen elég volt bármelyik majom visszavonulásához.

V

Váratlanul komoly biztonsági ellenőrzésen estünk át. Persze, világszintű toplátványosság, nem is értem, min lepődtem meg – hacsak azon nem, hogy az általános káosz kellős közepén hirtelen korlátok között állunk sorban, senki nem akar semmit eladni és muszáj szépen rendezetten előre lépkedni, nemek szerint elkülönülve. Ez is megvolt, bent voltunk!

Persze további séta következett, de innentől már látványosabbá vált a környezet: következett először is a Darwaza, a Főkapu, ami már önmagában is kitesz egy palotányit.

Lezártuk az önkéntes profi fotósokat, és beléptünk a kapun – és igen, ott volt a Taj Mahal, ahol lennie kellett, épp’ a medencéken túl. Tényleg szép, vitathatatlan, főleg a csodálatos parkkal, szökőkutakkal együtt. Nyoma sem volt annak a nyomorult környezetnek, amit az az évekkel ezelőtti fénykép hazudott. Tényleg patika állapotú az egész, a virágok, a mecset és persze a mauzóleum.

Amúgy pedig fényképezhetjük így is:

meg így is:

És mindkettő igaz, nagyjából egyszerre.

Mire itt tartottunk, már rendes meleg volt, ráadásul kötött időpontra kellett visszatérni a főkapunál megbeszélt találkozási ponthoz, mégsem volt semmi ingerenciám szedni a lábam. A mauzóleumot egyszerűen muszáj volt lassan megközelíteni, látni, ahogy egyre inkább betölti a látóteret a fehérsége. Lenyűgöző, nem vitás.

Érdekes tapasztalat, hogy a kinti monumentalitáshoz képest a belső tér majdhogynem szűknek tűnik.

A szarkofágot kőkorlát keríti, a rálátás minimum korlátozott. Bármiféle felvétel készítése tilos.

A kőkorlát és a turistakordon között egy fickó fontoskodott. Először is egy minizseblámpával közelről rávilágított a kőkorlát anyagára, ami, csodák csodája annyira finom megmunkálású, hogy áteresztette a fényt. Elképesztő!

Aztán a helység akusztikáját demonstrálta úgy, hogy megkérdezte a nevünket, majd fennhangon kimondta. Hátborzongató volt a saját nevünket hindi akcentussal a Taj Mahal belsejében visszhangozni hallani.

A következő produkció a marka tartása volt – ennyi csodáért azért elvárt némi borravalót. Vagy úgy! Visszatértünk az indiai rögvalóságba. Persze, kapott, én viszont nem én lennék, ha cserébe nem kértem volna meg, hogy a tilalom ellenére engedjem meg egy-két fényképet. Meghökkent, aztán feltűnően hátat fordított és további áldozatok után nézett. Én ezt persze beleegyezésnek vettem, gyorsan kattintgattam párat – mint utóbb kiderült, csak a rosszalkodás kedvéért, mert a fotók értékelhetetlenre sikerültek, semmit nem adnak vissza annak a helynek a valóságából.

Azért egyet megmutatok, ami kicsit megmutatja a kő megmunkálásának a minőségét:

A következő állomás az épület „mögötti” „terasz” volt az északi oldalon a folyó és a város panorámájával. A száraz évszak legvégén a folyó szegény nem volt valami lenyűgöző, több ponton is szárazulatok alakultak ki a közepén.

Jobbra, nem egészen két kilométerre a Vörös Erőd magasodott. Nyilván jól látható volt, hogy épp’ ott egy bazi nagy erőd, de az is, hogy közöttünk nem tiszta a levegő, enyhe füstköd ülte meg a várost.

Szép lassan a kijárat felé haladtunk, át újra a gyönyörű kerten. Itt a majmokat apró mókusok helyettesítették; otthonosan rohangáltak a turisták között.

Szép volt, jó volt, végeztünk. Mivel már ismertük a távolságot, inkább egyenesen visszasétáltunk a parkolóban, nem veszkődtünk a villanybuszokkal. Hangulatos séta, park, majmok, aztán a körforgalom csúcsforgalma.

Beiktattunk egy ebédet, aztán következett az Erőd.

Közben egy ilyen helyen is elhaladtunk, ahol a természetvédelem jegyében simán körbeaszfaltozták a fát, azóta is kerülgetik a tuktukok és a teherautók:

Impozáns várárok, híd, majd belépés a kapun. Nem kifinomultan szép, mint a Taj Mahal, hanem brutálisan. A fölénk magasodó vörös falak alatt már-már úgy éreztem magam, mint egy szurdokban.

Mögöttünk egy majom ellopott valakitől egy üveg ásványvizet, rutinos mozdulattal leharapta róla a kupakot, majd fölborította és jóízűen fogyasztotta a kiömlő ásványvizet. Valami ínyenc, na…

Udvarok, átjárók, paloták, kertek következtek egymás után az erődön belül. Természetesen nem maradhatott ki a Shah Jahan háziőrizetére szolgáló lakosztály a Taj Mahal panorámájával. Gravitációs elven működő szökőkút, kristálypalota, virágoskertek… Ezt látni kell.

Nem vették félvállról a kőfaragást...

Ez a Shah Jahan háziőrizetére szolgáló pavilon, a túloldaláról a Taj Mahalra látni. Cellának nem olyan rossz, de bukott császárként nyilván nem annyira felemelő...

Minden indiai palotában láttunk ilyen részleget - ez a közmeghallgatások csarnoka.

 A falon túl a Vörös Erőd "másik fele", azt a hadsereg használja, az idegenforgalom számára nem nyitott.

Az erődöt elhagyva már csak egy programpont volt: a buszunkat várva tűrni kellett az árusok és koldusok rohamát. Kötelező elem...

Aznap arra értünk a szállodába, hogy nagy a sürgés-forgás: lakodalom készülődött. Mivel erre az utazásra egy már elég volt, ezen inkább nem vettünk részt, csak passzívan: a dobolást egész éjjel közvetlen közelről hallottuk, az alvás komoly kihívást jelentett - de azért abszolváltuk.

Ugye ott hagytam abba legutóbb, hogy indulás sétálni...

Először is megacéloztam a szívem, elhatároztam, hogy most aztán megmondom szegény bábművésznek, hogy ma az én csoportommal nincs szerencséje. Mit tesz Isten, odaértünk a szokásos lépcsőfordulóhoz - hát sem a bábosnak, sem a fölszerelésének semmi nyoma. Megnyugodtam kicsit, már meg is fogalmaztam magamban, hogy a legközelebbi találkozásunk alkalmával elmondom neki, hogy itt éktelen érdeklődés keletkezett a művészete iránt, de így esélytelenek voltunk, mivel túl hamar lelépett, hát micsinyájjunk...

Szóval kiléptünk a szállodából és a dübörgés hirtelen fölerősödött.

Az utcán furcsa fényeket láttunk, mintha kivilágított esernyők lennének. Vagy valami második típusú találkozás. Vagy körmenet… Vagy papucs orrán pamutbojt…

https://youtu.be/dO-TOPPah_A

Óvatosan közelebb mentünk, onnantól már jobban láttuk, amit a kísérő tömegtől lehetett.

Elöl a zajkocsi. Ezt szerintem kézi erővel mozgatták. Az volt a feladata, hogy biztosítson több zajt, mert önmagában a zenekar ricsaja egészen biztosan nem elég.

Mögötte kettős sorban négy-négy magasra tartott, kivilágított esernyőszerűség. A két esernyősor között a zenekar játszott és a tömeg gomolygott, táncolt.

Esernyőhordozó hindi harcos

Mögöttük hintó, amit két egykedvű, de túldíszített fehér lovacska húzott. A hintón, magas pozícióban fehérbe öltözött, fehér turbános, tejbetökként vigyorgó fiatalember – később zseniálisan kikövetkeztettük, hogy bizonyára ő a vőlegény. Hozzá némi készpénz átadása ellenében föl lehetett mászni fényképezkedni. Ez kicsit a felénk szokásos menyasszonytánc megfelelőjének tűnik. Mindenesetre voltak, akik nagyon komolyan vették ezt a gesztust, többször lehetett a levegőbe földobott bankjegyfelhőcskéket látni.

A szerelvényt egy platós tuktuk zárta, melynek a platóján egy aggregátor biztosította a villamosságot a ricsajhoz és a fényekhez. Nyilván, a tuktuk sem volt hangtalan, az aggregátor pedig különösen nem, de a zakatoló hangjuk egészen harmonikusan belesimult a káoszba.

Fontos volt a szereplők mozgásának összehangolása, mert ha a ricsajkocsit véletlenül túlságosan meglökték, amit az esernyőtartó fiúknak nem sikerült elég pontosan lereagálniuk, akkor a világító esernyők igencsak meg tudták cibálni egymást - ez mérsékelten profi megjelenést kölcsönzött a menetnek.

Szóval lagzismenet volt a javából, a célja pedig a szomszéd szálloda, ahol a menyasszony és népe várta az érkező vőlegényt és népét.

Aztán mit látnak szemeim: ott a bábos a zenekarban szépen hófehérbe öltözve és püföli a dobját, mintha muszáj lenne... Tessék, hát ezért nem bábozik ez nekünk... Nyilván lekezeltünk, régi ismerősként üdvözöltük egymást, nagyon büszke volt magára, amiért ő már másfél órával korábban ismert engem, mint a körülöttünk gomolygó tömegből bárki is.

A bábművész dobos és kollégája

Elragadott a hangulat, kíváncsiak voltunk, mire fut ki a dolog, ezért kísérni kezdtük a menetet. Egyre-másra jöttek oda a derék indiaiak, hogy kezet fogjanak, kérdezősködjenek, joghurttal kínáljanak, de főleg, hogy fényképezkedhessenek velünk. Közben odaértünk a célpont bejáratához. A menet megállt, de a tánc nem. Fényképeztünk, videóztunk, közben föltűntünk a családtagoknak is, akik elkezdtek befelé, a táncolók közé cibálni – én meg hagytam magam.

Én NAGYON nem az az ember vagyok, aki a kör közepén fog táncolni, introvertált és visszahúzódó vagyok. Itt viszont kivetkőztem magamból. Annyira elkapott a pillanat egyediségének az érzése, hogy hagytam magam sodortatni, elkapott a ritmus, meg aztán azt is meg kellett mutatni, hogy hol lakik a magyarok Istene…

Miután megmutattam, kivontam magam a forgalom közepéből, új barátaink viszont jöttek megint sorban kezet rázni, fényképezkedni vagy egyszerűen csak vigyorogni.

