Felháborító! FEL-HÁ-BO-RÍ-TÓ!

Itt vagyunk másfél napja, két tenger meg egy tengerszoros közé zárva, és még csak meg sem mártóztunk. Nem mehet ez így tovább! Jön a luxuskérdés: MELYIK tenger legyen, he? Lehet válogatni! Az egyik itt a szánkban, a másik komoly harminc kilométerre.

Itt volt még egy olyan gondolatom, hogy bár a tenger nagy, még a Márvány-tenger is, mégsem annyira szívesen fürödnék egy tizenötmilliós nagyváros tövében, mert ugye, na… Úgy döntöttünk, elsőre legyen a Fekete!

Kinéztük magunknak az Uzunya strandot Demirci/Demirciköy mellett.

Azt írta az útleírás, hogy odafelé érdemes útbaejtenünk Maslakot, mert az nekünk érdekes lesz. Végülis nem is írtak hülyeséget, tényleg nem mindennapi élmény ekkora felhőkarcolók tövében kanyarogni. Kicsit mint a Défense Párizsban, csak sokkal kevésbé szellős, kevésbé gyalogosbarát (legalábbis amit láttunk belőle), kicsit zsúfoltabb. Megnéztük, lefényképeztük, irány észak, irány a strand.

Dimbes-dombos tájakon kanyarogtunk, át kisebb-nagyobb településeken. Aztán kereszteztük az északi autópályát, láttuk az északi Boszporusz-autópályahíd pilonjainak tetejét, és nemsokára egy elég meredek kis úton a tengerpartra ereszkedtünk. Kihalt volt minden, voltak is kétségeink, jó helyen járunk-e, de aztán előkerült egy fickó pénzt szedni – akkor már tudtuk, hogy nem tévedtünk el. Parkoló- és strandbelépőt kért egy füst alatt, valami 12000 forintnak megfelelőt; kicsit hümmögtem azért, de – különösen, miután megismertük a strandot – vállalhatónak ítéltem meg.

A parkolás után a part felé vettük az irányt. Csodás, gondozott füvön voltak fölállítva a mélyre eresztett nádborítású napernyők, és a közeledésünket meglátva gyorsan előpattant egy rabszolgagyerek és a kiválasztott napernyő alját gondosan kibélelte mindenféle nagy és puha fekvőpárnákkal/matracokkal. Disszonáns volt kicsit ez a gáláns kiszolgálás összevetve a néptelen stranddal, de nem utasítottuk vissza.

Egy szűk öböl mélyén voltunk, valami háromszáz méter széles, homokos, aprókavicsos strandon.

Beljebb, az öbölben egy (nagyon) erős kiabálásnyi távolságra egy kb kosárlabdapálya-méretű plattform volt lehorgonyozva, ahol napozni lehetett és ahonnan klasszul lehetett jó nagyokat ugrani a vízbe.

Amikor kipróbáltuk a vizet, elsőre csalódtunk, mivel a homok és az apró kavicsok mögött a víz alatt durva sziklák és egy rakás hínár várt ránk. Puff… nem ezért jöttünk, nem ilyeneket írtak, nem ezért fizettünk. Szerencsére nem adtuk föl, mert a strand jobb oldalán a várt kellemességet találtuk, klasszul be lehetett menni a vízbe, se hínár, se szikla, csak kellemes víz és ringató hullámok.

Akkor láttuk, hogy a parton álló gyékénnyel fedett szín nem az életmentők bázisa, hanem a hajóskapitányé. A napozóplattformot kötélhajtású expressztutaj kötötte össze a parttal. Ha valaki a plattformra szeretne menni, a tutajra száll, szól a kapitánynak, aki a gyékény alatt ül és kezeli a villanymotormeghajtású drótkötelet. Innentől már stresszesebb az élete, mert nagyon nyitva kell tartania a szemét: ha valaki megunta a plattformot, kiáll a szélére és integet a gépésznek, aki ennek hatására indítja érte vagy vele a tutajt.

Ezt akkor még nem tudtuk, elsőre csak lubickoltunk, aztán nekiálltam úszni egyet, kicsit kijjebb, hogy lássak valamivel nagyobb hullámokat is. Tempóztam egy ideig és olyan klasszul haladtam, hogy nemsokára a plattform is elérhető távolságba került. Ha már itt vagyok, csak kimászok, földerítem, gondoltam. Akkor láttam, hogy tőlem nem messze tempózik a török gyerek, aki a barátnőjével nem sokkal utánunk érkezett a strandra. (Könnyű volt őket észrevenni, megjegyezni, ahogy mondtam, szerencsére nagyon kevesen voltunk.) Egyszerre másztunk ki, szárítkoztunk a napon, beszélgetésbe elegyedtünk.

Ekkor vált világossá számomra a szín, a tutaj és a kapitány szerepe, a török srác integetésére értünk jött a tutaj. Na, ezt is megtanultam. Atesz lelkesen figyelte, hogy járművel térek vissza a partra, innentől aztán kicsit gyakrabban foglalkoztattuk a gépészt. A plattformról nagy ugrándozásokat rendeztünk, főleg Attila, aki a délelőtt folyamán kb 5-600 ugrást abszolvált nagyjából három méter magasból. A partról nézve kifeküdni is csábítónak tűnt volna, de közelről nagyon is föltűnő guanótelep borította a deszkákat, így maradt az ugrabugra.

Közben Atesszal meglátogattuk a bárt is, ahol hajmeresztő összegért sóztak ránk egy sört meg egy üdítőt. Leellenőriztük a másik oldalon a vendéglő étlapját is, hát az sem volt sokkal szimpatikusabb (úgy értem, a jobb oldali oszlop…).

Megkérdeztem erről a török gyereket is, mert föltámadt bennem a gyanú, hogy nekünk turista-tarifával mérték a sört meg a jegesteát, de a srác leintett: ő is ugyanennyiért vett innivalót. Kiderült, hogy a vendéglőnek és a bárnak ugyanaz a tulajdonosa, teljesen egyeduralkodva, így aztán kedve szerint állapítja meg az árakat. Márpedig, úgy tűnt, a magas árakat kedveli. Új barátunkkal meg is beszéltük, hogy ha normális áron finomat akarunk enni, menjünk föl inkább a faluba, hagyjuk ott Ali babát, aki itt rablóként szerepel…

Atesz ugrásszámlálója már amúgy is bőven négyszáz fölött pörgött, de kikönyörgött még néhány percet (130-150 ugrás…), aztán elköszöntünk a török ifjúságtól és elindultunk földeríteni azt a bizonyos falut.

Elkanyarogtunk Kumköybe és ott beültünk az Üzüm Kizi vendéglőbe – illetve először is kiválasztottuk a hűtőből, melyik halakat és egyéb lényeket süssék meg nekünk. Jó volt, finom volt, kellemes, családias, tengeri panorámával. Mindennek a tetejébe még három macska is hozzátartozott a vendégtér berendezéséhez, ami külön megörvendeztette a fiatalságot. Itt megbeszéltük, hogy mivel a strandolás a tervezettnél hamarabb véget ért, célozzuk meg ma a hajókázást. Két és fél óránk volt a találkozásig, negyven kilométer, sima ügy. Na persze…

Belekerültünk a külvárosi forgalom sűrűjébe, végtelen elővárosi és városi autópályákon és csomópontokon araszoltunk a belváros felé, és amikor már csak pár perc volt a találkozási pont eléréséig, orvul fölbukkant előttünk egy aszfaltból kiemelkedő oszlop, a rendőr pedig közölte, hogy ezt a részt csak este hét után fogják megnyitni a forgalomnak. Na, akkor ez a hajó elment…, újratervezés.

Úgy döntöttünk, gyalog folytatjuk, megindulunk a sűrűjébe, szabad bóklászást rendezünk. Letámasztottam a kocsit egy legálisnak tűnő helyen a Vezneciler metróállomás környékén, és megindultunk arra, amerre az Aranyszarv-öblöt sejtettük.

Mindjárt a séta elején egy parkosított udvart határoló szép kerítés mellé értünk, melyen méterenként macskák ültek, feküdtek, hencseregtek, várták a simogató kuncsaftokat. (Ételre nem volt szükségük, azt valami felsőbb hatalom folyamatosan rendelkezésükre bocsájtja…) Néhány perc simogatás után haladtunk tovább egy nagyon hagyományosan fából épült villa mellett, elvileg ez az autentikus isztambuli építészet, de mára kevés nyoma maradt.

Északkelet felé haladva hamarosan a Süleymaniye mecset tornyosult előttünk. Ha már így volt, mégsem kerültük ki. Bár már bezárták, azért az udvart és az udvaron kialakított temetőt megnéztük. A mecset északkeleti előterében kialakított hatalmas parkosított panorámás teraszon nagy élet folyt, sétáló és piknikező helyi családok, rohangáló gyerekek, turisták, öröm bódottá.

Néhány fénykép után aláereszkedtünk az Eminönü városrész kis utcái közé. Már alkonyodott, és azt kellett látnunk, hogy erőteljesen kereskedőnegyedbe jutottunk – akkor még nem állt össze a fejemben, hogy ez már igencsak a Nagy Bazár környéke. A boltok már zártak, az előterüket slaggal takarították, folyt a víz az utcákon a tenger felé, bájosan sodorta magával a papír- és műanyagszemetet, nagyon idilli volt.

Seramik és tisört...

Nyilvános telefon

Nemsokára kijutottunk az Eminönü térre, onnan pedig a Galata-hídra.

