Ez a bejegyzés majdhogynem egy homeexchange reklám. Ilyen módon nyaralunk évek óta, és olyan helyekre jutottunk el, amik amúgy valószínűleg vagy egyenesen kimaradtak volna a szórásból, vagy minimum sokkal később kerültek volna sorra. (Puglia, Ardeche, Belgium, most Dánia, de Magyarországon belül is utaztunk már így.)

Aki nem ismerné: a dolog lényege leegyszerűsítve, hogy lakást cserélünk egy partnerrel, és a nyaralásunkat az ő otthonában töltjük. Az a szlogen, hogy "élj úgy, mint egy helyi". Namost ez így elég hülyeség, mivel nem azért megyek oda, hogy úgy éljek, mint egy helyi, hanem mondjuk nyaralni. A másik oldalról ahhoz, hogy úgy éljek, mint egy helyi, olyan jövedelemmel kell rendelkeznem, mint amilyennel egy helyi rendelkezik, és ez... szóval izé, itt még nem tartunk, főleg ha Dániáról és Belgiumról beszélünk... 

Szóval Dánia... Két régi álmom is megvalósult. Az egyik Legoland, amiről először a nyolcvanas években olvastam az egyik Búvár Évkönyvben. Nyilván más fogott meg benne gyerekként és más most, hogy a gyerekeimet vittem, de tény, hogy megfog.

Egyiptom	... ez is	Pók (nem tudom, mennyire jön át, egy nagy dög, nagyobb, mint egy ember
elnokök	...és törzsfőnök	a kisfiú és a boszorkány (meg a macska!)
kedélyes családi vacsora	valahol (Nyugat-)Európában	óratorony

A másik álmom, hogy amikor egy piros lámpához közeledek, az ne szívasson és leckéztessen, hanem vegye észre, hogy jövök és váltson szépen zöldre (például, hogy ha nem muszáj, ne kelljen a fékeket használva megállnom, álló helyzetben üzemanyagot fogyasztanom és az autót nulláról fölgyorsítva fölösleges üzemanyagot égetnem). Namost ez Dániában így megy! Hihetetlen, utópia és döbbenet. Hát ezt tényleg meg lehet csinálni...

Egy jól kitalált, biztonságos, rendezett csodavilág. Itt még a fekvőrendőr sem rúg egy olyat a futómű alá, hogy kiessen a fogtömésem, egyszerűen csak kicsit meghintáztatja az autót, majdhogynem fejcsóválva, hogy "figyelj már oda, hülyegyerek..." Minden működik, minden jól működik.

Az azért mondjuk jellemző, hogy amíg Tarantóból hazaérve egy baromi vicces és népszerű beszámolót tudtam írni, mivel az ottani élet érdekes és vicces szituációkat szül folyamatosan, most semmi ilyesmivel nem szolgálhatok. A legviccesebbet Attila mondta, de az annyira inkorrekt politikailag, hogy nem vagyok elég punk itt kiírni...

Hazafelé az autópályán elhaladtunk az éjszakai hamburgi teherkikötő mellett. Na, hát azok a fények... Önmagában egy élmény.

Az utazás kellemetlenül és zaklatottan kezdődött, miután különféle hosszas és drága szerelések után végül az indulás reggelén csak cserben hagyott az autóm. Akkor még volt egy kisebb, abba hirtelen átcuccoltunk - nyilván redukálva a csomagmennyiséget, és szaladtunk Dabasra, hogy elkérjük a szüleim új és megbízható autóját. (A kisöreggel nem mertünk nekiállni a dán útnak.) Szerencsére a szüleim megértették a bajunkat, megkaptuk az Opelt és a tervezetthez képest sok óra késéssel elindultunk... Bécsbe, mert oda érkezett Odil repülőjárata, ő ott csatlakozott hozzánk. Ez megtörtént valamikor késő délután/kora este, aztán irány észak! Reggel négyre meg is érkeztünk.

A szállásunk Fredericia városában volt, a Jütland-félsziget délkeketi részén, Fyn szigetével szemben. Naná, hogy a tengerpart felfedezésével kezdtük a nyaralást. (Miután kialudtam az előző nap káoszát, idegeskedését és az egész éjszakán át tartó vezetést.)
Tudtam, hogy nem jöhetek úgy haza, hogy ne úsznék egyet valahol a dán vizeken. Persze csontig hatoló hideg volt a tenger, de nem hagytam magam, mint az ernya dánok, akik csak a parton pancsoltak, én megmutattam, hogy bennem vér folyik, és beúsztam vagy kétszáz méterre.