A következő képek a menet mellett, az utcán készültek velük:

Kérdezték persze, honnan jöttünk.

- Hungary? Sebaj, gyertek csak be, vacsorázzatok nálunk, szívesen látunk…

(Most hogy magyarázzam el neki a ricsajban, hogy én nem úgy gondoltam… Amikor meghallotta, szegény Apu arca el is borult kicsit, ez nagyon nem az ő stílusa...)

Invitáltak befelé a buliba. Szabadkoztam: mi nem vagyunk családtagok… No, no, nincs apelláta… megtiszteltetésnek vennék, ha elfogadnánk a szíves meghívást.

Persze, nyilván nagyon kíváncsi voltam, mi van odabent, ezért miután hagytuk magunkat kicsit kéretni, elindultunk befelé.

Az utcafrontról egy kb húsz méter hosszú túldíszített alagút vezetett be a szálloda udvarára, ahova belépve végképp elvesztettem a maradék valóságérzékelésemet is. A társaság semmi tudatmódosítót nem fogyasztott, a legdurvább a joghurt volt, itt mégis lassan szédülni kezdtem.

Odabent egy fél futballpálya méretű térséget találtunk, két hosszabb oldalán végig büfépultokkal és sok száz emberrel. Itt vált világossá, hogy amit mi kint „násznépnek” gondoltunk, az csak a vőlegény szűk kísérete volt.

Egy valódi bollywoodi lakodalom kellős közepébe csöppentünk.

https://youtu.be/xEFJiAPkeJ8

Jómódú, elit társaság volt. Nem azok a kinti népek, akiket napközben a teherautókban meg a földeken meg a műhelyekben láttunk. Volt két-három fickó, akik különösen odafigyeltek ránk, időről időre megkerestek, érdeklődtek, jól érezzük-e magunkat, ettünk-e, minden rendben van-e, tetszik-e a buli stb.

A férfiak komoly öltönyökben, szép turbánnal a fejükön, a nők alaposan fölékszerezve, még az én megítélésem szerint is gyönyörű ruhákban (azért mondom így, mert nekem ez a ruhamegítélő antennám alapvetően hiányzik…)

És jöttek és jöttek a népek és ránkcsodálkoztak és kínálgattak és fényképeztek, fényképezkedtek…

	A bal szélső srácnak megtudtuk a nevét is, ő Mr Noinglis
ők itt a szolganép - valószínűleg alsóbb kaszt-beliek		A középső úriember a vőlegény nagybátyja, központi szereplőnek tűnt a lagzi lebonyolításában, ezért is esett különösen jól a kitüntetett figyelme

A háttérben folyt valami esküvő, a ceremóniamester nagyon odatette magát, de sokakat ez egyáltalán nem érdekelt ahhoz képest, hogy nyugati vendégek jelentek meg a buliban. Szinte már zavarba jöttünk.

Megvártuk, amíg a jegyespár egymás nyakába akasztja a virágfüzéreket, eldurrannak a konfettiágyúk és a tűzijátékok, aztán lassan indulni készültünk.

Meg akartam keresni legalább egy-kettőt azok közül, akik annyira odafigyeltek ránk, hogy mégse lépjünk le köszönés és megköszönés nélkül, de akkor megint újabb emberek találtak ránk.

Jött egy fickó… azt mondja:

- Nagyon örülök, hogy itt vagy. Kérlek engedd meg, hogy bemutassam a feleségemet! Ő itt a feleségem, Rita.

Megmutatott Ritának, aki ott ült nem messze, szépen mosolygott és integetett.

Én meg akkor ugyan mit csináljak???

Mondtam, hogy szervusz Rita, én is integettem, kedvesen mosolyogtam, aztán mentem tovább… Mik vannak?!?!

Na, hát ezt követően ért véget ez a nap, ami egy évszázadokkal korábbi reggelen Delhiben a szállodai kicsekkolással kezdődött…
Kicsit furcsa érzés volt, hogy órákat töltöttünk több száz indiai társaságában, és mégsem akart nekünk senki semmit eladni. (Esetleg Ritát a férje? - de ez már soha nem fog kiderülni.)

Második nap

A programot a Bangla Sahib szikh templomban kezdtük.

Hogy mivel? Kitaláljátok? Le a cipővel!

A láb csupasz, a fejet viszont fedni kell, ezért az egész csapat fejét ragyogó narancssárga kendőbe csomagolták. Ki érti ezt…

Így fölkészülve vágtunk neki a templom meglátogatásának.

Mivel itt nem az emberek hétköznapi életéről van szó, a hely csodásan rendezett és tiszta. Csöndes! Döbbenet…

A bejáratnál szigorúan elrakattak velünk mindenféle képrögzítésre alkalmas szerkezetet (nem nagyon mertünk vitatkozni, marcona, keménykötésű, lándzsával fölszerelt őrök álltak mindenfelé hagyományos öltözetben és turbánban), és ha valahol, itt nagyon sajnáltam, hogy nem oszthatom meg a külvilággal az odabent tapasztaltakat.

Bent szertartás folyt. A terem közepén a szertartásvezető a több réteg lepellel fedett szent könyv mögött ült, miközben nem messze tőle egy zenész dobon, kettő harmóniumon játszott és énekelt. Körben a hívek ültek és imádkoztak. Európai szemmel az egész jelenség hihetetlenül távoli és idegen volt: az ének, a szertartás, a díszítések, a hangulat.

Megilletődötten, tisztelettudóan jártunk körbe és távoztunk a szentélyből.

Kint a rituális mosakódómedence látványa fogadott, szintén impozáns, szintén gyönyörű, szintén tilos fényképezni… Ez van.

Innen a közösségi étkező és konyha felé vettük az irányt.

A két épület között érdekes látványban volt részünk: önkéntesek földmunkát végeztek, valószínűleg egy építkezés előkészítésének részeként. A hely kétségtelenül szűk és nehezen megközelíthető lett volna egy markoló számára, ami negyed óra alatt kikapja és a teherautóra továbbítja az oda nem illő földet, de a csapatnak láthatóan semmi szüksége nem volt markolóra: hárman kerek fémtálcákra lapátoltak, kb húszan pedig kettős csatárláncot alkotva a fémtálcákat ránézésre maximum két-három kiló földdel megrakva továbbították a teherautó felé. Közben, doppingolásképpen a guru nevét kántálták. A következő napokban többször is megtapasztaltuk, mennyire olcsó az emberi munka, mennyire nem érdemes gépesítéssel foglalkozniuk.

Egy ragyogó tiszta terembe értünk, melynek minden berendezése két, párhuzamosan leterített hosszú szőnyeg volt. A szőnyegeken egymás mellett törökülésben ücsörögtek azok, akik ételre vártak. Egy idő múlva középen megjelent a pincér, aki végigment a két sor között és egy vödörből mindenki tányérjába egy-egy adag ételt mert. Ingyenes közétkeztetés szikh módra.

Ha már ott voltunk, megmutatták a konyhát is.

Én még nem voltam rendes, nagy méretű, ipari konyhában, európában sem. Nincs összehasonlítási alapom. Ez a konyha impozáns volt a nagy, fortyogó üstökkel, a kenyereket formázó és sütő önkéntesekkel, a meleggel, a párával, a sürgés-forgással. Indiai léptékben teljesen tiszta és vállalható volt, de azért a talpamon már éreztem, hogy nem a szentély süppedős tiszta szőnyegét taposom, hanem… Na, a cipőhúzás előtt itt is vastag fekete réteget csutakoltam le róla. (Nem tudom mi történt volna, ha az túra iránya történetesen nem a szentély => konyha vonal, hanem ellentétesen – lehet, hogy a marcona őrök a lándzsájukra tűztek volna, ha azokkal a patáimmal próbálok a szőnyegre hágni, amikkel a konyhát már megjártam, és a tisztaságra tekintettel természetesen végig mezítláb voltam…) Mindegy, ne keressünk logikát.

A konyha után még a raktárt is megnéztük – ezt nem mondanám különlegesnek, mindenféle zsákokban mindenféle gabonát meg lencsét meg babot meg ki tudja, még mit tároltak, mielőtt megfőzték volna.

Ezzel (meg persze a talppucolással) zárult a szentélylátogatás, ezt követően déli irányban elhagytuk Delhit.

A forgalom önmagában érdekes volt, erről több videó is készült, az értékelhetőeket majd valószínűleg földobálom a youtube-ra.

A metropoliszból kivezető soksávos autópályán dugó éppen nem volt, de a forgalom azért igen sűrűn hullámzott, kilométerek tucatjain keresztül. Aztán fizetős útra értünk, itt már határozottan kevesebben voltunk.

A táj egyáltalán nem volt szép, érdekességet az út mentén folyó munka szolgáltatott. A száraz évszak legvégén voltunk, mindenütt betakarítás, aratás, krumpliszedés folyt – szigorúan kézi erővel, kis, családi parcellákon. Végig, végig szép, rendezett termőföldek szegélyezték az autópályát. Egyszer váratlanul fékezett a busz, majd kb 300 méter tolatás után az elsőre elszalasztott lejárón hagytuk el az autópályát. Ilyen ez a popszakma, azon meg sem lepődtünk, hogy tőlünk balra egy hatalmas, négytengelyes teherautó tökéletesen forgalommal szembe fordulva tér rá az ellentétes irányú felvezetős sávra…

Ja, volt még jobb is! Ebédeljünk! Az indiai vezető tudta is, hogy hol, egy kellemes útmenti fogadóban.

A probléma ezzel csak az volt, hogy a fogadó az autópálya szemben levő oldalán található – de az indiaiak kreatívan állnak a problémamegoldáshoz: egy ponton, ahol az autópálya két oldalát elválasztó betonkordonon egy megnyitás volt, lazán a szembe oldalra tértünk, és a maradék három kilométert ott tettük meg. Most mit mondjak?

https://youtube.com/shorts/C5jxw32AfS8

Az ebéd és végtelennek tűnő buszozás után Fatehpur Sikribe, Akbar császár elhagyott birodalmi fővárosába értünk.

Igen, először is végtelennek tűnő buszozás után a parkolóba értünk, ahonnan el kellett jutnunk az elektromos kisbuszokhoz, melyek konkrétan az elhagyott városba vittek. Hanem ami a parkoló és a villanybuszok között várt ránk… Az árusok addig nem tapasztalt hada vetette ránk magát, csimpaszkodott ránk, tukmálta ránk a szuveníreket. Nem vagyok egy vásárolgatós típus, de ha még az is lennék, a roham hatására minden kedvem elment volna bármiféle vásárlástól.