Ilyen a hangulat mozgásban: https://www.youtube.com/shorts/JMOWe60pKkg

(Van nekem néhány Kolibri-könyvem még gyerekkoromból, közülük a legnagyobb kedvencem a „Hidak” című volt. Ebben két isztambuli hidat is bemutatnak: a Boszporusz-hidat (a könyv elkészültekor még az volt A Boszporusz-híd, azóta már csak az „egyik”) és a Galata-hidat. Negyven évvel a könyv első elolvasása után ez alatt a néhány nap alatt sikerült mindkét isztambuli tételt kipipálnom, személyesen meglátogatnom.)

Jót sétáltunk a híd közepéig az alsó szinten, nem hagytuk berángatni magunkat az egymást érő halvendéglők egyikébe sem, megnéztük a naplementét, aztán a fölső szinten a horgászok erdejében indultunk visszafelé.

Lassan ránk sötétedett, a tömeg özönlött körülöttünk, kezdtünk fáradni, a visszaindulás mellett döntöttünk. Innen csak fölfelé! Való igaz, de ez abban a pillanatban nem volt olyan jó hír, a lábam aznapra már a végét járta, és nagyon nem esett jól a meredek utcákon visszamászni a kocsihoz – választásom viszont nem volt, mentünk.

Az egyszerűség kedvéért visszafelé már kikerültük a mecset udvarát, mégsem nyertünk sok időt, mivel az egyetem mellett komoly macskatámadás ért: egy vörös kölyökmacska állította meg Attilát, aki hagyta magát, aztán a kis vöröshöz hamarosan egy kis fekete is csatlakozott, hogy fölrobbantsa a cukiságbombát. Hagytuk, persze, örüljön a gyerek, de aztán azért csak meg kellett indulni.

Az autóba ülve beröffentettem a navigációt, rákerestem a hotelre, el is indultunk, amikor közölte a rendszer, hogy nincs ám kapcsolata. Az történt, hogy a török sim-kártyát Attila telefonjába tettük (hogy mi elérhetőek maradjunk), az pedig lemerült. Tölteni nem lehetett, mert csak egy kábel volt a kocsiban, az meg az én telefonomhoz kellett, hogy legalább offline menjen a navigáció.

Így vágtunk neki a világvárosi forgalomnak a sötétben, fáradtan és persze kicsit idegesen.

Rám is szólt a taxis, hogy nem vagyok ám jó helyen. Válaszoltam, hogy köszönöm az útbaigazítást, de nem vagyok idevalósi, kénytelen vagyok a gps-re támaszkodni, követni az utasításait. Persze, mondja, de azért pirosnál mégsem kellett volna balra kanyarodnom… Tusé… basszus, azért ilyet nem szoktam…

Nem kevés idegtépés és hajhullás után nagy nehezen átkeltünk a Laleli negyeden, és amikor kijutottunk a Márvány-tenger partjára, már sínen voltunk. (Mondjuk pár perccel korábban is, amikor a hülye navigáció rávezetett a villamossínekre. Először csodálkoztam, hogy nahát, a dugó közepéből hogy kerülök hirtelen egy ilyen tök üres és tök egyenes útra, aztán amikor összeállt a kép, hogy hol is járok, már nem voltam olyan vidám. Szerencsére nem lett baj, legföljebb megint hülyének néztek a taxisok meg a helyiek – de az is lehet, hogy inkább csak különösen szemfülesnek.)

Későn estünk ágyba, és ez hármunknak elég jól sikerült, Attila pótágya viszont nem volt együttműködő, inkább összeomlott a gyerek alatt. Fogtam a fejem, most mi a francot csináljak, mire itt a recepciósok megoldást találnak, reggel lesz… Aztán beugrott az isteni szikra: a szintünkön az egyik kevésbé használtnak tűnő folyosón mintha láttam volna egy, Attiláéhoz hasonló, összecsukott pótágyat… Nem vacakoltam sokat, az amúgy is összeomlott ágyat összecsuktam és amúgy kisgatyásan kitoltam a folyosóra és kicseréltem az ott tárolttal. Az múkodott is rendesen, csak az egyik kereke akart kiesni, azt a csavart rutinból megerősítettem és így már tényleg megkezdhettük a jól megérdemelt pihenést.

Mindez egy napon??? Atyavilág…

Vessük bele magunkat a közepébe! Irány a Hippodrom, meg minden, ami arra van és belefér!

(Zárójeles megjegyzés: Nem tudtunk annyit készülni erre az utazásra, mint amennyit illett volna, szerettünk volna. Sajnos a műveltségi korlátaim miatt biztos, hogy ezekben a napokban nem mindig súlyoztuk a dolgokat a lehető legjobban, valószínűleg simán elhaladtunk egy csomó különlegesség és érték mellett – hát nézzétek el nekem! Nem vagyok történész, pláne nem kultúrtörténész; ha valaki a leíráshoz építő jellegű kiegészítéssel, esetleg javítással szolgál, azt hálásan fogadom és előre is köszönöm!)

Mindenekelőtt szerettem volna magunkat megóvni a hatóságok kellemetlenkedéseitől, ezért jó turista módjára megkérdeztük a recepción, hol és hogyan fizethetnénk autópálya- és hídpénzt. Készségesen elmagyarázták, hogy a bankban. MI??? Ja, nem, a postán! Tényleg??? Fogalmuk sincs, kérdezzük meg a parkolóőröktől, ők mégiscsak autókkal foglalkoznak. És tudni fogják? Kit érdekel, de legalább nem őket fogjuk zaklatni a hülyeségünkkel... A parkolóőrök hasonlóan adták elő magukat, náluk az lett a kérdezősködés vége, hogy kilépéskor a határon kell majd fizetni a használat függvényében. Jó, mondom, csudajó, de ugye ott csak a díjat kell majd fizetni, büntetést ugye nem? Nem, nem, rendben lesz minden, csak húzzunk már a hülye kérdéseinkkel...

Most mit mondjak erre? Nem voltam hajlandó több energiát fektetni ebbe a projektbe, gondoltam, majd lesz valahogy...

Vissza a programhoz! A fölfedezéshez első körben az általánosan dicsért isztambuli tömegközlekedést vettük igénybe.

A szállásunktól pár száz méterre volt a metró egyik állomása, Bakirköy.

A környéket leginkább valamiféle „alközpontként” jellemezném. A szűk utcákon az autók inkább csak szükségesen megtűrtek, a széles utca sétány. Boltok, büfék, kisállatkereskedések váltogatják egymást. A tömeg folyamatos.

Bakirköy igazán forgalmas csomópont. Zöldfülűként közelítettük meg a metrót, „majdcsakleszvalahogy” alapon. Lett is. A nagyhasú biztonsági őr végtelenül kedvesen és korrekt angolsággal magyarázta és mutogatta el a szabályokat, hogy vegyünk isztambul-kártyát, hogy töltsünk rá pénzt, hogy nem kell mindenkinek, egy elég a családnak, hogy érvényesítjük stb stb. Egyébként is korrekt volt, de amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, kedvessé vált, amikor meg megtudta, hogy még egy Attila is van velünk, mindjárt el is olvadt.

A célpontunk a központ, Sirkeci állomás volt, valami szűk fél óra metrózás, eleinte a felszínen, aztán már lent az alagútban.

Sirkeci eddigi pályafutásom legnagyobb metróállomása. Már attól elfáradt a lábam, hogy a folyosók és mozgólépcsők labirintusából a felszínre vergődtünk. Közben persze a világ háromszor is megfordult körülöttem, odakint fogalmam sem volt, mi az irány.

Némi tanakodás és némi szerencse igénybevételével tulajdonképpen elsőre jó felé indultunk. Itt már a belvárosi nyüzsgést tapasztaltuk meg, üzletet üzlet hátán, szűk járdát, a vállam mellett harminc centire elballagó villamost, illatokat, zajokat. A Kum Meydani és a Taya Hatun utcán sétáltunk dél, a Hippodrom tér felé, amikor balról egy szép, magas kőfallal kerített park tűnt föl. Naná, hogy megnézzük, mi ez! Persze, hogy a Topkapi palotakomplexumot körbeölelő park volt, amit kézenfekvő volt megnézni. Említettem föntebb, milyen fölkészületlenek (szabadok!) voltunk, ezért aztán a palotakomplexum is több meglepetéssel szolgált. Először is: alapos, táskavizsgálós-fémdetektoros biztonsági ellenőrzés a bejáratnál, viszont nincs pénztár! Nahát, ez ingyenes!? Csodaszép, igényesen gondozott, hatalmas park hatalmas fákkal, sétányokkal. Na, itt kezdtük kapiskálni, hogy ez az ingyenes rész csak a mézesmadzag, ha valóban látni is akarunk, perkálni kell. Ha már itt voltunk, nem hagytuk ki, a csapat egy része a Birodalmi Kapuhoz, más része a pénztárakhoz kígyózó sorba állt be.

a Birodalmi Kapu (átjáró a szultán rezidenciáihoz)

Mindkettő elfogadhatóan gyorsan haladt, némi kötelező tülekedés után hamar bejutottunk a tulajdonképpeni palotaudvarba.

A látnivalókat az óramutató járásával megegyezően kezdtük megnézni, távolság szerint. Akkor még megvolt az az illúziónk, hogy mindenre sort tudunk majd keríteni. Haha…

Kezdtük a háremmel, aztán a szultáni palota következett. Csodálatos állapotban tartanak mindent, érezhető, hogy egy egykor volt világbirodalom legbelsőbb középpontjában barangolunk, amit a mai törökök nyilvánvalóan ennek megfelelően kezelnek. Hozzáteszem: önmagában ennek a két részlegnek a bejárása alaposan megcsapolta az energiánkat.