A baj az volt, hogy csak akkor jöttem rá, hogy az ernya dánokat nem ám a hideg víz riasztja, hanem az, hogy ők már tudják egy ideje, hogy ez a tengerszoros, a Kis-Belt Minden Skandináv Medúzák M0-ása, Állandó Péntek Délutáni állapotban. Ilyet utoljára a Spongya Bobban láttam. Igyekeztem persze kifelé, de nem elég gyorsan, jól összecsipkedtek a dögök...

Jártunk mindenfelé, kihasználtuk az időt: (a teljesség igénye nélkül) voltunk az Universe tudományos játszóparkban, Ribében, a legrégebbi dán városban és mellette a viking skanzenben, az Egelskov-kastélyban Fyn szigetén, a nyugati parton a Tirpitz-múzeumban, nyilván Legolandben, Koppenhágában, sőt még a svédországi rokonsághoz is beugrottunk. A továbbiakban közzéteszem az akkori beszámolóimat, sajnos sokkal kevesebb a fényképpel illusztrálva, mint amennyire emlékeztem...

a Jütland-félszigetet Fyn-nel összekötő híd

Szóval az Universe tudományos park... Alig fért bele egy napba, annyi mindent összehoztak itt a látogatók kedvéért. 

Rám a legnagyobb benyomást egy nagy böhöm kék kocka tette. Monumentális látvány. az oldalain folyamatosan vízfüggöny folyik lefelé, ez önmagában szédítő, valószínűtlen látvány. kb. mint egy bolygókészítő műhely...

Belül egy spirál alakban felfüggesztett járda vezet az épület tetejéig. Felfelé haladtunkban először egy jégbarlangon megyünk át, aztán egy szobában vulkánkitörést élünk át, majd villámszimulátor következik, és amikor fölérünk, a spirál közepébe lenézve egy megvárhatjuk egy gejzír kitörésének szimulációját. Néhány perc alatt az általános természetföldrajz több vastag szeletéből is életszerű ízelítőt kapunk.

Hangos, monumentális, magával ragadó, Dánosan kreatív.

Az Egelskov-kastély Fyn szigetén. Ez megint egy nemsemmi hely. Először is játszóterek minden gyerekkorosztálynak, aztán lombkoronaösvény, pedálos gokart pálya, motorkerékpár-múzeum, Falck-múzeum (ez főleg tűzoltóság, de úgy vettem ki a tájékoztatókból, no meg a járművekből, hogy valamilyen szinten mentőszolgálat is), egy Drakula-sír (mondjuk ez szerintem kicsit méltatlan volt a hely színvonalához), veteránautó-múzeum, XVIII-XIX. századi eszközök és mesterségek múzeuma, két bejárható, múzeumnak berendezett kastély, egy régi játék múzeum és vagy nyolc különböző tematikájú kert virágokkal, labirintusokkal, haszonnövényekkel (tiszta Franciaország), modern szobrokkal. Fájdalmasan drágán, de teljesen érthetően drágán.

Kívülről egy pajta. Belépek, és a képembe bámul egy F104-es Starfighter vadászrepülő. Miiiii???? És tényleg... Amiről gyerekkoromban sokat olvastam, amiket mindenféle típuskönyvekben nézegettem, és egyszer csak ott állok mellette, minden figyelmeztetés nélkül, hozzá szabad érni és nem illan el.

A bal oldali képen egy Fiat X I/9. Én az utóbbi harmincöt évben lassan beletörődtem, hogy ez úgyis csak autóskártya-lapként létezik (hengerek száma: 4, végsebesség: 170, fogyasztása: 7,7 l/100 km, többre nem emlékszem...) Erre itt van, és tényleg...

A valós méretű Ferrari Testarossán nem lepődtem meg, arról (fölényesen...) tudtam, hogy tényleg létezik, de a Maserati Boránál már billegett a léc, mostanáig olyat csakis a Kolibri könyvek "Autók 2" c. kötetében láttam a Jaguár és a Lamborghini között.

Külön pirospont, hogy bár nem tökéletesen típushűen, de a megtévesztésig hasonlítóan egymás mögé állították Brett Sinclair Aston Martinját és Danny Ferrariját a "Minden lében két kanál"-ból.

És ez csak az, amire emlékszem... Mi volt még ott... Sajnos nem tudtam többet fényképezni, végig az államat kerestem, folyton leesett.