Jön hozzám egy fickó, azt mondja, úgy hallja, magyar vagyok. Meghökkentem és bevallottam neki. Azt mondja erre, hogy van nála pár ezer forint, nem tud vele mit kezdeni, olcsón nekem adná. Hagyjál, mondom, hagyjál, majd a városnézés után beszéljünk! – erre nagy nehezen lekopott.

A város? Hát az valóban monumentális. Először is a Közmeghallgatások terméhez vezető ösvényt a már nem is annyira meglepő csudagondozott csudagyep szegélyezte.

https://youtube.com/shorts/PIh_1R7Yjyc

A termen áthaladva rendre megnéztük a tökéletes épségben maradt épületeket: a kincstárat (üres…), az asztrológusok munkahelyét (közvetlenül a kincstár mellett), a nagy udvart, a szellős oszlop-palotát, majd a császár és feleségeinek lakókomplexumához jutottunk.

A császár többek között vallási toleranciájáról volt híres, kérem szépen olyan toleráns és megértő volt, hogy három feleségét három nagy világvallás szerint választotta: volt egy muszlim (török), egy keresztény (portugál), és egy hindi felesége is. Áldott egy lélek, nem vitás…

A legkisebb hálópavilontól indultunk, ez volt a török feleségé. A mondák szerint választási lehetőséget kapott, hol, mekkora palotája legyen – mire a válasza az volt, hogy mindegy mekkora, csak jó közel legyen a császáréhoz. Így is lett, kapott egy szerény pavilont, pont a császári hálópalotával szemben.

A következő palota volt a keresztény feleségé, itt régen elhalványult freskók maradványait fedezhettük föl a falakon és a mennyezeten.

A harmadik palota a hindu feleségé volt. Na, ez akkora volt, mint a másik két feleségé plusz a császáré összesen.

Kezdjük azzal, hogy két, szimmetrikus részből áll: egy nyári és egy téli palotából (ostrom nem volt…) A nyári palota szellős, a téli zártabb, egy kicsit jobban szigetelt. Mára ebből annyi maradt, hogy dohosabb, penészesebb, kicsit büdösebb.

Maga a palota egy impozáns udvart vesz körül. A falak tetején egy majom őrjáratozott, szép, kényelmes tempóban ment végig, mint nálunk a macskák; amikor toronyhoz ért, letelepedett, ücsörgött kicsit, majd folytatta. Nem tudom, fizeti-e ezért valaki, de kötelességtudónak tűnt. A levegőben madarak cikáztak, csiripeltek, szerintem fecskék plusz egy csomó zöld papagáj.

https://youtu.be/tU07QaajCkU

A város egyik fő látványossága a Győzelmi Kapu. Nagyon szerettem volna megnézni, de hiába voltam tőle alig pár száz méterre, mégsem volt rá lehetőségünk, mivel a tövében található mecsetben a Ramadán kezdetéhez kapcsolódó muszlim szertartás folyt. Most csak kicsit messzebbről sikerült lefényképezni - sebaj, majd legközelebb…

A villanybuszunk a kijáratnál várt, ami légvonalban valami háromszáz méterre van a belépési ponttól. Mondanom sem kell, azonnal lerohantak a mütyürárusok, engem meg megint megtalált egy forintváltó fickó. Megmondom őszintén, olyan meggyőzően érvelt – mármint hogy neki semmi szüksége forintra -, olyan csábító árfolyamot mondott, hogy majdnem belementem, de akkor megjelent az előző ügyfelem, aki mindkettőnk figyelmét fölhívta, hogy én már a bejáratnál neki ígértem ezt a bizniszt. Amúgy is tele volt velük a hócipőm, inkább a buszra tereltem a társaságot, és a rendes busz parkolója felé indultunk.

Utólag belegondolva… nem tudom, mi volt az a forint, honnan volt nekik, hogy kapták elő hirtelen, amikor megtudták, kik vagyunk, de akárhogy is, az az árfolyam, amit kínáltak, egyértelműen nem volt tiszta, örülök, hogy nem mentem bele a dologba.

A buszparkolóban kissé félve hagytuk el a villanybuszunkat.

Jól jött, hogy az egyik társunk észrevette, hogy utánunk egy hasonló jármű érkezik, szintén tele célpontnak való turistával, ezért okosan azt javasolta, hogy legyünk előzékenyek, vessük oda őket koncnak a siserehad elé. Így is tettünk – de sokra nem mentünk az okosságunkkal, mert úgy tűnt, hogy az árusok osztódással szaporodnak, akárhány turista ér oda, mindenkire jut két-három erőszakos eladójelölt. Aki szólt hozzájuk – annak vége volt. Aki csak szemkontaktust vett föl velük – vége volt. Nehéz volt erősnek lenni és határozottan a busz felé törni, főleg úgy, hogy a csoportból többen is áldozatul estek, őket meg kellett várni, amíg leróják a sápot némi dísztárgy ellenében. Ebben a negyed órában jobban elfáradtam, mint az egész napos programban…

Miután nagy nehezen becsuktuk a busz ajtaját (csak remélni merem, hogy egy nyakláncot vagy kezet sem csuktunk oda…), a szállásunk, Bharatpur városa felé indultunk. Ez már nem autópálya, sima két sávos főút volt. Az út mentén a települések, az épületek gyakorlatilag egymásba értek. Mindenféle műhelyek, vendéglők, chipsgyár (ezt arról ismertük meg, hogy a kapuja előtt sorban álltak a krumpliszállító traktorok), szállodák végestelen végig.

Alkonyodott, mire a szállásra értünk. Ott a személyzet hada szokás szerint a bőröndjeinkre vetette magát, intéztem a becsekkolást, a kulcsok kiosztását, a szobákba jutást.

Közben a lépcsőház mellett lecsapott rám egy szomorú szemű indiai, aki előadta, hogy ő a bábjátékos (Master of Puppets, hehe…), és hogy hálás lenne, ha rábeszélném a csoportot, hogy este nézzék meg az előadását.

Tisztában voltam vele, hogy az egész napos barangolás, buszozás, élmények után a csoportot sajnos egyáltalán nem fogja érdekelni az autentikus bábelőadása harmóniummal kísérve, de nem akartam megbántani, megígértem neki, hogy közzéteszem az információt.

Megtettem a teendőket, beszéltem a családdal, aztán húztam a fürdőgatyót és húztam a medencébe – mert az is volt ám, szipiszupi, igényes! A lépcsőfordulóban elkapott a bábjátékos, akinek megígértem, hogy a fürdés után agitálni fogom a csoportot. Úsztam néhány hosszt, lebegtem kicsit, hűsöltem (közben a szúnyogok letámadták az egyetlen vízből kiálló testrészemet, a fejemet, de szerencsére hamar rájöttek, hogy az be van ellenük vegyszerezve, így ők sem zavartak tovább.) A távolból dübörgés, durrogás hallatszott, az égen néha kinyílt egy-egy tűzijáték-lövedék. Szürreális volt az egész, különösen, hogy kicsit egyedül voltam a medencében, és amúgy csöndben. Majdhogynem meditáltam, ami az előző napon a Lótusz-szentélyben nagyon nem jött össze…

Aztán összekaptam magam, a szobába indultam (közben megígértem a bábosnak, hogy szólok ám a csoportnak…), mert éreztem a rockandrollt, sétálni akartam kicsit a környéken. Útitársnak fölzörgettem a húgomat és apámat, lesznek szívesek velem tartani.

Akkor még nem volt róla fogalmam, MENNYIRE nincs vége ennek a napnak…

Hmm… Indiáról kellene írni.

Sokan bíztattok az írásra, jeleztétek, hogy tetszik, ahogy írok, hálás vagyok érte de most, amikor a legkülönlegesebb élményekről lenne alkalmam írni, megakadok.

Ehhez kevés az írótudományom, nem tudom, bárkié elég lenne-e.

Azért megpróbálkozom a lehetetlennel, meglátjuk, a végén közzétehetőnek ítélem-e.

Az időrendet használom mankónak, aztán majd csiszolom a beszámolót.

Mindenekelőtt: Európa teteje. Legalább a repülőből láthattam, ahogy a felhők fölé nyúlik az Elbrusz.

Először Indiában… Azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy ez a legkevésbé sem Zürich, semmilyen szempontból. Az intenzív benyomások folyamatosan ömlenek rám, gyorsabban, mint hogy föl tudnám azokat dolgozni. Hetekkel ezelőtt érkeztem haza és most jutottam el odáig, hogy valami elkezdett kialakulni a fejemben.

Az éjszaka közepén érkeztünk Delhi repülőterére. Nagyon tetszett, hogy a gép orr- és haskameráinak a képét az előttünk levő kijelzőn követhettük, így is tettem, perceken keresztül hipnotizáltan bámultam, ahogy lassan beleereszkedünk a metropoliszba.

A repülőtér teljesen XXI. századi, tőlem akár Zürichben is lehetett volna. (Mondjuk itt sokkal több volt a mezítlábas szerzetes.) A mérete – persze, hatalmas. Nagyon sokat sétáltunk, amíg a poggyászainkhoz jutottunk, a belépési procedúra pedig ugyancsak hosszú, nehézkes, bürokratikus volt.

A kijáratnál táblával és virágfüzérekkel vártak minket, a csomagjainkat kikapkodták a kezünkből és gyorsan a busz csomagtartójába továbbították.

Az éjszakai Delhin keresztül a szállodánkba vezető út még egyáltalán nem volt kultúrsokkoló. Szép, széles, jó minőségű soksávos gyorsforgalmi utak, elviselhető forgalom, modern köztéri szobrok, szóval majdnem Zürich (leszámítva a tarkabarka teherautókat).

Az érzés még majdnem a szállodában is tartott. Még nem szoktunk hozzá, hogy a bőröndjeinktől távol tartson minket a személyzet hada, de azért hagytuk, vigyék csak.

A szobák többsége színvonalas mágneskártyával nyílt – az enyémet mondjuk nagyon trükkösen, kicsit féloldalasan kellett a nyílásba csúsztatni, hogy működésbe lépjen, de hamar megtanultam a módját.