Ez a szultán privát fürdőrészlege: https://youtube.com/shorts/q7DhJuGj-hM

Fura érzés volt megtapasztalni az idegen, annak idején nálunk sokkal erősebb (tetszik, nem tetszik, ez sajnos így volt) kultúrát megtapasztalni, látni a különbségeket, az eltérő stílust.

Például: egyáltalán nem építkeztek különösebben magasra. Az egész terület tucatnyi épülete maximum kétszintes, szinte belesimul az alapjukul szolgáló dombba. A legmagasabbak az öreg fák, nem a szultán dicsőségét hirdető épületek. (Engedjük meg: a Birodalmi Kapu tényleg méltóságteljesen megtermett, de az kivétel.)

Aztán megnéztük a tróntermet és beálltunk a Birodalmi Ruházati Gyűjteményhez vezető sorba. Gyorsan bejutottunk és gyorsan megállapítottuk, hogy ez bizony nem a mi világunk. A két szinten cirka 30000 különféle kaftánt és turbánt állítottak ki. Mi megnéztünk közülük kb hatot, számomra ez is többszörösen lefedte a hátralevő életem kaftán- és turbánlátási szükségletét, aztán gyorsan elhúztuk a csíkot.

Következett a kincstár, ami már azért kicsit izgalmasabb volt. Még a magamfajta laikus számára is impozáns, csodálatos kézművesmunkákat mutattak be, ékszereket, használati tárgyakat, könyveket (mondjuk a könyvek kb 105-110%-a a Korán különböző kiadásait jelentette), fegyvereket a Birodalom különböző korszakaiból. A tömeg kicsit nyomasztó volt, a látogatótér kicsit szűk és sötét, fölüdülés volt, amikor az útvonal kivezetett egy sarokteraszra, ahonnan csodálatos panoráma nyílik a Boszporuszra és az Aranyszarv-öböl bejáratára. Volt végre egy kis oxigén és tér, szusszantunk pár percet.

Meg kell mondanom egyébként, hogy a kincstárban nem elsősorban a tömeg miatt éreztem magam kicsit feszélyezve. Néztem azokat a kardokat, a páncélingeket, a sisakokat, a puskákat, aztán a temérdek ékszert, díszeket, gazdagságot, és elszorult kicsit a szívem: ezekkel a kardokkal az őseimet aprították, ezeket az kincseket az őseimtől rabolták, most meg itt dicsekednek velük. Persze, persze testvérek vagyunk, meg el sem tudják mondani, mennyire imádnak minket (szerintem nem is értik, mi a fenéért harcoltunk ellenük, a testvéreink ellen évszázadokon keresztül), de ott azokban a termekben fojtogatott picit a történelem. El is jöttünk gyorsan, de azért előtte mutatok egy korabeli luxusbölcsőt:

.

Kimentünk még egy kilátóteraszra, de itt már számot kellett vetnünk a feladat reménytelenségével. Amerre néztünk, további pavilonok sorakoztak, de sajnos egyikben sem rendeztek be egy valamirevaló kebabost, a gyomrok pedig egyre intenzívebb korgásnak, az általános közhangulat ennek következtében pedig hanyatlásnak indult.

Órákon át tartó nézelődés, élménygyűjtés után fájó szívvel indultunk a kijárat felé.

Következett a Nagy Dilemma, a szívfájdalom. A Hagia Sophia… Már a kérdés fölmerülése önmagában is szégyen, de bizony fölmerült. Mert hát itt vagyunk, itt vagyunk a tövében, világszinten is kivételes látnivaló, talán soha nem jutunk vissza ide.

Ugyanakkor azt olvastam, hogy mióta újra mecsetként szolgál, a turistákat erősen a partvonalra szorították, ellenben a belépő meglehetősen borsos (az esetünkben ugye négyszeres a szorzó.)

Mindezen túl – azért lássuk be, ez nem egy tíz perces program, és a topkapi komplexum után már-már vert, éhes sereg voltunk.

Hát kihagytuk. Nem vagyok büszke, de döntenünk kellett.

Nekiálltunk megkeresni a szuperolcsó török étkezési lehetőségeket, de a legfrekventáltabb turistás belvárosban voltunk, ahhol puccos éttermek váltakoztak drágákkal. Reményvesztetten kerestünk valami inkább nekünk valót, de végül föladtuk, beültünk, ettünk.

Étteremkeresés közben kicsit eltávolodtunk a Hippodrom tértől, ezért visszaindultunk a Kék Mecset felé. Gyönyörű volt, vitán felül.

A mecset udvarán találkoztunk egy úriemberrel, aki közölte, hogy imádja a magyarokat, és hogy szeretnénk hajókirándulásra menni. Mindkét pontban igazat adtunk neki. Azt mondja, négyünknek hatvan euró lesz, de különösen szimpatikus a képünk, ráadásul van velünk egy Attila, ezért megszámítja ötvenért. Én erre, hogy ha valóban annyira imádja a magyarokat, jó lesz az negyvenért is – elvégre testvérek vagyunk, vagy mi a fene. Legnagyobb csodálkozásomra némi homlokráncolás után belement. (Utólag, a jegyet látva jöttem rá, hogy ezt a mutatványt úgy intézte, hogy Ateszt simán beszámolta karonülőnek.)

Ekkorra már erősen a késő délután felé tendáltunk, fejünkben egy csomó élmény, lábunkban egy csomó kilométer, jobbnak láttuk megkeresni a buszmegállót.

Várjuk a buszt. (Mielőtt valaki belém kötne: nem, nem a tenger felől jött, de hangulatosabb volt itt ücsörögni, mint innen balra a forgalmas főút tövében...)

A busz végigkanyargott a tengerparton, jó húsz-huszonöt percen keresztül. Rendesen kiríttunk a tömegből, a helyiek kérdezősködtek is szaporán, kik vagyunk, mi a fenét keresünk ezen a buszon. Meghallva a származásunkat rendre meghatódtak, rázták a kezemet, emlegették a testvériséget. Azért jól esett, na… 😊

A buszmegállótól a szállásig még hátra volt némi séta, megaztán valami kaját is be kellett szerezni a szálloda melletti ABC-ben, ez már nagyon fárasztó volt. És ha ez még nem lett volna elég, a boltban egy nyomorult sörhöz sem lehetett hozzájutni, mondta a személyzet, hogy ehhez szíveskedjek kávézóba menni…

Ja, azt még nem is mondtam, hogy a méltányos, normális szállodai ár wellnessrészleget is tartalmazott! Szauna, medence, török fürdő, gőzfürdő… Bármilyen fárasztó is volt a nap – vagy éppen azért? – lementünk Atesszal, kipróbáltuk ezt is (a török fürdő kivételével, azt nem tudom, hogy kell használni, és nem tartottam fontosnak megkérdezni.)

Akárhogy is, erős nap volt, nem kellett sokat forgolódnom elalvás előtt.

Éjjel indultunk a nappali érkezés reményében.

Eseménytelenül vágtunk át a rövid horvát szakaszon, aztán a szerb-horvát határ környékén elkapott egy kellemetlen zápor, ami a kivályúsodott autópályával és a fölszaporodott forgalommal együtt nem esett annyira jól, de aztán rendeződtek a viszonyok, fölszáradt, megjavult, kiürült a pálya, döngethettünk délre.

(Számomra) új tapasztalat volt, hogy az autópálya Nis után is folytatódott Bulgária felé – már nem kellett a sötétben a Nisava szűk völgyében kanyarogni; a határra a reggeli szürkületben érkeztünk. Hűvös volt picit, majdnem köd, sor is volt, nem egy vidám kép, viszont megvettem a bolgár autópályajegyet, egy gonddal kevesebb.

Szófia előtt tankoltam egyet, a benzinkútnál vettünk valami csomagolt szendvicseket, nem voltak finomak, de legalább drágák, mindegy…

Átevickéltünk a Szófia-félkörgyűrűn, itt rontottam el az első letérést, ami szerencsére legalább nem okozott komoly időveszteséget.

A török határig kopár, napsütötte balkáni tájakon gurultunk. A határállomásra egy már-már repülőtérre emlékeztető terminált építettek, vámmentes bolt, sim-kártya, kulturált, tiszta wc-k stb stb.

Fölfrissültünk, aztán beálltunk a sorba, ami tulajdonképpen egészen elfogadható sebességgel fogyott előttünk. Ezzel együtt is föltűnt, hogy a törökök mennyire nem viccelnek a határvédelemmel, a vámvizsgálatokkal. Bizony kinyittatták a csomagtartót, kikérdeztek, átforgatták a papírokat.

Tiszta szerencse, hogy a montenegrói beszámolók miatt készítettünk egy házilagos hozzájáruló nyilatkozatot, miszerint használhatom a cég autóját, mert itt bizony (Montenegrótól eltérően) elkérték, megvizsgálták, összevonták a szemöldöküket, de végül azért továbbengedtek.

Innentől Isztambulig mérsékelt forgalomban, könnyedén haladtunk előre.

Kiírták mindenféle táblákra mindenféle nyelveken, hogy fizessünk elő az autópályára, mert különben irgumburgum, én meg úgy voltam vele, hogy a török hatóság egyelőre vasszigorúnak tűnik, ne játszadozzunk, hát vegyünk jogosultságot a fizetős útra. Be is tértünk egy út menti autós centrumba – benzinkút, étterem, fertőtlenítő, autópályabérlet-árusító -, és az elárusító hölgy elé járultam, aki közölte, hogy itt sajnos kártyával nem fizethetek. Most léptem át a határt, nincs még nálam líra, muti, hol van a bankautomata! Hát, az kérlek bent a városban… Na jó, ebből most nem lesz vásárlás, majd megoldom, ahogy lehet.