Den Gamle By Aarhusban. Egy szóval azt mondanám, skanzen. Bővebben: időutazás. Kezdünk a XIX század elején, majd ugrunk az 1920-as évekbe, aztán az 1970-es évekbe. Minden tökéletes, mint Dánia. Az utcákon korhű ruhába öltözött emberek. A mesterségek szépen megjelenítve. A pék korabeli péksüteményt süt. (Viszont bankkártyával lehet nála fizetni! :-)) Rám a legmélyebb benyomást a hetvenes évek tették például a híradástechnikai bolttal, ahol videomagnók voltak, nagy böhöm színestévék, amiken éppen Nyugat-Németország-Hollandia vb-meccset közvetítettek, no meg a különböző társadalmi osztályok lakásai, amiket korhűen rendeztek be. Volt ott egyszerű polgárlakás, nyugdíjas otthona, vak művész otthona, egy hetvenes évekbeli kommuna lakóhelye, jazz-bár, könyvesbolt, élelmiszerbolt, és (amennyire én azt meg tudtam állapítani) tökéletesen mindez tökéletesen, dánosan, autentikusan.

Az egyik lakás konyhájában éppen tett-vett egy nő, látom, tepsit vesz elő a sütőből. Háhá, mondom, végre lebuktatok: műanyagsüti!!! És nem! Igazi, frissen sült csokis süti készült el éppen, meg is kínált, ettem is, össze is csokiztam a kezem. Agyrém...

Viking skanzen Ribe külterületén. Van nekije egy (számomra legalábbis) hogy is mondjam... sajátos hangulata. Amikor ott voltunk, szerintem nem volt egész húsz fok, de legalább fújt a szél, ezért ha esett egy kicsit, azt vízszintesen tette, kb. vízpermet formájában. (Vakáción a Mézga család...) A skanzen lakóit (mert olyanok is voltak) igazi vikinghez méltón egyenesen felvillanyozta, hogy a hőmérséklet fagypont fölött van, és ezt kihasználva sokan végre boldogan közlekedtek mezítláb a faluban.

Úgy saccolom, legalább százan lehettek, minden korosztály, a csúszómászó csecsemőtől fölfelé.

A hangulathoz nagyon sokat tett hozzá a rengeteg kis tábortűz. Az épületekben is, ahol a füst, amennyire lehetett, a tetőn ment ki, de mivel Dániában voltunk, ezért a füst is tudta a dolgát, úgyhogy a korhű hangulat kedvéért nagyobbrészt szépen megült a házak belsejében, ahol egyébként autentikusan sötét volt, és viccen kívül nagyon érdekes volt látni, ahogy a sötét, füstös épületekben tettek-vettek a kézművesek, ahogy 1200 évvel ezelőtt is.

A vásártéren szemtanúja voltam, ahol egy kis csapat skandináv türelemmel gyújt tüzet hagyományos eszközökkel. Sokat küszködtek, de a végén sikerült nekik. Nem engedték meg maguknak a gyufa vagy az öngyújtó luxusát. (Amit szerintem a dánok amúgy kb. luksus-nak írnak, valami babonás rettegést éreznek az x használatával szemben.)

Egyszer kaptam rajta egy kézműveslányt egy gyors sms ellövésén...

Ha kicsit letértünk az ösvényről, hamar az Ideglelés világában találhattuk magunkat...

	Sanyiiiii... Sanyikám!!! Az Öreg Patásnak ezúttal kéznél volt a bicskája...

Kis dementor-feeling a bejáratnál...

Látványos lovasbemutató az izlandi lovakkal.

Ribe, a legrégebbi dán város

Egy kis Viborg

Kolding

Egy érdekes élmény volt az itteni játszótér.

Először is volt neki egy nyitvatartási ideje. Amikor ez elérkezett, érkeztek mindenféle dolgozók, akik a különböző sufnikat kinyitva egy rakás gyerekjátékot vettek elő és osztottak szét a várakozó gyerekeknek.

A kresz-pályán helyi pedálos kisautókkal, kisbiciklikkel nyomulhattak a gyerekek, a felnőttek grillezőfelszerelést kaphattak, rendelkezésre bocsátották a csónakokat (tán még vízibicikli is volt...) És mindez ingyen, a város kontójára.

De rég volt... Atesz első nyara.

Az első komolyabb lakáscserés nyaralásunk.

Pamelával és Michelével azóta is követjük egymást a fészbukon, ki tudja, talán egyszer még újra össze is sodor velük az élet.