A szobák rendezettek, első látásra európai színvonalúak. Furcsa volt a villanykapcsolók hada, valóságos billentyűzetet alkottak az ajtó mellett, érdekes logikai feladványt kínáltak annak, aki a megfelelő fényhatást - vagy legalább a teljes sötétet szerette volna elérni.

Nem volt vészes meleg, ezért némi kapcsolómágia alkalmazásával a csönd kedvéért mind a légkondit, mind a mennyezeti ventilátort lekapcsoltam. Hallatszott még valami búgás, de belenyugodtam, túl fáradt voltam a további nyomozáshoz. Reggel derült ki, hogy egy megfelelő kapcsolókombináció beállításával a fürdőszobai ventilátort is kikapcsolhattam volna… Sebaj.

Az első benyomás után azért kiderült, hogy bár a szálloda igyekszik fényes benyomást kelteni, a kopottság, az elhanyagoltság, az igénytelenség lépten-nyomon föltűnik. A letört zuhanyrózsatartó, a padlólefolyó, melynek pár milliméter magas pereme pont alkalmas arra, hogy megakadályozza a víz lefolyását, ilyesmi. Nem panaszképpen mondom, nem a szálloda kedvéért mentem oda, amúgy jót aludtam, jót zuhanyoztam.

Hamar megreggeliztünk. Az indiai svédasztal európai szemmel szegényes volt, ráadásul az első reggelen még bennünk volt a félsz, nagyon óvatosan válogattunk.

Az indulásig volt még időnk, addig gyorsan sétáltunk egyet. Dél-delhii álmos vasárnap reggel volt. Volt forgalom, de zsúfoltságnak nyoma sem. Ha egy kilométert sétáltunk oda-vissza, sokat mondok, de ez idő alatt már szereztünk négy tuk-tuk-os barátot („ez az indiai helikopter!” – dicsekedtek), aki szívesen elvittek volna minket akárhova. Még nem volt kánikula, de azért fázni sem kellett. Furcsa volt, hogy ha távolabbra néztünk, a tárgyak vonalai kezdtek kicsit elmosódni, elhomályosodni. Először a fáradtságomra fogtam ezt, de hamar rájöttem, hogy bizony rendesen szennyezett levegő vesz minket körül. Hazudnék, ha bármiféle irritációt, akár csak komolyabb bűzt emlegetnék, semmi ilyesmi nem volt, csak az a ködszerű háttér…

Buszra ültünk, az óvárosba indultunk.

A Vörös Erődnél parkoltunk, onnan pár száz métert sétáltunk a Lahore-kapuig. Nézelődtünk, fényképezkedtünk, aztán következett a Shri Digambar Dzsáin vörös templom. Itt már sorakoztak a kultúrsokkok.

Először is: ahhoz, hogy a templomhoz jussunk, a Lahore-kapu előtti tágas térről át kellett jutnunk néhány áruson, némi tömegen, aztán a Netaji Subhas úton – akkor még teljesen rutintalanul. Elég mély víz volt, el kellett fogadni, hogy az egyetlen megoldás, ha határozottan megyünk, úgyis meg fognak állni az autók, motorok, tuktukok meg minden más kerekeken haladó eszköz. Rossz esetben mindenképpen lassítanak. És tényleg így volt! Átnyomultunk, nem ütöttek el, mehettünk a szentélybe. Ja, nem! Először is le a cipővel!

Külön kis helység van kialakítva a templom látogatói cipőinek számára. Jó zsúfolt, de legalább büdös van kicsit. Megszabadultunk a cipőktől, zokniktól, aztán irány a szentély.

 Ebben már volt (legalábbis számomra) kis hátborzongatás. A szentélyben aktív élet volt, énekek, szertartások, fölajánlások. Hihetetlenül gazdag, mértéktelen díszítés. Európaiak számára tökéletesen idegen környezet, hangulat, nyelv, dallamok. Mindent, amit ismerünk, el lehet felejteni. (Amúgy a fényképezést is, hamar elég szigorúan rám szóltak…)

A szentélyből csak pár lépés volt a madárkórház.

Aki Delhiben sérült, beteg madarat talál, ide behozhatja és az „élet mindenek felett” elv jegyében itt meggyógyítják. Körbementünk, érdekes élmény volt.

A beteg madarakat a sűrű rácsok miatt lehetetlen volt értékelhetően lefényképezni, így aztán a szavamra kell elhinnetek - tényleg ott voltak, legalább 150 kisebb-nagyobb a ragadozótól a törpepapagájig.

A látogatás végén visszahúztuk a cipőnket, de előtt a talpunkról fél kiló fekete szutykot és némi áldozatnak szánt rizst távolítottunk el. Ezt a pontot szívesen kihagytam volna.

A Chandni Chowkra indultunk tovább. Már a belépés is furcsa volt, mivel az eleve sűrű tömeget az utca elején (feltételezhetően biztonsági okokból) szűk átjárókon keresztül eresztették a sugárútra. Ide biztos, hogy nem tud semmiféle kamion, de talán még tank sem betörni tömeggyilkolási célzattal.

Kábultan sétáltunk, látványtól, melegtől, szagoktól bombázva. Az úton bolt hátán bolt, a járdán szabó, borbély, különféle munkára jelentkező iparosok, akiket a maguk elé kitett szerszámaikról lehetett megismerni. Kötéltáncosok… Az aszfalt rései alatt patkányok. Egy szépen földíszített hulla, akit négy ember vitt keresztül a tömegen, gondolom a krematóriumba.

Jó lett volna kicsit a sikátorokba is bemenni, de erre sajnos nem volt alkalmunk.

A séta célja egyébként a Fatehpuri Masjid mecset volt, (le a cipővel!) aminek a csöndje hirtelen borzasztóan kontrasztos volt az utcához képest.

A mecset után némi fűszervásárlás következett, aztán riksákkal száguldottunk vissza a Netaji Subhas úthoz. Azon lazán-könnyedén keltünk át, és újra a Vörös Erőd mellett elsétálva visszajutottunk a buszunkhoz.

A Lótusz-templom felé tartva buszos városnézés következett, útba ejtve az India-kaput és a kormányzati negyedet.

Nem lacafacáznak, ha a körforgalom közepéről van szó! (Új-Delhi)

A Lótusz-templom a Bahá’i vallás szentélye – ennek a részleteibe most inkább nem mennék bele, arra van a google…

A szentély egy csodálatos, teljesen európai mintájú és színvonalú park közepén emelkedik. Tisztaság, gyep, sehol egy eldobott papír vagy műanyag. Csodálatos! (Egyébként abszolút nem példa nélküli: delhiszerte több ehhez hasonló igényes park mellett is elmentünk.)

Pár száz méter séta után a szentély közvetlen közelébe, félig meddig alá értünk, ahol aztán mi következett? – Nyilván: le a cipővel! Mindenki kapott egy fonott szatyrot, abba kellett beletenni a cipőinket, majd a bejáratig hátra levő kanyargós-lépcsős kétszáz métert mezítláb megtenni. Ott egy Indiához képest extrém jelenet fogadott: a turistákat hat libasorba osztották be, csendre intették és egy szigorú lány szigorúan ismertette a látogatás szigorú szabályait. Tisztára megijedtem, már elkezdtem keresni a géppisztolyos őröket, amikor a lány jelt adott, és szigorú rendben a szentélybe vezénylődtünk.

Az épület kívülről csodaszép, az ívei, a formái erősen a sydneyi operaházra emlékeztetnek. A formák odabent is folytatódnak, de a környezet annyira puritán, hogy a legmegveszekedettebb kálvinista is elismerően csettintene rá. Padok és csupasz falak. A cél a figyelem koncentrációja, hogy az imáról, a meditációról semmi ne terelhesse el a figyelmet. Mi viszont egyszerű mezei turisták voltunk, még ha szerettem is volna, esélyem nem volt az elcsöndesedésre, elmélyülésre, puritán környezet ide vagy oda…

Néhány perc után továbbindultunk. A cipőm fölhúzása közepette megkocogtatta valaki a vállamat, hogy „photo, please, photo”…. Miért pont én, hisz’ tele a kezem cipőfűzővel, no de mindegy, add azt a telefont, kivel fényképezzelek le?

De nem addig a’! Én voltam az alany! Hát fölismertek! A híres Öreghajó blogger Magyarországról! Velem akart fényképezkedni a család! Na, így sem jártam még, gondolhatjátok, azért vigyorogtam rendesen…

Az indiai vezetővel megbeszéltük, hogy a szentély után múzeumnál találkozunk. A múzeum a vallás történetét és a szentély felépülését mutatta be. A tárlatvezető hölgy rettentően megörült, amikor óvatlanul valódi érdeklődést fejeztem ki, és onnantól (dacára a régen elmúlt zárási időnek) igen részletesen elmagyarázta a vallása és a szentélye történetét. Amikor megtudta a származásunkat, gyorsan elővett egy magyar vonatkozást: az egyházalapítójuk utazásai során egyszer Magyarországon is átutazott! Bizony!

A múzeumon túl már csak a kijárat következett, ott viszont az egyik útitársunkat találtuk, akinek egy indiai kiscsalád gyorsan a karjába adta a csecsemőjét közös fényképezkedés céljából. Ezek tájékozatlanok voltak, engem nem ismertek föl… no mindegy.

A kijáraton után várni kellett egy pár percet a buszunkra, hát ez nem volt nagyon kellemes. A benti pázsittal szemben itt az igazi poros, tukmálós, kéregetős Indiába csöppentünk. Mit mondjak, jó volt fölsurranni a buszra….

A napot aztán a szupermarketezés zárta. Azért szerintem említésre méltó.

A bolt egy kombinált vasút- és metrómegálló plusz közúti csomópont közepén, a fölüljáróspagetti aljában helyezkedik el. Nagy. Nagy, mint India. Viszont kísértetiesen ismerős. Úgy látszik, ez már globálissá vált. Ricsaj, tolongás, ahogy Indiában kell, de az elrendezés, vegyiáru, pékség, italok stb. akár itthon is lehettek volna. A hentesrészleget kétségtelenül nem vizsgáltam, gyanús, hogy az nem úgy nézett volna ki, mint mifelénk.

A kijáratnál viszont érdekességek kezdődtek.

A Zootroopolis című animáció megvan? Az abban dolgozó hivatali lajhárok? No, itt a lajhárok a pénztáraknál dolgoztak. Hiába volt sok pénztár, sok pénztárossal, kígyóztak a sorok, mert a pénztárosok mintha munkalassító sztrájk közepén lettek volna. Már csak a mozdulataik látványa elálmosított. Itthon egy-egy idegesebb arc szerintem kirángatta volna őket a gépük mögül, de itt mindenki mérsékelt sóhajtozással tűrte a szerintem nagyon nehezen tűrhetőt.