Tovább, irány a metropolisz!

Na, ez már volt valami! A város még sehol, de már percek óta felhőkarcolók között suhantunk. Hát mi lesz itt?

Ezek még csak ilyen "elővárosok", tudjátok, mint felénk Vecsés vagy Alsónémedi...

Aztán persze beállt a sor, a következő másfél órát araszolással töltöttük, kezdtem fölvenni az isztambuli forgalom ritmusát.

kérem szépen, ez itten már a Nyugat?

Nemsokára letértünk a főútról és rákanyarodtam a szállodánk utcájára, ami váratlanul szűknek és zsúfoltnak bizonyult. Szerencsére a szállodánk szomszédságában ráakadtam egy foghíjtelken kialakított parkolóra, ahova gyorsan beálltam legalább a becsekkolás idejére. A becsekkolás simán ment, a recepción megmutatták, melyik parkolóval vannak ők leszerződve – és hogy ott mennyiért parkolhatok a tartózkodásom idején. Az információ birtokában visszatértem a már elfoglalt parkolóhoz, ahol nagy örömmel fogadtak, mivel ott az a rend, hogy a parkoló autók kulcsait gyorsan elveszik, hogy szükség esetén arrébb tudjanak állni – én viszont ezt akkor még nem tudtam, és egy órával korábban a kulccsal a zsebemben távoztam. Akárhogy is: előadtam nekik a szállodával leszerződött parkoló ajánlatát, és fölvetettem, hogy ha tudják nekem a parkolójukat ugyanezen az áron adni, akkor maradok ott, ne kelljen már a két parkoló között átverekedni a kocsit. Teljesen rugalmatlanok voltak, ezért aztán kifizettem azt az egy-két órát, és mentem a „hivatalos” helyemre.

World Trade Center

A szoba első látásra csilivili és szipiszupi volt, mégsem éreztük a dolgot teljesen kereknek… Nézelődtünk, számolgattunk, és akárhogy számolgattunk, csak az lett az eredmény, hogy eggyel kevesebb az ágy, mint a létszámunk.

A recepciósok vonogatták a vállukat, kicsit furcsállották, hogy tényleg annyian jöttünk, ahány főre foglaltam, de aztán kaptak egy nagylelkűségi rohamot, és fölajánlottak Atesznak egy pótágyat. (Aztán este fél tízkor kopogtak, ránk hozták a szívbajt és egy készlet törölközőt is Attilának… :-D )

Ekkorra már erősen délutánba hajlottunk, nem is nagyon tudtunk mást tervezni, mint enni egyet, aztán rápihenni az első teljes isztambuli napunkra.

laza környék

végre valami nem annyira csilivil...

Őszintén szólva Montenegró után maradt bennünk valami hiányérzet.

Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy szokásunktól eltérően ezúttal visszatértünk egy már meglátogatott régióba, ha nagyon magamba nézek, hiányzott a „fölfedezés” vagy valami ilyesmi.

Nekiálltunk ezért törni a fejünket, hova lehetne még beszúrni egy hetet a nyáron.

A tervezési szempontok a következők voltak:

1. lehetőleg legyen valami új (Albánia, Montenegró kiesett)
2. legyen tengerpart – gondoljunk a fiatalságra (Szerbia kiesett)
3. legyen a tengerpart közelében sok fölfedeznivaló (sajnos Bulgária kiesett)
4. legyen olcsó, viszont ne legyen drága.
5. legyen lehetőleg autóval megközelíthető.

Elkezdtük nézegetni a szállásokat az Adria keleti partján – a fentiek alapján Horvátországban. Mit mondjak, a négyes pontnak nem annyira feleltek meg az ajánlatok.

Próba-szerencse alapon áttértünk az Adria nyugati partjára. Az egy dolog, hogy a szállások többsége bizony drága volt, de leginkább tele az összes, hiába csúsztunk egyre délebbre, minimális árcsökkenést és szabad hely növekedést tapasztaltunk.

Vissza keletre, nézzük meg Görögországot! Pofátlanul drágának bizonyult…

Nade… nade… nade… akkor vetettünk egy pillantást az Égei tenger keleti partjára… Miért is ne? Távolságban annyival nem több, személyi igazolvánnyal mehetünk, aztán meg kalandot akartunk, vagy mi a fene…

Kérem szépen fantasztikus ajánlatokat találtunk! Jó minőségű wellnesshotelekben a görög, horvát, olasz árak töredékéért kínáltak szállást, hirtelen a bőség zavara tört ránk.

Ezt látva elkezdett nagyobb hangsúlyt kapni a távolság, az odaéréshez szükséges idő. Isztambul mondjuk egy ezres, azon túl egy-két-háromszáz kilométerre voltak ezek a csodás hotelek.

Nadeviszontazonban… Ha már ott tartunk, csak meg kéne nézni Isztambult is, há’ nem? DE! És így, lassan, lassacskán kúszott bele a gondolat a fejünkbe: legyen Isztambul! Látnivaló dögivel, tengerpart egy köpésre, a kaland garantált, a szállodaárak pedig teljesen mérsékeltek. Közlekedés? Hmm… kaland az élet. Vezettem már Párizsban, Athénban, Londonban (bal- és jobbkormányos autót egyaránt), nehogymár pont Isztambultól tojjak be…. Adjunk neki!

Foglaltunk egy szobát a CIP Hotelben, Bakirköyben, ami a térképen Isztambulnak tűnt, valahol az is, de belvárosnak semmiképpen sem nevezném. Itt töltöttünk egy bő hetet, hamarosan jövök a részletekkel és egy csomó képpel.

(folytatás, ahogy ígértem)

Ismét megnéztük Budvát, továbbra is szép és érdekes az óváros, aztán ehhez kapcsolódóan délután kipróbáltuk a Mogren ikerstrandot. Hmm… rácsodálkozom mindenre, ami új élmény, keresem a dolgok pozitív oldalát, ezért azzal dicsérem az egekbe a Mogren-strandot, hogy nem volt egy nagy élmény.

• Tömeg
• Erősen süppedős homokpart, amin még egészségesen sem egyszerű járni, nemhogy ilyen félsántán…
• A homok tűzforró, de mit lehet tenni, ez nem a strand sara.
• a víz fenekén alattomos, nagy, éles, csúszós kövek meredeznek. A besétálás kizárt, azonnal úszni kell.
• és itt találkoztunk először a tavalyi nyárhoz képest megtapasztalt következő különbséggel: a strandvendégkóstolgató halakkal. Először nem értettem, mi bökdösi a bokánkat, a lábunk szárát. Egy idő után rájöttünk, hogy kisebb-nagyobb halak kóstolgatnak. Fájdalmat nem okoztak, de a szemtelenségükkel zavartak.
• a büfé/vendéglő meghökkentően drága volt, csak pislogtunk az árakon. Ez biztosan azért volt így, mert az óvárosból közvetlenül ide lehetett sétálni, de ez semmilyen szinten nem vigasztalt.

Eltöltöttünk itt egy délutánt, lebegtünk az úszógumikban, beszélgettünk, de nem volt egy maradandó élmény.

A Budvába vezető útnak azért volt egy kissé hajmeresztő szakasza.

Úgy hozta a sors, hogy beakadjunk egy fél órára (kb 20 kilométerre) egy fém építőanyagot szállító teherautó mögé. A plató volt kb 4 méter, a rajta szállított vasrúdköteg meg mondjuk hét. Vagyis: minimum három méternyi vasrúd a teherautó mögött és mellett kalimpált.

A rudakra a vezetőfülke mögött ráraktak némi vasanyagot, aztán kiadták a „jóleszazúgy” jelszót, és útnak indították az ördögszekeret.

Mondanom sem kell, nem haladtam a sarkában (már csak ezért is volt lehetetlen az előzés, a kanyargós úttól függetlenül), nem hiányzott, hogy fölnyársalja a kocsit vagy akár minket a meginduló fémköteg, ami csak utazott a platón, egy szép hosszú platón föööl-leeee – mivel az út hintáztatta a platót. A fémköteg lengő vége több útszéli autót is elkerült hajszál híján, csodálatos módon gyalogoslefejezést sem láttunk, de a végén, már a külvárosban egy parkoló autó nagyon csúnyán megkapta a magáét: a rudak úgy karmolták végig az oldalát, mintha egy sárkány támadta volna meg. A sofőr igen felelősségteljesen és európai módon oldotta meg a problémát: továbbhajtott egy kövér gázzal (egyébként szerintem észre sem vette, mit művelt suttyomban a rakománya…)

Arra azért jó volt a Mogren-strand, hogy fölszítsa bennünk a Copacabana-nosztalgiát. Ott 2023 nyarán csodálatosat fürödtünk a végtelen strand kristálytiszta vizében, a szórakoztatásunkról pedig pont ideális hullámok gondoskodtak. Bár a szállásunktól 100 km-re fekszik, ami ott jelentős távolságnak számít, nekivágtunk.