Nekik nagyon tetszett Magyarország, kirándultak mindenfelé, elvarázsolta őket a gödöllői kastély és a szüleim "farmja". Minket meg ugye Puglia...

Tessék:

Ugyan senki nem kérdezte, azért közzéteszem a gondolataimat az elmúlt napjaimról. (Illetve nem is igaz, a fészbuk mindig megkérdezi, mi jár a fejemben – hát nekem ez.)

Számomra nagyon fura helyen jártunk. Alapvető dolgok működnek máshogy, mint itthon (lásd lóhús bébiétel, lóhentes stb.)

Lóhúskultusz

Mások az emberek, mint nálunk. Az elmúlt években volt szerencsém ha jól emlékszem három alkalommal összesen kb három hetet Ausztriában tölteni – hát ott aztán nem beszélgettem senkivel (na jó, leszámítva egy lökött búvárt, aki náci kincseket keres az Alpok tavaiban), pedig németül csak elgagyognék, olaszul meg pocopoco (sem). Mégis megtudtam néhány napon belül vagy tizenöt emberről, hogy hány és milyen korú gyereke van, hogy hívják őket és hogy mivel foglalkoznak.

Nem egy kifejezett idegenforgalmi célpontban jártunk. Ez abból is világossá vált, hogy amíg mondjuk Salzburgban vagy Rómában a lőtéri kutyát sem érdekli, honnan jöttünk, mifélék vagyunk, itt állandóan rákérdeztek az emberek – a pizzériától a játszótérig.

Tudjátok: van három csodálatos gyerekem. (A helyesléseket várom és jegyzem!!!) Nade meg kell mondanom, hogy ott Atesz elvitte a showt. Kortól és nemtől függetlenül lépten-nyomon megállítottak, megsimogatták, gügyögtek, aszfaltba olvadtak (mondjuk kétségtelen, tényleg jó meleg volt), és hajtogatták, hogy beeeellllaaaaaaaaa meg hogy bellliisssimaaaa. Atesz meg vigyorgott, fürdött a népszerűségben – én meg egy idő után azon vettem észre magam, hogy viszketni kezd a tenyerem, ha valaki közömbösen megy el mellettünk (mit képzel?!?!?!). Volt, aki fényképezkedett a büdös kölökkel, a bennem élő Fösvény pedig elkezdett azon gondolkodni, hogy ideje lenne pénzt szedni a látványosságért…

Kihajóztunk a tengerre delfineket nézni. Voltunk a hajón vagy húsz-harmincan, és volt olyan pillanat, amikor a döbbent delfinek hiába pörögtek, meg ugráltak, a kutya nem volt kíváncsi rájuk, mert Atesz éppen… ült. Vagy nézett. Vagy megfogta a cumisüvegét… Beeellllaaaa!!! (Csattogtak a fényképezőgépek…)

Ja, ez sem volt semmi: nem ám olyan volt, mint a medveles, hogy kimegyünk az erdőbe fázni meg inni, aztán vagy lesz medve, vagy inkább nem… Azt mondta a capitano, hogy kis szerencsével azért valószínű, hogy fogunk látni valami delfint. Aztán, amikor amerre láttunk, mindenütt uszonyok meg hátak meg ugribugri volt körülöttünk, elmondta, hogy ezek a delfinek alapból 5-7 tagú csoportokban élnek, de úgy tűnik, hogy (tán Atesz tiszteletére???) most valami céges bulit csináltak, és egy csomó ilyen csoport tömörült be egy akkora helyre, amit a hajóról jól beláthattunk. Eszméletlen, elmondhatom…

A kapitány kimászott a katamarán egyik orrába, egészen közel a vízhez, elkérte Ateszt, az ölébe vette és néhány centiről mutogatta neki a mellettünk/előttünk száguldó állatokat.

Lacival meg elmentünk megnézni a haditengerészeti múzeumot.

Mert az csak úgy van, ugye… Eleve nehéz volt megtalálni, nem valami jó a netes elérhetősége. Hát kiderült, miért nem: merthogy az aktív hadikikötő kellős közepén van. Mi meg csak úgy odaestünk egy szeptember eleji álmos tízórai hajnalon, hogy akkor most tán megnéznénk a múzeumot.