Aztán rájöttem a munkalassítás egy lehetséges okára.

A bolt kijáratánál a biztonsági őr MINDENKIT megállított, leellenőrzött, összehasonlította a kosarát-szatyrát a blokkal – vagyis ha hatékonyabban dolgoztak volna a pénztárak, az őr sora torlódott volna föl. Volt is egy-egy csapattagunk, akinek sietve kellett visszamennie a pénztárhoz, mert nem gondolt a blokkja megtartására.

Atyaég, és ez még csak az első nap volt… folyt. köv.

Számomra a nyaralás csúcspontja következett: belevetettük magunkat az Albán Alpokba. (Figyelem, a nyugalom megzavarására alkalmas csodálatos hegyi képek következnek!)

Vérzett a szívem, mert az áhított Theth-Valbona túrára nem volt időnk, ezért a viszonylag összetettebb szervezéssel sem foglalkoztunk. Kompromisszumként elmentünk Thethig, aztán ott bóklásztunk kicsit.

(A szokásos, araszolgatós odavissza tolatgatós indulás után) elhajtottunk Shkodra mellett, először a montenegrói határ felé indultunk, aztán egy jobbkanyarral a hegyek felé vettük az irányt. Az út eleinte nagyon lassan emelkedett, de a hegyek érezhetően közeledtek. Folyamatosan le kellett térni a szembejövők miatt - az aszfalt nem elég széles az oda-vissza forgalomhoz.

Az igazi hegyi kaland aztán a táv utolsó negyedénél következett: meredeken emelkedett a szerpentin. Több panorámaponton is megálltunk, de az első jelentősebb körülnézést a Qafe Thore hágónál tettük. Itt a magától értetődően csodálatos panorámán kívül két említésre méltó momentumot kell fölidéznem:

- Báró Nopcsa Ferenc emlékműve

- és egy szemétszedő társaság. Vagy negyven különféle korú ember láthatósági mellényben nekiállt, és szedte a szemetet az útról útfélről, bokrok közül, mindenhonnan. igazán üdítő, szokatlan látvány volt.

Továbbhaladva magyar szót hallottunk: egy vecsési fiatal társaság fényképezkedett a panorámával.

Theth az iszonyatosan mély völgy legalján helyezkedik el, ennek megfelelően sok kilométer ereszkedés várt ránk.Az út bár továbbra is keskeny, legalább kitűnő minőségű, pár évnél nem lehet régebbi az aszfalt.

Végül leértünk a faluba, ahol az elfogyott az aszfalt, és erre egy durva zökkenés hívta föl a figyelmet: a faluba bevezető híd túloldalán akkora a szintkülönbség, hogy még az alváz is leért egy kicsit...

A terv a Grunas vízesés meglátogatása volt. Mehettünk volna kocsival is még egy jó darabon, de inkább a hosszabb séta mellett döntöttünk. Ennek következtében a túra jelentős szakaszát a falu utcáin tettük meg.

Üdülőházak, kiadó házak, kempingek mindenfelé. Igazi idegenforgalmi hely. A turistaút egy idő után kivezetett a folyó mély völgyének partjára. Még itt is volt egy-két büfé, de aztán végre átvette a hatalmat a természet. Ez tartott jó másfél-két kilométeren keresztül, aztán egy izmosabb kaptató végén - pont ahol lennie kell - egy nagyon barátságos kis kertbe torkollott az út.

Öreg ház, az udvarán fák, fű, hinta- és függőágyak, tűzrakóhely, trambulin és persze egy hűtő!
Persze, hogy kellett egy kicsit pihenni.
Megkérdeztem a gazdasszonyt, hogy a hűtő közelében kiakasztott függőágy az ő, vagy a betérő vendégek számára van előkészítve. Azt mondja erre: "yes". Az már soha nem fog kiderülni, mire lett volna hajlandó, nekem elég volt annyi, hogy belevetettem magam pár percre a függőágyba...

A fölfrissülés után már valódi erdei ösvényeken mentünk tovább. Harmadszor is találkoztunk a már visszafelé tartó vecsésiekkel, akik elmondták, hogy akkor jutunk a vízeséshez, ha mindig a nehezebb, meredekebb ösvényt választjuk. Mit mondjak, jó tudni...

Fölverekedtük tehát magunkat az úttalan turistaúton egy darabig. Attila ment elől, és egy idő után felszabadultan kiabálta, hogy megvan a vízesés. Csakugyan, sziklák, zuhatagok, meredek lejtő, árnyék... Pihi, piknik.

A környezetünkben, az erdőben viszont jöttek-mentek a vándorok, ezért elkezdtem gyanakodni, hogy talán nem is biztos, hogy a legjobb helyen vagyunk. Körülnéztem a környéken, följebb mentem vagy ötven métert, és rá kellett jönnöm, hogy Attila korán örült, az igazi, a magas, a gyönyörű vízesés bizony valamivel följebb zuhogott lefelé.

A vízesés aljában levő kis tó a valaha Albániában megtapasztalt leghidegebb vizet gyűjtötte. (Pedig mondhatom, erős a mezőny...) A legnagyobb akaraterővel is csak combközépig sikerült belemennem, az az egy-két turista pedig, aki rendesen belemerült, elismerő hümmögésben részesült a nézőközönség részéről.

Akármeddig jól esett volna ott ücsörögni és napozni, de az élet kegyetlen, indulnunk kellett visszafelé.

Jellemzően igyekszünk körtúrákat tenni, ezért most szinte furcsa volt visszafelé megtenni a járt utat. Erős, sziklás, úttalan lejtő, aztán erdei ösvény, a fák alatti pihenőhely, az odafelé rendes kaptató most odafigyelős lejtő lett (kavicsos, laza, meredeken lejtő út), a faluszéli büfék (ahol ezt a rövid természetfilmet sikerült leforgatni), a marhalegelő, a templom, majd a falu és a kocsi.

Szóba sem jöhetett, hogy gyalog túrázzunk a Kék Szemhez, inkább megindultunk autóval, ha másért nem, hogy földerítsük a terepet. Jól megjegyeztem, merre indul az ösvény Valbonába - ez a jövőben még fontos lesz!

Váratlanul hosszú kanyargás következett. Nyilvánvaló volt, hogy ez a túra mennyire lehetetlen lett volna gyalog így a nap végén, ráadásul számításba kellett vennünk, hogy a szállástól még több mint 80 km-re vagyunk, ami itt több óra vezetést jelent.

A naplemente legalább gyönyörű volt a Shkodra-tó fölött.

(Balra a Reci's börtön kerítése.)

Plusz egy bónusz forgalmi dugó a hegyekben: https://youtu.be/VAQ5wtbOp5I :-)

Kicsit megszakítom az időrendet, amíg érzem a rakkendrollt, amit a friss élmények okoztak.

Sok szép tájat láttam a nyáron a Helian-nak dolgozva, de elmondhatom, hogy számomra Mantova a hab volt a tortán, vagy még inkább a mazsola a tejszínhabon. Alapvetően idegenkedem attól, hogy a munkához kapcsolódó utazásokról blogbejegyzést írjak, de most kivételt kell tennem.

Egy pár napig Arco San Giorgo városrészében volt a szállásunk, persze, ha már ott voltam, elsétáltam a tópartra, csak kipipálom már Riva del Garda óvárosát - ami gyönyörű, klasszikus olasz óváros. Csak éppen..., csak éppen nem éreztem, hogy wow... Vizsgálgattam magam: ennyire elfásultam, ennyire magasra került az ingerküszöböm az évek alatt, vagy egyszerűen csak nagyon fáradt vagyok? Akárhogy is, nem fogom sem magamnak, sem nektek azt hazudni, hogy ez volt életem városnézése.

Arco után délre indultunk, Mantovába. Nem akartunk autópályázni, inkább vállaltuk a negyed órával hosszabb utat, csak hogy kanyaroghassunk a tóparton. Szép is volt, a természet is, a hegyek, a tó, a városok is, melyeken áthaladtunk, szóval simán megérte a negyed óra többlet. Peschierában kiszállt a csapat, én pedig továbbindultam Mantovába.

Sivár, sík mezőgazdasági vidéken át vezetett az út. Hiába tiltottam le az autópályát és az autóutat a navigációról, azért a településeket csak elkerültem - gyakorlatilag semmi szépet nem láttam ezen a szűk ötven kilométeren.

Hanem amikor ráfordultam a tóvá szélesedő Mincio folyó középső és alsó tavát elválasztó töltésre és a túlparton megjelent Mantova óvárosa a katedrális kupolája alatt, azért leesett kicsit az állam... A szállás csodálatos helyen, gyakorlatilag a belváros szívében volt, és még a parkolást is sikerült a rutin és a szerencse kombinációjával egészen optimálisan megoldani.

Nem is bírtam magammal, azonnal rohantam sétálni.

Közvetlenül a szállás épülettömbje mögött a Broletto-téren vágtam át, aztán mindjárt a Piazza delle Erbe következett. Mindkét tér délkeleti oldalát csodálatos reneszánsz paloták határolják, a déli sarokban pedig a Szent Lőrinc rotonda áll.

Broletto tér

Piazza delle Erbe

Innen pár lépés az Andrea Mantegna tér a Szent András Katedrális főbejáratával.

Sok templomban jártam már éltemben, kisebbekben, nagyobbakban, a legnagyobban is. Félig-meddig "kötelességtudatból" mentem be, de amit ott találtam, attól tényleg lefagytam pár percre. Látni, persze, kívülről is, hogy nagy a templom, de erre a monumentalitásra nem számítottam.
Nem fukarkodtak a díszítéssel, minden négyzetcentimétert csodálatosan lefestettek, mégsem érzi az ember túlzásnak, túlzsúfoltnak. Nagyon ajánlom, minden szempontból elképesztő.

Kicsit kóválygott a fejem a mindenfelől támadó szépségtől, ezért a templomból kilépve élesen jobbra kanyarodtam, átsétáltam egy hosszabbfajta kapualjon és a katedrális északnyugati oldalán bukkantam ki. Előre meghatározott cél nélkül bóklásztam utcáról utcára, nézegettem az épületeket, a kirakatokat - és az egyik étterem ablakában díszes tányért láttam, melyre Mantova óvárosának sziluettje elé egy félmeztelen nőt festettek. Megakadtam hirtelen... mi van velem, már ennyire vagyok: négy mellet fantáziálok erre a szerencsétlenre??? Két-három pislogás után rá kellett jönnöm, hogy itt bizony nem az én lelkivilágomban van a hiba, a tányéron a Négy Mellhez címzett vendéglőt reklámozták. Na, sok mindent láttam már, de még mindig tudnak újat mutatni!