Már önmagában a szép, panorámás út is megérte a kirándulást. A strand közelében bekanyarodtunk a tavalyi szállásunk környékére fürdőgatyát venni. Persze a tulajdonossal illett udvariasan kommunikálni, inkább németül tudott, de amikor a végén bedobtam egy „falaminderit”-et, kicsit megolvadt és innentől az alku is valamivel könnyebben ment. (Nem úgy, mint pár óra múlva a dinnyeárus asszonnyal, annak ugyan köszönhettem és megköszönhettem albánul, nem engedett egy centet sem a dinnye árából…)

A strand… Hát… régenmindenjobbvót…

Tavalyhoz képest a víz egyszerűen szennyesebb volt. Itt-ott mindenfélék úszkáltak benne, a hínár a legkevesebb – bár ahhoz képest, hogy tavaly nulla egész nulla darabbal találkoztunk, az sem okozott nagy örömet.

A hullámok nem hozták a tavalyi formájukat. Jó volt, jó volt, de nem olyan katartikus, mint azelőtt.

És… és… és… megjöttek a harapós kishalak.

Az Ogren strand után igyekeztem sztoikussá válni, élni hagyni a kicsiket, eltűrni a tapogatózásukat, hagyni őket ráébredni, hogy én nem az ebéd vagyok, hogy aztán menjenek békével… Na persze! A passzivitásom csak fölbátorította őket. Kóstol, kóstol, bökdös, rájön, hogy ez a hülye nem megy arrébb, erre MEGHARAP… Az anyádat! Föladtam a pacifizmust, innentől egy érintést sem tűrtem többé.

A mesterterv része volt, hogy a nap végén megmutatjuk Mártiéknak az esti ulcinji forgatagot, de legnagyobb megdöbbenésemre a városba vezető forgalom messze fölülmúlta a nosztalgikus tavalyi dugót. A városnézésre szánt időt a külvároson kívül töltöttük a forgalomban araszolva.

És igen, jöttek, akiknek fontosabb előrehaladni, mint a többieknek, lazán-könnyedén kikerülve a sort, aztán szembeforgalom feltűnésekor agresszívan visszafurakodva oda… Pfúj… Nyeltem, persze, nem vagyok idevalósi, aztán azért örömmel tapasztaltam, hogy fél kilométerrel és fél órával később a rendőrök rendre igazoltatják, kiszedik azokat, akik egyenlőbbnek gondolták magukat az egyenlőknél.

Akárhogy is: rengeteg időt vesztettünk a sorban, kihagytuk Ulcinjt és aznap még így is piszkosul későn értünk a szállásra.

Kellemes meglepetés volt Herceg Novi óvárosa.

Lehet, hogy csak a kánikula miatt, de a gyönyörű utcákon csak lézengtek a látogatók, tiszta fölüdülés volt Kotor és Budva zsúfoltságához képest. Tavaly kimaradt, idén pótoltuk, nem bántuk meg, ajánlom!

A tengerparti napokat magunk mögött hagyva fölmásztunk a hegyekbe, a Durmitor sem volt elég egyszer.

A hozzávetőleges terv a Bobotov Kuk megmászása volt, de készen álltunk alkalmazkodni a körülményekhez. Így is lett.

Odautunk során a tengerparti kánikula a fennsíkokon még fokozódni is tudott, aggódva vártam a Durmitor időjárását, de részben az érkező zivatarok miatt is ott már elviselhető, szinte hűsítő klíma fogadott.

Hűsítőek voltak az árak is: egy normális, rendezett, igényes vendéglőben annyiért vacsorázott a csapat, mint mondjuk az Ogren strandi büfében.

Vacsoraidőben iszonyatos, kitartó záporeső kapott el, kapkodva szaladtunk a vendéglő, a bolt, a szállásunk és az autók között.

Aztán következett a nagy nap, amit titokban talán jobban vártam, mint az egész tengerparti strandos hacacárét: egy kis hegyi túrázás.

A Bobotov Kukra vezető rövidebb, könnyebb túra kezdőpontja tavalyról már ismerős volt, a Durmitor-körút délkeleti részéről, a Sedlo-parkolóból indultunk.

Aggódtunk kicsit az időjárás miatt, délután négytől újra zivatarokat jeleztek előre, ezért megkérdeztük a bölcs öreg helyi jegyszedőt a témában, aki nagyvonalúan közölte, hogy a vedör is gud, no problem. Könnyű volt ezt elhinni, még fönt a hegyek között is meleg volt, az ég pedig egységesen kék.

Akkor hajrá, irány fölfelé!

Az első szakasz könnyű volt. Emelkedett, persze, mégiscsak hegymászás, vagy mi a fene, de haladós volt. Volt még energiám, bírta a lábam, nyomtam a gombot, még rám is szólt a család, hogy ne rohanjak. Aztán egyszer csak nagyjából falnak ütköztem.

Már megírtam a fészbukon is: sziklákon kellett fölhágni, lendületet véve, kötélbe kapaszkodva. Rajtam kívül ez mindenkinek gyerekjáték volt. Én tettem néhány próbát, mepróbáltam föllendülni, de egyrészt nem is sikerült, másrészt ha arra gondoltam, hogy siker esetén ugyanezt lefelé is meg kellene tennem, bizony bajban lennék.

Kupaktanács következett, annak eredményeként pedig Márti visszafordult, egyébként sem volt boldog a magasságtól, én letelepedtem, Odi pedig bevállalta, hogy továbbvezeti a fiúkat a hegyre.

Jó ideig ücsörögtem, meditáltam egyedül, ritkán zavartak meg az elhaladó túrázók, annál inkább az érdeklődő rovarok. Némelyik szolidabban, némelyik erőszakosabban zümmögött, zúgott, hangoskodott. Aztán valami olyat hallottam, ami leginkább egy ló nagyságú darázs zúgásának felelt meg, ráadásul intenzíven erősödött. Pislogtam körbe-körbe, aztán egy másodpercen belül alaposan hátbavágott egy lerepülő kavics.

Nem is önmagában az ütés volt ijesztő, tán még be sem kékült a nyoma, hanem az a tény, hogy ugyanez a kavics simán lehetett volna ötször, tízszer ekkora is és simán betalálhatott volna mondjuk harminc centivel magasabban is. Mit mondjak, innentől kissé megilletődöttebben vártam a csapat visszatértét.

A vártnál hamarabb érkeztek meg.

A fiúk ügyesek voltak, szépen, lendületesen, de biztonságosan kapaszkodtak fölfelé a már nehezebbé váló terepen, az égen viszont felhők kezdtek gyülekezni, pedig a délután négytől még igen messze voltunk.

A visszafelé haladó túrázók elmondása alapján a csúcs környéke még az addigiaknál is nehezebb terepet tartogatott, és ezt az információt az időjárás megváltozásával összevetve Odi a visszafordulás mellett döntött.

Leballagtunk az egyre borultabb ég alatt, de Atesz és Odi a biztonság kedvéért a völgy szemben levő oldalán is fölnyomult néhány száz métert.

Miután a hegymászás a tervezettnél sokkal hamarabb véget ért, hirtelen időmilliomosokká váltunk. Újabb kupaktanács után úgy döntöttünk, hogy megmutatjuk Mártiéknak a Durmitor-kört, a tavalyi túrával ellentétben ezúttal az óramutató járásával megegyező irányban.

Mivel alaposan benne jártunk már a napban, idén a Piva-kanyont kihagytuk.

Nem sokkal a továbbindulás után lecsaptak ránk az első zivatarok. A Vilina-barlangnál még kiszálltunk, a barlang szája, a panoráma és esetleg egy meleg ebéd kedvéért, de ahhoz, hogy alaposan körülnézhessünk, a hely sajátosságainak következtében be kellett volna állnunk villámhárítónak, ami nem annyira hálás szakma.

Csúsztak a vizes kövek, folyamatosan csapkodtak a villámok, taszigált a szél, a kávézóban még kaja sem volt, úgyhogy továbbhajtottunk. A védett autókban kellemesen kanyarogva, a vihar tombolását csodálva értük el Milogora „községet”, ahol ebédelni próbáltunk.

A tulajdonos család tagjai a pár perccel korábban befejeződött özönvíz utáni romeltakarítást végezték, számomra az is kérdéses volt, hogy egyáltalán fogadóképes-e a fogadó – de örömmel üdvözöltek és fogadtak.

Mindjárt az elején tájékoztattak a miheztartás végett, hogy áramra ne nagyon számítsunk, ugyanis esett az eső (ha magunktól nem vettük volna észre). Rá kellett jönnöm, hogy ez egy tendencia Montenegróban: a záporesőből egyenesen következik a rövidebb-hosszabb áramszünet.

Lényeg a lényeg: nagyon jót kajáltunk mesésen olcsón. Én egy nagy, vastag szelet omlós-szaftos, de egyáltalán nem zsíros sertés-szeletet kaptam, rajta egyben körülbelül fél éves fogyasztásomnak megfelelő fokhagymamennyiséggel. 5/5. A pincérnővel üdvözletemet küldtem a szakácsnak, ő közölte, hogy megmondja az anyukájának. 😊 (Amúgy: ismét bebizonyosodott, hogy nem szabad a látszat alapján ítélni. A húsz év körüli pincérlány egy igazi tenyeres-talpas, mindenütt kerek, nagydarab parasztlány benyomását keltette, angolul viszont teljesen vállalhatóan, kulturáltan megtanult – hát nem gondoltam volna.)

Az ebéd végeztével a kör északi oldalán végighaladva eseménytelen körülmények között tértünk vissza Zabljakba. (Ez úgy hangzik, mintha unalmas lett volna, de nem úgy értettem: a táj elképesztő maradt, kanyonok, szakadékok, szerpentinek, de ezt úgysem lehet szavakkal visszaadni – de legalábbis én biztosan nem vagyok rá képes.)