A portán két ember ült, egy komoly hivatalnokféle meg egy másik, aki a ki- és beléptetőfüzetet kezelte. No, a láttunkra és a mondandónkra megfagyott a levegő, megkapaszkodtak az íróasztalaikban, pánikba estek, aztán közölték, hogy telefonálni kell. Az engedélyt megadtam… hehe…

Néhány tőmondatban (olaszosan, kb negyven perc alatt) megbeszélték, hogy van itt két marha, egy nagyobb meg egy kisebb, és hogy mámeg mit akarnak, kéne valaki aki tud angolul. Mi ott ácsorogtunk, hegyeztem a fülem feltűnés nélkül, hátha elcsípek valamit, és tényleg, sikerült, hogyaszongya: „Simpatico? Si, si, simpatico!” Khm…

Amikor elkérte az iratainkat, kezdtem örülni, amikor nem találtam a személyimet, kezdtem pánikba esni… Szerencsére a jogsimat elfogadták, majd közölték, hogy „tranquilla”, máris jön valaki, aki majd angolul kalauzol. Én nagyon tranquilla voltam, bár a terveim szerint ekkorra már nagyjából kifelé jöttünk volna a múzeumból, node mindegy, ha már ott voltunk. Kérdezték, hol parkoltam. Ettől reflexből görcsbe rándult a gyomrom, hogy most aztán biztos megbüntetnek. (Engem parkolásért mindig mindenhol megbüntetnek…) De nem, semmi ilyesmi, az volt az ügy, hogy a múzeumot kocsival kellene megközelíteni, mert benn van valahol a fenében a bázis mélyén. Kaptam egy vizitorkártyát meg egyet a kocsinak, majd megérkezett a kalauzunk, egy kedves középkorú fickó, aki egyébként nem beszél angolul (van két fia, az egyik a haditengerészetnél tiszt, a másik Strasbourgban tanul az orvosi egyetemen). Kiderült, hogy ő a múzeum igazgatója, és ha már ott jártunk, elvitt minket kalauzolni.

Később csatlakozott egy tengerésztiszt, aki már elég jó volt angolból; innentől az volt a szereposztás, hogy az igazgató mondta neki olaszul a mondandóját, az továbbadta nekem angol-olasz keveréknyelven, és azokban a különleges pillanatokban, amikor egyszerre vettek levegőt, gyorsan elmondtam szegény unatkozó Lacinak, miről is van szó. Ő egy idő után azért megkérdezte, hogy jó-jó, ez mind szép és jó, de mikor megyünk a hajóra? Én ezen a ponton már biztos voltam abban, hogy ez felejtős, de aztán, amikor véletlenül megkérdezték, hogy „további kérdés, óhajsóhaj?” csak összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem, hogy milenneha… Hát egy órán belül másodszor fagyott meg körülöttem a levegő, majdnem elköszöntem Lacitól, hogy most engem visznek főbelőni mint különös(en hülye) északi kémet, de akkor a tiszt előkapta a zokostelefonját, vadul elkezdett smsezni, majd közölte, hogy „Nem!”

Aztán közölte, hogy az az egy szerencsénk, hogy a haverja az egyik kikötőben álló hajó parancsnoka, és ha szerencsénk van, és éppen szolgálatban van, lehet, hogy szerencsénk lesz, és jó kedve van, és akkor esetleg kis szerencsével fölmehetünk a hajóra. Ezzel elköszönt, lelépett… Én meg csak néztem, és arra gondoltam, hogy „na jó…”

A múzeumigazgató viszont bevitt minket egy irodába, ahol adott nekünk egy mappát a bázisról meg egy emlékérmet, amit 1989-ben vertek annak emlékére, hogy akkor volt száz éves a bázis, és ennek örömére meglátogatta őket a pápa. Igazán megtisztelő volt.

Ezt követően közölte, hogy „allora” (vagy valami ilyesmit), és sétálni indultunk a bázison. És igen, és igen, egyszercsak ott álltunk a Lupo osztályú Granatiere fregatt tövében. Az igazgató fölcsattogott a lépcsőn, és némi gesztikulációban gazdag tőmondat után intett, hogy mehetünk mi is.

Hát ilyen sem minden nap fordul elő az emberrel: aktív szolgálatban levő hadihajón mászkálni, nézelődni, köszöngetni a csodálkozó matrózoknak meg tiszteknek, hogy bondzsornó… és a végén megérkezni a Hídra… hát nem kaptam szikrát, gondolhatjátok. És nem fényképezhettem…

Aztán innen visszasétáltunk az autóhoz, és visszagurultunk a portához. A múzeumigazgató kérte vissza a belépési engedélyeket, és akkor harmadszor fagyott meg körülöttem a levegő, mivel az autó belépőkártyája kicsúszott valahol a tokjából, így a szigorúpofájú portásnak csak az üres tokot tudtam fölmutatni (… ezen a ponton már száz százalék a főbelövés).