Tovább!

Át a Szent Péter boltív alatt, ki a Sordello térre! A déli sarkában római kori romok, a délkeleti oldalán a Palazzo del Capitano - hatalmas reneszánsz palota, és mit látok: középen nyitva a kapuja. Hát hogy a fenébe ne mennék be!

A kapun túl gyönyörű park és kert, néhány szobor, kevés ember. Visszafordulni minek: kimentem a délkeleti oldalon, aztán balra nézve a Rubens utcán egy erős lejtőt és már-már alagútnak is beillő boltívet láttam. Naná, hogy arra mentem!

A boltíven túl a Szent Barbara térre jutottam, ahol gyorsan benéztem a Szent Barbara templomba. Ezen a részen már elfogytak a turisták, sőt a helyiek is, a hatalmas tereken gyakorlatilag egyedül lézengtem az öreg, kopott paloták és templomok között. A tavaszi ravennai látogatás után most még inkább rámtört az Utas és holdvilág világa. Magától és szinte találomra vitt tovább a lábam: Castello tér. Még mindig egyedül, egy hatalmas, szabvány focipályányi, palotákkal kerített téren. Mintha részeg lettem volna. Néhány fénykép, indulás tovább.

Át a már szinte szokásos boltív alatt, vissza a Sordello térre - és velem szemben a figyelemfelkeltő cégér: Rigoletto háza. Mivaaan? Hol vagyok? Mi ez? Kiderült, hogy szájhagyomány úgy tartja, hogy Verdi erről a házról mintázta az operabeli Rigoletto otthonát, ezért gyorsan csináltak belőle múzeumot és tettek az udvarára egy Rigoletto-szobrot is. Elképesztő.

Verdi után a Szent György utcán kisétáltam a Mincio partjára. Jólesett a víz és a fák látványa a tömény történelem és civilizáció után. Az óváros fala mentén haladtam, amin viszont pár száz méter után egy gyalogosátjárót találtam. Persze, hogy bementem. Gyönyörű parkot találtam - a Vergilius-teret - egy szolid Vergilius-szoborral. Már semmin nem lepődtem meg.

Délnyugat felé haladtam és a déli sarokban ismét nyitott kapualjat fedeztem föl. Bent az udvarban egy lélek sem volt, csak négy hatalmas fa, fű és őszi hangulat. Ez az épület zsákutcának bizonyult, vissza kellett mennem a Vergilius-térre, ahonnan tovább délnyugatnak a Szent Anna- és Vicolo Albergo utcán a Matilde Canossa térre jutottam.

Ezen a ponton már elkezdett büntetni a lábam a meggondolatlanságomért, ezért lassan-óvatosan a szállás felé kezdtem tendálni. A Verdi utca visszavezetett a katedrálishoz, és éppen a szálloda felé kanyarodtam volna, amikor föltűnt, hogy milyen szép is jobbra a Marconi tér - hát meg kéne nézni. Onnan balra nyílik a Pietro Fortunato Calvi tér, onnan meg jobbra az Orefici utca. Muszáj rajtuk végigsétálni! Így jutottam a Loggia delle Pescherie di Giulio Romanohoz, ahol az óvárost átszelő folyó a felszínen halad, enyhén velencei hangulatban.

Az utca végén lefényképeztem a Szent Domonkos-parkot és harangtornyot, de itt már igazán fáradt és lábfájós voltam, bekanyarodtam a Róma utcába, irány északkelet, irány a Broletto-tér és a szálloda. Az egész kör nem volt négy kilométer sem, de a folyamatos forgolódás, megtorpanások, nézelődés, az élmények miatt sokkal-sokkal hosszabbnak tűnt.

Némi pihenés után este még egyszer kimentünk a közben már megérkezett utasaimmal együtt is, ekkor esti képek is készültek. 

Nem hiszem, hogy ez egy különösebben hosszú bejegyzés lesz - a következő viszont igen, ezért veszem külön ezt az alapból eseménytelen strandnapot.

A Shkodrához legközelebbi Velipoje strandjain gondolkodtunk, de aztán felötlött: mi lenne, ha valami kevésbé ismert, nem annyira turistás helyre mennénk. Így merült föl Rjoll, ahova még a Waze sem talált utat. De mi igen!

A dugót leszámítva eseménytelen, viszonylag rövid úton jutottunk ki a partra. A célhoz közeledve házak kezdték szegélyezni az utat, az itteniek szemmel láthatóan állattartással keresik a kenyerüket. Az állattartáshoz ugye hozzátartozik a trágyadomb, amit jobb helyeken a kert végébe helyeznek el, hogy minél kevésbé zavarja a környezetét. Namost a derék albán állattartók úgy gondolták, hogy a trágyadomb legjobb helye az utcafront lesz, ahonnan minden lé egyenesen a betonnal borított árokba továbbítódhat. A betonárok végigkísérte az utolsó pár kilométert, benne néhol vidám malacok hemperegtek, a kollégáik látszólag céltalanul ténferegtek az úton.

Aztán megérkeztünk, és a strand parkolójában ez fogadott:

Egyébként mind a strand, mind a víz teljesen vállalhatóan tiszta volt, délutánra a hullámok is megjöttek, jól szórakoztunk.

Sajnos elkövettük azt a hibát, hogy nem készültünk a napra elég készpénzzel, a strandbüfések meg alig bírták visszafojtani a röhögésüket a bankkártyám láttán. Ez egy picit behatárolt, a tervezettnél valamivel hamarabb kellett szedni a sátorfánkat, de előtte láthattuk, hogy legnagyobb örömünkre megérkeztek a malacok is:

Bármennyire éhesek voltunk is (... és nem, nem a disznóvágásra gondoltam), a városba történő visszatérés előtt muszáj volt fölfedeznünk a tengerparti hegyoldalon fölfelé kapaszkodó új kinézetű utat. Így is tettünk. Az út vadonatúj, csodás, sima, Shengjinbe vezet. Mi persze nem mentünk el odáig, csak a panorámapontig. Megérte, nézzétek csak:

Idén a kalandvágy (no meg a költségvetés...) Albániába terelt minket vissza.

Az első nyaralásunk után bennem komoly hiányérzetet keltett, hogy nem sikerült eljutni az Alpokba, az ország északi hegyvidékére, de ettől függetlenül is maradt még bőven fölfedeznivaló. Úgy döntöttünk, hogy idén az északi országrészre koncentrálunk.

Elmondhatom, hogy erősen indítottuk a nyaralást.

Csütörtökön estem haza egy egyhetes munkából Ausztriából, pénteken délelőtt leadtam a buszt, délben megindultam Mátrafüredre megünnepelni Árpi barátom születésnapját, onnan szombaton délelőtt haza, majd egy erős délutáni alvást követően este indulás le délre. Jól kitaláltuk, mi?

Az volt a gondolat, hogy forgalommentesen hasítunk át Bosznián és reggelre Shkodrába érve nyerünk egy napot. Ez többé-kevésbé sikerült is, azt leszámítva, hogy Boszniában szombat éjjel is kocsisorban kellett haladni, sokszor sokkal lassabban, mint szerettem volna.

Szarajevóig még csak-csak, volt valamennyi autópálya is, de onnan délre szűk hegyi utak következtek, melyek nappal biztosan csodálatosak lettek volna, de úgy, hogy csak annyit láttam a tájból, amennyit az autó bevilágított, nem volt annyira felemelő.

Délkelet felé vezetett a navigáció, át a Tara-kanyon bosnyák szakaszán, aztán Montenegróban áttértünk a Piva-kanyonra és hajnalra Niksicen keresztül értünk Podgoricába. Azért voltak utak, na.... Boszniában simán szűk és kanyargós, aztán Montenegróban sokkal jobb, leszámítva, hogy a Piva-kanyont elhagyva volt néhány kilométer, amikor a forgalmat konkrétan az épülőfélben levő széles és csodálatos út kavicságyazatára vezetik rá. Szegény autók...
Akárhogy is: ahogy terveztük, reggelre Shkodrába értünk.
Alapvető életfeltételek beszerzése: kávé, albán sim-kártya, némi péksütemény - pipa.

Már erre a napra is sok tervünk volt, el is kezdtük Shkodra óvárosának fölfedezésével.

Ami meglepett, az az álmos és kókadt vasárnap reggeli hangulat helyett egy virgonc vasárnap reggeli fesztiválhangulat volt. Az utcák tele, a kávézók tele - csak pislogtam: mi lehet itt szombat este???

Az óvárosról sokan ódákat zengnek és valóban szép, érdekes, hangulatos, de számomra nem több, én ódákat nem fogok róla zengeni, különösen, mivel nem vagyok valami jó ódaírásban. Az olcsó poénkodás és kattintásvadászat kedvéért viszont muszáj megemlítenem a Geci Gyógyszertárat, íme:

Az óvárosból fölmentünk a Rozafa-várba.Érdekes élmény, gyönyörű panoráma. Engem a tágas térségek és a szépen fönnmaradt falak egy árnyalatnyit Szepesvárra emlékeztettek.

Vitán fölül megéri fölmenni, de a meredek emelkedők és a tükörsimára koptatott járókövek kombinációja néhol okoz egy kis balesetveszélyt, erre figyelni kell.

Alulról

Panoráma

Elöl a Buma folyó, hátul a Shkodra-tó

A virtuóz albán hídépítészet ékes példái. Elkezdtek ide építeni egy vasúti hidat, aztán rájöttek, hogy a túlparton nincs is vasút - akkor meg minek...
Érdemes megfigyelni a közúti híd jobb oldali pilléreit. "Jóvanazúgy..." Egyébként az ország belsejébe vezető fő főút hídját láthatjuk.

Shkodra és a hegyek

A vár meglátogatását követően elfoglaltuk a szállást. Aha... Albániában azért ez sem mindig egy egyszerű mutatvány. A navigáció megállított egy ponton a Shkodra-tó és a szemetes, bozótos domboldal között, mondván, hogy megjöttünk. Annyira nem tűnt vonzó szállásnak, kicsit tovább bogarásztam. Másodszorra már legalább eljutottunk Shiroka városba (városrészbe?), itt legalább utcák és házak voltak.