Fáradt voltam ekkorra, de a csapat megszavazta, hogy azért tegyünk egy kanyart a Fekete-tóhoz is.

A parkolóba érve megfordult a fejemben, hogy meglobogtatom a délelőtt vásárolt nemzeti park-belépőjegyet, de meggyőztem magam, hogy úgysem érdekelne senkit, fizetni kell és kész. Bosszantó volt viszont, hogy bár már a nyitvatartási idő végefelé jártunk, azért a parkoláson túl csak ki akartak velünk fizettetni még egy belépődíjat is. Nyeltem, fizettem, és akkor láttam, hogy a belépőjegy ténylegesen tök ugyanolyan, mint amilyet délelőtt a Bobotov Kuk tövében vettem. Ezt közöltem is a pénztárossal, aki némi „miértcsakmostszólsz”-jellegű mormogás közepette visszaadta a pénzt. Na, ennyit már csak megérdemeltünk.

A tóhoz magához további pár száz méter séta vezetett, és ekkor már éreztem, hogy nekem nagyon elég, amíg a többiek lementek a partra nézelődni, sétálni, fényképezkedni, én csak letelepedtem egy padra, onnan lestem a természetet.

Visszafelé kellemesen borzongató, már-már hűvös időben indultunk, a szélsőségesen párás levegőben kisebb ködfoltok is föltűntek.

(a képek készítésének idején itthon kb 40 fok volt...)

Ezzel véget ért a nyaralás.

A másnap reggeli első programpont (már az indulást leszámítva) a Tara kanyon hídja volt. A látvány ismét lenyűgöző volt, érdekes volt így viszonylag korán reggel a néptelen hídon és környékén körülnézni. Engem sajnos váratlan gyengeség, tériszony fogott el, nem volt túl komfortos, különösen belegondolva, hogy még jó néhány óra vezetés áll előttem. Türelmetlen is voltam már, jöttem volna haza.

Volt bennem némi aggodalom, mivel a nagy kapkodásban végül nem fizettük ki a zabljaki Magasságos Hivatalban az utolsó két éjszakára vonatkozó idegenforgalmi adót (amit egyébként elvileg a szállásadó vállalt volna, majd amikor fölhívtam erre a figyelmét, nagy duzzogva visszaadott inkább tíz eurót – no comment), féltem, hogy a határon lekapcsolnak, megnézik a nyilvántartásokat, aztán hátravisznek főbe lőni, de ugyan nem foglalkoztak azok semmivel… Regisztrálták az okmányainkat, aztán elküldtek a fenébe.

Ilyet se láttam még egyébként: a montenegrói és a bosnyák határátkelő egymástól ’vagy négy kilométerre állt, hosszan tekeregtünk a senkiföldjén az erdei szerpentineken, mire Boszniába léptünk.

A falu neve Metaljka volt, de úgy ránézésre egy rockert sem láttunk…

Persze megszűnt a hálózat, nyökögni kezdett a navigáció, ezért kicsit zaklatottan, nyugtalanul haladtunk észak felé. Cajnice, Gorazde, onnan a Drina völgyében, aztán megint északnyugatra, át Kulán, aztán jött Sokolac. Tuzla irányába tartottunk, de egyre néptelenebb, egyre vacakabb utakon, amíg végül konkrétan egy poros erdei szerpentines földútra jutottunk. Ez a tény a nyökögő navigációt is beleszámítva szinte kétségbe ejtett – de aztán itthon visszaellenőrizve kénytelen voltam belátni, hogy igen, ez AZ a főút volt, ami minket hazavezet.

Tuzla érintése után ismét nyugatnak fordultunk, és Dobojnál a már jól ismert főútra visszacsatlakozva kanyarodtunk Horvátország, majd hazafelé.

Ha már itt tartunk, el kell mondanom, hogy azért vacilláltam kicsit, megírjam-e, közzétegyem-e ezt a bejegyzést.

Nem akarom ismételni magam, Kotorban tavaly is jártunk, önmagában az új élmények miatt lehet, hogy nem is érdemes az időtöket rabolnom – ugyanakkor történt egy-két említésre méltó dolog, és tavalyhoz képest fölmerültek olyan különbségek, melyeket szívesen megosztok veletek.

Szóval 2024 első félévét radikálisan a lábam állapota határozta meg.

Gyógyulgattam lassan, de sokáig nem mertünk semmilyen nyaralást, utazást tervezni, aztán végül megegyeztünk Mártival, hogy elkísérjük, visszatérünk Montenegróba, de a tavalyi nyártól eltérően most legföljebb csillagtúrákat teszünk, nem vándorlunk városról városra, szállásról szállásra.

Hosszas válogatás után választottuk ki a Villa Vaivát, a kotori belső öböl nyugati partján, gyakorlatilag már nem is Kotorban, hanem az azzal egybeépült Muo településen.

Kora hajnalban indultunk Pécsről, hogy legyen időnk sétálni egyet Szarajevóban. Nyugodt, eseménytelen utunk volt. Szarajavó elsőre meghökkentett kicsit, föl kellett venni a balkáni ritmust, kihívás volt a két autónak egymás mögött maradnia, de végül egészen könnyedén az óvárosba jutottunk, parkolót is találtunk, ment minden a tervek szerint.

kellemes séta - azért lássuk be, nem egy világváros		a mecset udvarára csak az utcáról kukucskáltunk be.

Bejártuk az óvárost, amennyire kb két óra lehetőséget adott.

Volt persze bazár, székesegyház, mecset, mi szem-szájnak ingere. Azt viszont meg kell említenem, hogy a mecset kapujánál kicsit kupán vágott a világpolitika, mivel ki volt írva, hogy az Izraelből vagy az Egyesült Államokból származó vendégek lesznek szívesek inkább kívül maradni... Hajaj, pedig olyan szép, békés nyári nap volt.

Aztán indultunk tovább, várt a Kotori öböl.

Szarajevótól a montenegrói határ felé több csodálatos útszakaszt is teljesítettük, és már javában benne voltunk a délutánban, amikor a határra értünk. Lazán, könnyedén, két-három kocsi volt előttünk, királyság.

   Bosnyák-Montenegrói határrégió a közösségi média számára... és a valóságban.

- Add csak ide a személyiket!
- Nálad vannak
- Nálam nincsenek.
- Nekem nem adtad, nézd meg a zsebeidet!
- Nincsenek!
- Hova tetted utoljára?
- Az ajtózsebbe.
- Nézd meg ott!
- Már megnéztem.

Szóval így álltunk... Álltunk...

Hol a bánatban vannak az irataink, amikkel pár órával korábban egyszer már beléptünk Boszniába?

Kiálltunk a sorból.

Még egyszer átnéztük az összes zsebet.

Elkezdtük kipakolni a csomagokat.

A sírás kerülgetett, már megkerestem a szarajevói konzulátus számát, hogy megkérdezzem, ilyenkor mi van…

És akkor Márti megtalálta… Az ajtó zsebének olyan speciális (hogy rohadna meg!) a kialakítása, hogy a három személyi igazolvány tökéletesen bele tud simulni, ékelődni az oldalába. Háromszor, ötször, ezerszer végigtapogattam azt a felületet, és nem vettem észre, hogy épp’ a kártyákat tapizom végig, végül csak Márti alapossága segített. Mehettünk tovább… visszaálltunk a sorba, alig 10-15 autó volt előttünk, de nem csak emiatt rövidült az életem abban a fél órában….

A montenegrói szakaszra két gondolattal fordultam rá:

• A Kotori öblöt a szerpentin felől kell megközelíteni, mert úgy üt igazán a látvány.
• Tavaly már megtapasztaltam az alsóbbrendű utakat, Mártit nem akartam ezzel fárasztani, ezért a főúton akartam maradni.

A navigáció a háttérben alattomosan elhúzta a száját…

Kicsit csodálkoztam, hogy Njegusi felé letérünk a niksici útról, de hallgattam a navira, nem vagyok idevalósi, nem fogok okoskodni. Hát kellett volna…

Negyven kilométernyi fárasztó (bár kétségtelenül több ponton is gyönyörű) araszolás következett egy egy sávos úton a szakadékok peremén, némi szembeforgalommal megfűszerezve, csak hogy nehogy túl jól érezzük magunkat:

https://youtube.com/shorts/hdFelTgiqaY?feature=share

A kanyarok előtt már rutinosan dudáltam, terelgettem a Skodát nagy óvatosan a csapásokon, aztán egy örökkévalóság után csak kijutottunk Njegusiba, onnan meg a szerpentinre. A panoráma másodszorra sem okozott csalódást, nézzétek meg a tavalyi képeimet. Újakat nem teszek ki ebben a témában, egy centivel sem lett kevésbé szép. 😊

A szállásra a régi ismerős dugón keresztül verekedtük át magunkat – de legalább egyszerű volt megtalálni.

A város maga a már megszokott, attraktív arcát mutatta, a tömeg ellenére csodálatos a hangulat, mediterrán lazaság, élet, macskák, ilyesmi.