Az igazgató először jött zavarba a nap folyamán, beszélgetett kicsit a portással, aztán még, kicsit gesztikuláltak is, majd visszafordult hozzám, hogy „tranquilla”, és mutatta, hogy a portás most utoljára szemet hunyt.

És akkor gyorsan elhúztunk, mielőtt meggondolták volna magukat.

Hát ilyenek járnak a fejemben… Még lehet, hogy majd eszembe jut valami…

Ja, az sem hétköznapi, amikor a zsiráf betolja a pofáját a pofámba… (Zoosafari Fasanolandia), node írhatnék még sokáig…

Tényleg, van még: a vallás! (Gondolom) nagyon vallásosak, számtalan helyen jelentik a dekorációt a körmenetek és a pápák képei a pizzériától a haditengerészeti bázis portájáig, meg emléklap medjugorjei zarándoklatról - és az tűnt föl, hogy Ferenc és II. János Pál mindenütt ott van, de Benedek valahogy nem hagyott nyomot a lelkükben - a falaikon mindenesetre biztosan nem.

És még néhány kép:

Az Aragóniai erőd a Mare Piccolo déli bejárati csatornája felől	a város a tenger felől	... csak egy villa	a tengerparti korzó. a kép az illatokat szerencsére nem adja vissza...

Martina Franca

Locorotondo, kívülről, lentről, kocsiból...

Trullóvidék

Dreher, de nem Kőbányáról, hanem Massafrából!

Zoosafari Fasano:

támadózsiráf	találkozás	tigrisek közt...

Ahogy a címből láthatjátok, ez a beszámoló egy több mint tíz éves bejegyzés. Visszaolvasva kicsit kaotikus, mint egy kusza álom. Ez valahol nem is véletlen.

út a macedón hegyek között, a Vardar mentén

Dolgozni mentünk Görögországba. Állásbörzén vettünk részt, szombaton Thesszalonikiben, vasárnap Athénban. Nem emlékszem, hogy szakítottunk időt még ennyi nézelődésre is. Már csak azért sem emlékszem, mert a túra nagy részét elég komoly lázas állapotban csináltam végig. Fölkutattunk valami paracetamolt egy gyógyszertárban, azzal tartottam szinten az állapotomat, de ez a szint az egészségtől azért elég messze volt.

Naszóval...

A spártai hősök emlékműve...	... és sírfelirata

 Jattoltam Leonidasszal. Aztán persze tiszteletem tettem a sírjánál is.

Lefényképeztük az Olümposzt. Azelőtt soha nem tettem ilyet...

Dionüszosz várt rám egy darabig, de nem volt időm meginni vele egy pohár bort. Le is vették a rendszámtáblámat az athéni rendőrök, és csak húsz euróért adták vissza... ügyes... mondjuk az is ügyes, hogy apám egy korábban energiaitalt tartalmazó doboz felhasználásával erősítette vissza! Így lett a Skoda egy kicsit RedBull is...

Thesszaloniki éjjel-	nappal

a Fehér torony	...és a panoráma a tetejéről...

Thesszaloniki-Athén: városközponttól városközpontig öt és fél óra a háromhengeres ezerkettes (és akkor még nem is RedBull!) versenyautómmal (mondjuk kb. 40 kilométer egy megkülönböztető jelzéseit használó mentőautó szélárnyékában.)

Athén óváros	történelemóra az Akropoliszon
az Olympiai Zeusz templom - már ami maradt belőle...	kocsogok! gorog kocsogok!

Kutya világ az Akropolisz tövében

Elugrottunk Posszeidónhoz, de nem volt otthon. Hihetetlen örökpanorámás telke van, de az ingatlan kissé elhanyagolt. (ha eljutok odáig, holnap ezt is megmutatom).

Posszeidón temploma

A nevezetes szounioni naplemente

A macedón vámos közölte, hogy szívesen inna egy kávét, ha meghívnám, és ha viszonylag hamar tovább szeretnék indulni. gyorsan kiderült, hogy arrafelé, a görög-macedón határon tíz euróért mérik a kávét, úgyhogy ott én inkább nem ittam...

Namost vagy hamarosan fölébredek, vagy tényleg igazolni fognak a fényképek. Holnap kiderül, álmodtam-e az egészet... Higgyétek el, én is kíváncsian várom.