Az autót elhagyva fölkapaszkodtam a navigáció által megjelölt szűk utcán, de ez már kezdett olyanná válni, mint egy népmese: itt egy bölcs öreg arabbal találkoztam, aki szakmányban igazította el a hozzá forduló turistákat a szállásuk irányába. Lehet, hogy a navigáció őt ismerte???

Lényeg, hogy a fickó gondosan megnézte a szállás képeit majd összeráncolt homlokkal lemutatott a város felé: látod azt a magas piros házat a távolban? Na, menj oda, s tövében megleled éjszakai hajlékodat!
Mentem is, mi bajom lehet...

A nagy piros ház tövében tökéletes albán káosz uralkodott. Shiroka szerintem Shkodra külvárosa lehet és a Shkodra-tó turisztikai vonzerejét igyekszik kihasználni. Vendéglők, promenád, játszótér, hajókirándulási lehetőség, zsúfoltság.

Tanácstalanul kerestem a szállást, míg végül megszánt egy ősz dohányárus anyóka, aki hosszasan vizsgálta a telefonomon a szállás képeit, majd határozott mozdulattal a dohányboltja és a szomszédos vendéglő közé szorított sikátorra mutatott: arra menjek, ott lesz a SZÁLLÁS!

És valóban, a bölcs öreg anyókának igaza volt: a sikátor mélyén tényleg ott volt az aktuális úticél.

Egy kis családi üzemeltetésű apartmant találtunk A család kedves, igazi vendéglátó. A fickó angoltudása minimális, viszont folyamatosan bárgyún vigyorog és szívesen passzolgat Atesszal. Az asszony olyan jól tud angolul, mint a férje, szintén kedves, de valahogy a... "szigorúbb" fajtából. A szállás olyan... albános. Nem nagyon tiszta, a fürdőszoba egyszerűen furcsa. A boyler olyan szépen van a hálózatra kötve, mintha én csináltam volna. (Aki ismeri a gányolásaimat, most a szívéhez kap). Szóval furcsa, na. A kommunikációt a pár kiskamasz lánya könnyítette meg, aki korrektül beszél angolul.

A dolog rossz része a bejutás volt: az autóval először be kellett sajtolódni a sikátorba, ott bevenni egy szűk derékszögű kanyart (ha nem az ideális íven érkezek, itt is kell egyet tolatni), majd a végén betolatni az udvarba. Ez utóbbit csak 15 előre-hátra gurulással, centizgetéssel, külső segítséggel lehetett megoldani. Mire az udvarban álltam, annyi benzint elégettem, mint Szarajevótól Shkodráig...

A napnak viszont még nem volt vége. Kicuccoltunk a csomagtartóból, kióvatoskodtam az udvarból, aztán elmentünk a Kiri-kanyonba.

Itt először Boks városánál megnéztük a Mesi-hidat. A híd valóban csodálatos, eredeti, nagyon régi. Érdemes megnézni. Rosszul nézett ki, hogy a folyó elfogyott alóla, csak néhány kisebb-nagyobb zöld pocsolya árválkodott a környékén. Ennek azért sem örültünk, mert az volt a terv, hogy följebb fürödni fogunk a Kiri-folyóban.
A híd megtekintése után végre ebédeltünk (uzsonna?)

A folyópartról pizzériának látszott, betérve kiderült, hogy az utcafronton ez egy pékség, ahol amúgy pizzát és hamburgert is készítenek. Kis családi vállalkozás, a szülők a pultban, a nyolcévesforma gyerek az egyik asztalnál a telefonja mögött.
Onnantól viszont, hogy betértek a külföldiek, a gyerek aktivizálta magát: ő lett a tolmács és felszolgáló-asszisztens.

A gyors energiaföltöltés után belevetettük magunkat a kanyonba, abban bízva (én amúgy nem...), hogy följebb folyóvizet és fürdési lehetőséget is találunk. Legnagyobb meglepetésemre találtunk. A leírások alapján eldugott, néptelen fürdőhelyek szegélyezik a kanyont, ezért a népes kempingek környékén nem álltunk meg, inkább tovább keresgéltünk - sikerrel.
Egy mérsékelten szemetes csapáson a folyópartra botorkálva homokos partot, természetes medencéket és egy albán családot találtunk, akik kimentek sütögetni, piknikezni.

Az egyik férfi nagyon kommunikatív volt, csak pár percig bírta, gyakorlatilag azonnal kikérdezett: honnan jöttünk, tetszik-e Albánia, hogy érezzük magunkat stb stb.
A víz elsőre dermesztő volt - pont mint egy hegyi patak, de aztán sikerült azért jót fürödni. A medencék fölfedezése után kifeküdtem kicsit a partra, de innentől beütött a filmszakadás: az egész éjszakai vezetés és az egész napos kalandozás megtette a hatását, pillanatok alatt elaludtam a pokrócon.

Mire fölébredtem, az albánok már sehol nem voltak, a család is kifürödte magát, lassan szedelődzködtünk. Kicsit még beljebb mentünk a kanyonba és Prekalnál megnéztük a barlangot, de itt már az útviszonyok is visszafordulásra utasítottak. Már sötétedett, mire a szállásra értünk - szerintem egyetértetek abban, hogy ebből a napból többet már nem lehetett volna kihozni.

A barlang szája kényelmes karosszékekkel van ellátva...

Egy indokolatlan albán szamár

Itt még az útmenti feszülethez is Marcedes tartozik

Prekop

Nyolcadik nap – Hazafelé

Ez rövidebb lesz, kevésbé fényképes, mondhatni képtelen.

Gyönyörűen elterveztük a hazasurranást. Ezer kilométer – bakfitty.

Utolsó reggeli a szállodában, gyakorlott bepakolás a kocsiba, nem hajnalban, de nem is későn, nagyjából a terveknek megfelelően sikerült elindulni.

Nem volt különös dugó, az autópálya is szépen haladósan fogyott alattunk, sütött a nap, olcsó a török benzin, mi kell még…?

Miután az autópályán ténylegesen szellős volt a forgalom, titokban abban reménykedtem, hogy a határon sem lesz nagy tömeg. Na, ez nem jött be.

Az autók hat sorban tolongtak (jobban mondva álltak) egymás mellett, a várokozók között barátságok köttettek, civilizációk emelkedtek és hanyatlottak, mi meg ácsorogtunk.

Attilának szerencsére eszébe jutott, hogy odafelé menet a vámmentes boltban egy szipiszupi focit látott. Akkor azzal szereltem le, hogy majd hazafelé menet megvesszük (hátha elfelejti – hát nem így lett). Hogy jobban teljen az idő, a csapat nagy része elment focit venni, pisilni, nézelődni, ténferegni, aztán visszatérni úgy, hogy én közben a kocsival egy centivel sem kerülte közelebb Bulgáriához…

Közben a bal hátsó ablak úgy gondolta, kirúg a hámból, mellément a néki rendelt sínnek és elkezdett kitüremkedni a keretéből. Mivel az időjárásjelentés délutánra-éjszakára zivatarokat jelzett és amúgy sem egészséges leeresztett hátsó ablakkal autópályatempóval döngetni – meg egyébként is, nem túl megnyugtató, hogy romlik az autó ezer kilométerre otthonról, támadt bennem némi idegesség. Próbáltam azt a nyűves ablakot minden módon visszaterelni a sínjébe, de a kulturált módszerek nem segítettek, kénytelen voltam végül egy határozott mozdulattal a helyére rántani, mint egy ficamot. Azóta is kifogástalanul működik.

Úgy okoskodtam, hogy előttünk valami háromszáz méterre az út balra kanyarodik és a sávokat összeterelik – azért nem haladunk. Bezzeg, ha kibírjuk odáig, hogy már csak egy sáv döcög a bolgár határ felé, hogy föl fogunk gyorsulni! Végtelen idő múltán oda is értünk, össze is fésültek egy sávvá, el is kanyarodtunk, föl is gyorsultunk, aztán megkerültük a sövényt és sokkolódtunk: az egy sáv tizenkétfelé oszlott, a bolgár ellenőrzési vonal pedig valahol a látóhatár peremén várt ránk. Na, ezt azért már kibírtuk röhögés nélkül…

Némi vigaszt nyújtott, hogy egy hét nyomasztó háttérérzés után a török hatóságok anélkül engedtek el, hogy számon kérték volna rajtam az autópálya- és hídpénzt. Inkább bele sem akartam gondolni, mennyivel fognak megvágni a végén (plusz büntetés…), de futni hagytak. Ha ezt előre tudtam volna… átmegyek a Boszporusz-alagúton is! Kétszer!

Ilyen gondolatok között araszoltunk a bolgár határ felé és végtelennek tűnő idő után értünk oda.

Onnantól száguldás! Odafelé föl sem tűnt, hogy a bolgár autópályán 140 km/h a megengedett sebesség… Fölszabadító érzés volt a több órás araszolás után, nyomtuk is neki rendesen egészen Plovdiv térségéig, ahol elkezdett besűrűsödni a forgalom. Azért dugó nem volt, de a 140-nek búcsút lehetett inteni.

A Szófia-körgyűrű újra hozta a maga trükkjeit, ugyan el nem tévedtem, de ahhoz nem sikerült hozzászoknom, hogy a jónép a kanyarodósávot spontán duplázza, mivel úgy pont kétszer annyian férünk el rajta, ne törődjünk azokkal a fura fehér csíkokkal az aszfalton…

A Szófiától nyugatra eső szakaszt nem szeretem. Szép, egyenes az út, viszonylag sima is, négy sáv, mégis keményen le van korlátozva a sebesség (talán 60-ra?). A navigáció egyfolytában sebességméréssel riogatott, nem mertem szabálytalankodni, bezzeg mindenki más körülöttem… Nem esett jól.

A határ előtt még tankolni akartam egyet, pechemre az előttem tankoló ivott egy kávét is. Szerintem vacsorázott is. Szerintem halat. Esélytelen volt másik kútfejhez kerülni, folyamatos volt a tolongás, körülöttünk hatszor kicserélődött a nép, mire előkászálódott a ráérős kiscsalád, és minket is a kúthoz engedett.

Innentől már közel volt a határ, most már azon kellett aggódni, hogy bár Bulgáriához egyhetes autópályamatricát vettem, mégis a nyolcadik napon térünk vissza. Most mi lesz? Hát semmi… a kutya sem törődött ezzel. Kivártuk azt a csekély két-három órát és pikkpakk Szerbiában voltunk. Méghogy kora estére Dabason leszünk… felejtős.