Az első különbség viszont tavalyhoz képest a forgalmi helyzet: ismertek, én tudom rugalmasan kezelni a szabályokat a Nagyobb Jó Érdekében, és tavaly viszonylag könnyedén ráhangolódtam a nagy hülye balkáni forgalomra, amely a 21. századra sokszorosan meghaladja a 19-20. századi infrastruktúra lehetőségeit. Építik persze az utakat, bőszen, ahogy csak bírják, de a városok belsejét nyilván nem lehet megtágítani a meghatványozódott autóforgalom számára, micsinyájjunk…

Tavaly azt tapasztaltam, hogy ezt a problémát a sofőrök az élni és élni hagyni elv alapján, rugalmasan, egymást segítve igyekeznek csökkenteni. Idén ezt a magatartást fölváltotta a gátlástalan tolakodás, még olyan áron is (ami tavaly egyenesen elképzelhetetlen lett volna), hogy a hülye nyomulásukkal gyakran a már meglévőnél is nagyobb dugót okoztak… 

Ismét megmásztuk a Szent János erődöt – idén azért kissé kalandosabb volt a sérült lábammal, de a fokozott óvatosságnak hála idén legalább nem estem seggre a csúszósra kopott köveken.

Fölkanyarogtunk a Lovcen-hegyre, ami egy csodálatos autós kirándulásnak bizonyult. Fönt körpanoráma és a Njegos-mauzóleum várt minket. (Meg egy csomó lépcső ofkorsz, de csakazértis megmásztam.)

Kilátások a Lovcenről

Ismét nekiszaladtunk a hajókirándulásnak. Tavaly ugye a tenger állapota nem tette lehetővé, hogy a kis motorcsónakkal elhagyjuk az öblöt, de idén nem volt ilyen probléma. Idén másféle „kellemetlenségeink” adódtak.

Először is már az út első szakaszán kiderült, hogy még bent az öbölben további utasokat fogunk fölvenni. Meg is történt a nagy találkozás, az öböl nyugati partján, már nem messze Perasttól, majdnem azzal szemben beszállt egy csapat fiatal fickó. Ezt követően viszont a kapitánykormányos srác komoly telefonálásba kezdett, némi gesztikulációval kísérve, addig viszont nem mentünk sehova, csak hánykolódtunk a napon. Hosszas telefonálás után kérdő pillantásomra válaszolva közölte, hogy „kámpeni problem”, aztán gázt adott és elmentünk a Szirti Madonna szigetre.

Kiszálltunk, bóklásztunk kicsit, a kapitány viszont ismét rátámaszkodott a gázkarra és hajóstul eltűnt a messzeségben (még jó, hogy nem a mélységben...). Nem is lett volna gond, azért bíztunk abban, hogy nem jutunk Robinson Crusoe sorsára és hamarosan talán csak viszontlátjuk, de a hajóval együtt elvitte a hátizsákot is, a pénztárcával együtt.

Így aztán a szigeten nem hogy belépőt nem tudtunk fizetni, vagy üdítőt venni, de még a vécébe sem jutottunk be. Ez a helyzet kissé nyomottá tette a hangulatunkat. Ráadásul amikor megérkezett, a sűrű forgalom miatt percekig kikötőhelyet sem talált. Persze nem azért kereste a kikötőhelyet, hogy kivehessük a pénztárcát, hanem hogy beszálljunk és továbbinduljunk. Egyébként akkorra már a barátnője is mellette állt a kormányosállásban.

Szépen gyarapodott a csapat…

A programnak megfelelően végre eljutottunk a híresneves Kék Barlanghoz. Tényleg varázslatos látvány, vitán fölül.

A barlang szájánál vagy hat-nyolc kisebb-nagyobb hajó horgonyzott, utasaik fürödtek vagy a fedélzeten napoztak, mindenesetre „kihalt”-nak semmiképpen sem lehetett nevezni a környezetet.

A fiúk mindenképpen ki akarták használni a fürdési lehetőséget, nekem viszont életemben először nem volt ehhez kedvem (elsősorban a lábam miatt, de ezt majd mindjárt kifejtem) – viszont Attilát semmiképpen sem szerettem volna a felügyeletem nélkül a sziklák és a hullámok közé engedni, ezért kénytelen-kelletlen utána mentem a vízbe. Szigorú atyaként úszógumit parancsoltam rá, és azt kellett látnom, hogy úgy elhúz tőlem, mint a kacsa, én pedig bénán, lassan, kínlódva igyekszem követni.

A víz langyos volt és kellemes, és Attila annyira magabiztosan mozgott benne, annyira könyörgött, hogy végül megengedtem neki, hogy kibújjon az úszógumiból. Kellemesen elpancsolt, amíg meg nem jött az indulási parancs a hajóról. Atesz: sutty… visszaszáguldott, az apja… sutty… visszaevickélt. Odaérve azzal kellett szembesülnöm, hogy saját erőmből nem tudok fölmászni a létra utolsó fokain. Jajjj, de égtem… az idegen fiúk jöttek, kaptak el, amúgy szerintem volt is egy gondolatuk a vén marháról, de szerencsére amikor meglátták a fedélzetre érkező bal lábamat, olyanokat kezdtek mondani, hogy „uhhh” meg „sit” meg „fakk”, szóval a látvány azért némi magyarázatot adott a mozgáskorlátozottságomra.

Az előző napok igénybevételei után az volt a terv, hogy a hajón majd pihentetem a megerőltetett lábamat, de ez nagyon nem jött össze.

Tavaly Goran kapitány csónakja a háborgó tengeren is leginkább csak hintázott billegett, nagyon kellemesen siklott a magunkfajta szárazföldi patkányok számára. Niklas kapitány Gorannál kb harminc évvel fiatalabb volt, élvezte a vezetést, nagyvonalúan kezelte a gázkart, emiatt a hajó folyamatosan olyan ütéseket kapott, hogy a seggemen és a gerincemen át a fejem rázkódott, a nyomorult lábaimmal igyekeztem picit stabilan tartani magam, de azért többé-kevésbé ki lehetett bírni röhögés nélkül.

folyt. köv. (talán nem fél év múlva)

Arra kellett rájönnöm, hogy a Concorso d'Eleganzán megtapasztaltak megosztása egyszerűen szétfeszíti egy blogbejegyzés kereteit, inkább kettéosztottam az anyagot.

Az előző részben beszéltem kicsit az utazásról, a szállásról, a helyszínről és bemutattam, mit tapasztaltunk a Villa Erba nagy udvarán. (https://oreghajo.blog.hu/9999/12/31/concorso_d_eleganza_2023_cernobbio)

Most továbbmegyünk, növeljük a különlegességi szintet. A villa tövében nagyon új, nagyon limitált darabszámban gyártott koncepcióautókkal és prototípusokkal találkoztunk, az aukció helyszínén pedig... na, majd látjátok.

Kezdésnek vessetek egy-két pillantást az autócsodák környezetére:

 Csalás, ez nem is az a villa, de illusztrációként tökéletesen megállja a helyét.

Ez már AZ a villa

Az esemény színvonalát ilyen, lufikupacok közepéből kikandikáló lányok emelték

No de lássok akkor az autókat, végül is ezért jöttünk!

Kode61 Birdcage. A fehér ruhás úr Ken Okuyama, az autó tervezője, gyártója, tulajdonosa stb.

Bertone Birusa (a második képen a szolid "ajtókilincs" látható):

Bugatti Mistral:

Hyundai N Vision 74 (az előző bejegyzés videói között menet közben is látható):

Pagani Huayra Codalunga:

kis ízelítő a BMW-világból:

És akkor következzen az aukció!

Számomra abszoút ikon az F40

Nagyon közelről is szép a szárny:

Ez picit lelakott, de biztos vagyok benne, hogy nagyonnagyon sok pénzért ment el végül:

Bentley:

Rallye Bentley és a lépcsője:

Bugatti Chiron + közelről a karbon karosszériája:

Lamborghini Countach:

Ferrari Daytona, jelentős tétel az autóskártyámból!

Lamborghini Diablo és a motorja:

Ferrari 275 GTB/4, 1967:

Ferrari 512M, 1996-ból:

Ferrari 312PB, 1972, plusz a hátsó gépészete (végül 12 millió euróért ment el - nem én voltam, esküszöm!):

Ferrari 166MM Touring Barchetta, 1949:

Már elvesztettem a fonalat, hogy ez tulajdonképpen melyiknek is a belseje, de olyan szép...

Lamborghini Murcielago R-GT (ez is húsz éves már!)

Lamborghini Miura P400, 1968

Lancia Astura Cabriolet, 1936

Ferrari 500 TR Spider, 1956:

És végül a legendás sirályszárnyas:

A balkáni hetek után ugorgyunk, jöjjön egy kis Észak-Olaszország, az is megér egy mesét!

A kiruccanás apropóját egy árukapcsolás jelentette: egyszerre tettünk kedvére Laci autómániájának és a család világfelfedező hozzáállásának.

Nézegettük a neten az elérhető távolságon belüli autóstalálkozókat és örömmel fedeztük föl a Comói tó partján megrendezett Concorso d'Eleganza rendezvényt, ahol az autócsodák mellett jutnak Odinak kastélycsodák, Atesznak meg hegyi ösvények is. All in one…

900 kilométer, erős egy délutánra, de nem akartunk sokat lecsípni sem az iskolából, sem a munkaidőből, úgyhogy az útra a péntek délutánt/estét szántuk.

A munkámból adódóan is nagyon sok szállásfoglalást intéztem már az elmúlt években, azzal a modellel viszont még nem találkoztam, amit a leccoi apartmanhotel képviselt. Nem fecsérlik a pénzt holmi recepció meg drága személyzet fönntartására, előzetesen megkértek, hogy egy elég nyavalyás és összetett regisztrációs rendszerben adjuk meg az adatainkat, szkenneljük be az útiokmányainkat, amiért cserébe ők majd elküldik a kapukódot, amivel bejutunk először a szállodába, aztán az apartmanunkba.