A fiatalság már nagyon hiányolt egy amerikai gyorséttermet és a zinternet szerint valahol Nis határában az autópálya mentén kellett is lennie egy ilyennek, de sajnos elbújt, ki kellett hagynunk. Bementünk ehelyett egy teljesen szerb hamburgerezőbe, nagyon finomat ettünk és az elköltött pénzünkért még egy vonalkódot is kaptunk, amivel ingyen használhattuk a vécét. Csak pislogtam: hát ide is betört a 21. század?

Aztán hátramentünk, és azt tapasztaltuk, hogy a vonalkódos beléptetőrendszer régen összeomlott a tömeg nyomása alatt, tolongás, sorbanállás – eredeti balkáni érzés.

Jóllakva nyomultunk tovább. Már benne jártunk a délutánban, Belgrádnál ránk is sötétedett. Iszonyatos rovarmennyiség lepte el a szélvédőt, a mosó sem bírta – így még nem jártam: szélvédőmosás miatt kellett kiállni a benzinkúthoz. Nagyon egzotikus volt a hangulat…

Úgy határoztunk, hogy kikerüljük a Röszkénél órákon keresztül várakozó birkákat, ezért ravaszul Tompa felé fordultunk, hogy ott várakozzunk órákon keresztül. Azért ez már nagyon unalmas volt egy napon belül harmadszor…

Újra itthon! És valahogy mégsem. Az úticél elsőre Odil kollégiuma volt, ezért átvágtunk Bács-Kiskun délnyugati részén, a Kiskunhalas-Soltvadkert-Kiskőrös-Solt vonalon, néptelen éjszakai utakon, itt-ott rendőrökkel, éjszakai traktorokkal, néhány őzzel – hát azért nem unatkoztam.

Végül késő délután helyett kora hajnalban estünk be Dabasra.

Nyilván nem mehettünk haza anélkül, hogy át ne lépjünk Ázsiába.

Nagyon fölkészültünk az ottani látnivalókból is (mint kiderült, mégsem eléggé...), hát nekiindultunk.

Van bennem valami vonzalom a nevezetes hidak iránt (még a szakdolgozatomnak is híd volt a témája), megaztán a magamfajta nem mindennap ugrabugrál kontinensek között, így csipetnyi izgalommal vártam az átkelést.

Leírni úgysem lehet, milyen az a híd. Rohadt nagy. Látni kell. Három-három sáv, élénk forgalom, de nem dugó, mérsékelt sebesség perceken keresztül kontinenstől kontinensig. Ilyen volt: https://www.youtube.com/shorts/PvSIZgMNnm0

Aztán a túloldalon elnéztem egy lejáratot, és pár perc múlva azon vettük észre magunkat, hogy a csodálatos hídon robogunk vissza Európába… Ne már… persze, nem terveztük, hogy sokat leszünk Ázsiában, de azért mégis. Némi kanyargás, sávváltogatások, csakazértis vissza Ázsiába!

Most óvatosabb voltam a túloldalon, el is jutottunk első célunkhoz, ami reményeink szerint egy hangulatos, nyüzsgő városnegyed lett volna: Kadiköy - ehelyett egy kifejezetten néptelen környékre jutottunk, a téglakerítések tetején szögesdrót, úgy nézett ki az egész, mint valami katonai vagy erősen őrzött diplomáciai negyed. Hát nem erre számítottunk…

Én akkor is látni akarom Kadiköyt! Lementünk a tengerpartra, na, idefelé tényleg sikerült néhány hangulatos, macskaköves, régi villamosos utcácskán végighaladni, de ehhez ilyen városrészeken kellett átkelni:

Aztán leértünk egy ugyancsak néptelen tengerparti sétányra. Itt kolbászoltunk egy ideig, egyébként szép volt az európai oldal panorámája, nem is esett rosszul, hogy nincs tömeg, de igazából nem sikerült megtalálnunk azt, amiről a leírások lelkendeztek. A navigáció nem segített, valahogy nem akart összeállni, előkerülni, amiért átjöttünk a hídon. A vége tulajdonképpen egy autós városnézés lett – annak kétségtelenül nem rossz. Messze nem annyira turisztikai, mint az európai oldal, merem állítani, hogy talán rendezettebb, szellősebb. Érdekes élmény, mi lett volna, ha még a célpontjainkat is megtaláljuk…

Meg voltak számlálva az óráink Isztambulban, és egy bakancslistás pont még kimaradt: a Galata-torony és -negyed.

Odakocsikáztunk, a legnagyobb nehézségek árán leparkoltunk – elmondhatom, hogy kreatívan tudok parkolni, de ott tenyérnyi hely sem volt szabadon. Amikor találtam, megálltam, hirtelen odaugrott egy londinerruhás fickó, pénzt és slusszkulcsot kért. Na, nem! Tovább! Háromszáz méterrel arrébb: SZABAD HELY! Megállás, parkolás, de mire kicsatoltam a biztonsági övet, megint ott áll az előbb londinerruhás rabló és vigyorog… Mégis mire számítottam…

Tovább! Föladtam végül, bekanyarodtam egy parkolóparkba. Amikor megpróbáltam az üres helyre tolatni, jött az alkalmazott, kiparancsolt a kocsiból, hogy majd ő! Picit megsértődtem, hogy nem néz ki belőlem egy merőleges parkolást tolatva, de nem vitatkoztam. Rutinosan otthagytam a slusszkulcsot (hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden aggodalom nélkül, de nyeltem egyet, ha itt ez a népszokás, hát legyen…)

A leírásokban az szerepelt, hogy nem messze tőlünk van egy szupermarket, aminek az egyik sarkában valami vendéglőféle van kialakítva, jól be lehet lakni nem éttermi árakon, ráadásul vele szemben lesz a námber ván isztambuli cukrászda, a Karaköy Güllüoglu. A szupermarket sajnos nem lett meg, ezért némi téblábolás után végül beültünk egy vendéglőbe.

A cukrászda viszont meglett! Elmondhatom, nem vagyok egy kifejezetten édesszájú valaki, ha holnap megszűnne a csokoládé és/vagy a dobostorta, azért nem dőlnék késbe, de Isztambulba csak emiatt a cukrászda miatt is vissza fogok menni. Elképesztő, mennyei, nincsenek jelzőim. (Sem fényképeim, ehhez nem vagyok elég rutinos...)

Az egész török cukrászat más alapról indul, mint amihez itthon szokva vagyunk. Semmi csokoládé, annál több méz. Fűszerek! Magok! Méz! Kérem szépen, mézes tökmag! Elképesztő! Egy-egy kis válogatástálat vettünk, ebből is egy kicsit meg abból is egy kicsit, és csak faltuk. Huhh, nem gondoltam volna, hogy az egyik csúcsélmény éppen egy cukrászda lesz, de így sikeredett.

Aztán török kávét főző kávéfőzőt kerestünk Odilnak, akinek ez volt a szuvenírterve. Igen ám, de nem találtunk. Tébláboltunk a környéken, háztartási boltban is voltunk, nézelődtünk, és akkor kiszúrtam egy üres parkolóhelyet. Gyorsan visszamentem a parkolóparkba, kiváltottam a kocsit és némi manőverezés után elfoglaltam az ingyeneset.

Innen megindultunk a torony irányába, de nem sikerült teljesen toronyiránt menni. Nem a nagybetűs turistasikátorokban mentünk, alig kétszáz méterrel arrébb, de emiatt egy (számunkra) egészen különös és autentikus Isztambulba jutottunk. (Közben beszereztük a kávéfőzőt egy öregasszonytól, aki bizony egy kanyi vasat sem volt hajlandó alkudni, tiszta szürreális volt, na mindegy.)

Nyoma sem volt bazárnak meg fűszernek, kopott házak, kopott utcák, nem mondanám, hogy kifejezetten „szegénység”, de messze nem az a csillogás, amit addig tapasztaltunk.

Mellesleg: palesztinát, konkrétan a Hamaszt éltető és zsidóellenes graffitik, a járdán akár gyanúsnak is tekinthető alakok – hát nem bántuk, hogy egy szűk fél óra után visszakeveredtünk a turistaövezetbe.

Az viszont varázslatos volt! Sokkal jobban tetszett, mint az Eminönü és a Bazár környéke. Sokkal hangulatosabbak az utcák, nem annyira zsúfolt, az üzleteknek kirakata van és nem tonnaszám tolják az ember arcába a pólókat meg a kabátokat.

Itt akadtunk rá a kedvenc isztambuli boltomra is: mondanám, hogy ócskás, vagy hogy "használt cikk", de talán találóbb, hogy itt mindent árultak, ami nem élelmiszer vagy ruha. Teniszütő, pénztárgép, régi porcelán, gyertyatartó, reklámtáblák, írógépek, lemezjátszók, sorolhatnám. Rendkívül zsúfolt és minden centiméteren újabb érdekességeket mutató. Az egyetlen hátránya, hogy a szűk terek miatt sokkal melegebb volt bent, mint kint az utcán, de így sem szívesen jöttem el onnan.

Itt már látni lehetett az utca végén a Tornyot, de előtte elhaladtunk a Macskamúzeum mellett, és végül kikötöttünk a torony terén.

Volt még időnk, az volt az eredeti terv, hogy kicsit kódorgunk a környéken, de mind a pénztár, mind a bejárat előtt hosszú sor kígyózott, úgyhogy inkább beálltunk, mert a Mesterterv szerint föntről kellett megnéznünk az utolsó isztambuli naplementénket.

Meg kell mondanom, nem is vittük túlzásba az óvatosságot, mert mire végigálltuk mindkét sort, a nap már igencsak ereszkedőben volt.

Úgy tűnt, másokat is vonz ez az élmény, mert odafönt őrült tolongás, zsúfoltság fogadott. A torony szűk erkélyén tyúklépésben araszolva lehetett körbemenni, a nyugati oldal pedig annyira bedugult, mint alattunk a belváros az autóforgalomtól.

Mégis sikerült jó pozíciót fognunk, elcsíptük a naplementét, gyönyörű képek készültek.

Mire leértünk, már rendesen sötétedett. Az autóig tartó séta egy szuper hangulatú városrészen vezetett keresztül, elmondhatom, hogy jól sikerült a búcsú Isztambultól.

Ezen a képen is macska van!