Az egyezségnek csak a ránk eső része teljesült, a nyitókódok hiányában hiába üldöztük telefonon egész délután a fogadóst, így aztán este tízkor teljesen reménytelen helyzetben álltunk a kapuban. (Fél nyolc után már csak automata vette föl a telefont azzal a dumával, hogy köszöni a hívásomat, de próbálkozzak inkább másnap reggel, hátha akkor jobban ráér… köszi…)

Ahogy ott sertepertéltem a szitáló esőben, törtem a fejem a legális bejutási lehetőségeken, érkezett egy párocska. Na, gondoltam, az ő kapunyitásuk oldalszelén bejutok az udvarba, onnantól meg majd lesz valahogy! Hát ez nem ment ilyen egyszerűen, szegények teljesen megijedtek tőlem, nem hitték el, hogy becsületes szándékkal szeretnék bejutni (hiszen akkor lenne kódom – há’ nem? DE!). Tragikomikus volt, ahogy ők nem mertek bemenni, én meg nem tettem meg azt a szívességet, hogy lelépjek. Ők adták föl! Benyomultam utánuk az udvarra, ha tetszett nekik, ha nem.

Ez viszont még messze nem volt egy megnyugtató fejlemény, hiszen személyzettel, pláne kulccsal továbbra sem sikerült összefutni, végül három, az udvaron dohányzó lánytól kaptam meg a fölvilágosítást: megmutatták, melyik apartman a személyzeté.

A kopogásra egy ideges öregasszony bújt elő, vagy ébresztettük, vagy a sorozata mellől ugrasztottuk, mindenesetre többször hangsúlyozta, hogy későn érkeztünk, és ráadásul minek… meg ilyesmi. Végre kaptunk kulcsot, elfoglaltuk az apartmant, közben a nyanya közölte, hogy az ébresztés ára 20 euró lesz… Mondtam neki, hogy hasta manana, van most elegem, hagyjon békén. Megegyeztünk, hogy másnap kapja a pénzét. Igazán nem mi tehetünk arról, hogy többet a színét sem láttuk – ha esetleg olvasná a bejegyzést, szóljon nyugodtan, megvan még a húsz eurója!

Reggel kényelmes tempóban kanyarogtunk át Cernobbioba.

Ahogy közeledtünk, úgy vált minden egyre szürreálisabbá – legalábbis a magunkfajták számára. Az autók… hát az autók, látjátok a képeket, már az út is ilyenekkel volt tele.

De a város, a környezet, az épületek… Az olasz arisztokrácia eleganciája, a villák, amik nem olyanok, mint a francia vagy a skót kastélyok, egészen más ízléssel építve és körbevéve… Kevés vagyok ahhoz, hogy leírjam. Innentől a képeké lesz a főszerep.

A képek a kiállított autókra koncentrálnak – én ezúttal Lacival tartottam, nem másztam hegyet, nem annyira néztem várost). Nagyon sokat fényképeztünk, a rendezés során úgy döntöttem, hogy nagyjából a négy helyszín szerint mutatom meg az érdekes képeket.

Az első „helyszín” mindjárt ki is lóg a sorból, ez az utca. A rendezvény két helyszínen folyt: az egyik volt a „plebsé”, a Villa Erba udvara, a másik pedig a Villa D’Este, a szuperexkluzív majdhogynem elzárt terület. A két villa közötti körülbelül másfél kilométeres útszakasz csodálatos terepe volt az autószpottereknek. Itt elsősorban videókat készítettünk, ezeket földobálom a youtube-ra, akit érdekel, ott meg tudja azokat nézni.

A villa Erba bejáratától (a szemfülesebbek ebből már rá is jöhetnek, hogy mi a kettő közül melyik rendezvényen vettünk részt) egy nagy füves térségre jutottunk, ahol voltak egyrészt hétköznapi használatra alkalmas, de azért különleges, sportos autók, ritka, egyedi oldtimer modellek, a múlt század első feléből származó kocsik és a villa tövében pályaversenyautók álltak.

A villa másik oldalán új és nagyon exkluzív ritkaságokat állítottak ki.

Ennek a térségnek a szomszédságában volt a BMW-liget. A BMW a 2023-as rendezvényt valószínűleg jó sok pénzzel támogatta meg, ők valamilyen szinten „díszvendégek” voltak, külön kiállítóterülettel – és az VIP-vendégeket is vadiúj 7-es BMW-kkel fuvarozták.

Volt mindezen túl egy csarnok és a vele szomszédos térség, ahol az aukciót rendezték, ahol az árverésre bocsátott autókat lehetett megnézni.

Szóval kezdjük az utcán:

Citroen Espace:

Bugatti

BMW M1

Hyundai N Vision 74

Ford GT

Porsche generációk

Pagani és Rolls-Royce

Martini Porsche 917

Ferrari Dino

Cadillac Series 62 Ghia

Rolls-Royce Silver Wraith 1949

Oldtimer Ferrari

Duesenberg és Packard

Vegyes vonulás

A kevés amerikai vendég egyike

... és ez még csak a nyilvános parkoló volt!

A népes svéd küldöttség

a Porsche 917, ugye, ahogy a videón is...

Csak a szerény külső parkoló.

Közelről ilyen:

No, és akkor menjünk be az udvarba! Ott kb ez a látvány fogad:

Kezdésnek nem is rossz...

Aztán:

Szolid kezdés, Alpine, Aston Martin

Aztán: amerikai autók olasz designnal; Cadillac és Chrysler.

Francia büszkeség:

Cápa és Ferrari:

Bugatti:

0

Porsche:

Egy kis szívritmuszavar:

 Ilyen Citroent még a mesekönyvben sem láttam!

		Ez itt az ajtó!

Duesenberg:

Ford GT:

Alfa Romeo:

Gyalogosvédelem:

Lanciák:

Nagyon szerettek volna egy közös képet, én meg hagytam magam...

Egy maharadzsa Silver Wraith-je, egyenesen Indiából

Maserati, Mercedes, Miura...

Minik, ha összejönnek:

PP:

A Lancia Florida Coupe szigorú őrizet alatt áll:

Veterán verseny-Peugeot:

Porsche

Porsche a Porschéban:

Rolls-Royce:

Isdera Coupe. Megint egy kocsi, amit maximum matchboxként tudtam elképzelni:

A dicső Szovjetunió küldötte:

Lássuk a versenyautókat!

Elsőre egy kis méregzsák:

Egy bajor mintás BMW:

Alfa Romeo:

Vadászmester BMW:

még egy valószínűtlen műtárgy a múlt századból	azt mondták, a csúcsjárgány csajjal együtt nyerő párosítás... :-D

Ferrari 512 BB LM 1978-ból - már majdnem óvodás voltam, amikor ez a dög épp teljesítette a Le Mans 24 órást.

Az egy dolog, hogy 12 hengeres, hatliteres McLaren BMW, na de kik vezették!?!?!

Hasonlóan: Porsche 936/77, na de Jackie Ickx a kormánynál???

 így érkezett a villához:

Akkor egy kicsit bővebben a Sauber Mercedesről...

fölöltözve...	... és félmeztelenül

 a dicső múlt:

na de hogy zúg! 

egy másik nézőpontból:

további Ferrari versenyautó:

Porsche 917K

Ferrari 512 BB LM 1981-ből:

 így érkezett a villához:

Hát ez őrült hosszú lett...

Kettévágom inkább, a maradéknak szentelek egy külön bejegyzést.

Hazafelé

A másnapi program: Sarajevo, aztán irány haza! Hát ez nem így sikerült.…

Az emésztésünknek valahogy mostanra lett elege a balkánból, és úgy döntött, rövid úton hazaparancsol minket. Különösen szegény Odit viselte meg az éjszaka, de én sem voltam nagyon jó bőrben.

Fájó szívvel mondtunk le Sarajevóról.

Az út először a Neretva völgyében vezetett, lélegzetelállító tájon. Csak kanyarogtunk a völgyben, hatalmas, meredek sziklák között – sajnos Odi az állapota miatt nem tudta élvezni a látványt, én meg azért, mert időről időre belefutottunk egy-egy kényelmes sofőrbe, aki úgy gondolta, hogy a táj szépsége megérdemli, hogy a hatvan kilométeres utat óránkénti hatvan kilométeres sebességgel tegye meg, nem törődve a mögötte föltorlódó kocsisorral. (A folyamatos kanyargás miatt előzésre nem sok esély volt, azt a keveset meg muszáj volt kihasználni, ha még ebben az évtizedben haza akartunk érni.) Fényképezésre természetesen teljesen alkalmatlanok voltunk.

Sarajevó előtt meglepetten vettük észre az autópályát, amin szépen (és hozzáteszem: potom pénzért…) hasítottunk északra, amíg tartott. Aztán folytatódott a kocsisorban kanyargás, sok-sok kilométeren át a Boszna folyó völgyében.

Dobojban egy lámpás kereszteződés és két körforgalom megoldhatatlan kombinációjának jóvoltából még egy utolsó ízelítőt kaptunk az állandó és hamisítatlan balkáni dugóból, elvesztettünk egy órát, de innentől már tényleg komoly akadály nélkül jöhettünk hazafelé. Odzak határában egészen váratlanul találtunk egy valószínűtlenül új és tök üres autópályát, ami aztán egészen Pélmonostorig vezetett.

Innentől már fél lábbal itthon voltunk.

Mohács után olyan fáradtság ült rám, hogy már az előzéseket is abbahagytam, csak csorogtam a sorral, mert érzetem, hogy inog a koncentrációm, de szerencsére így hamarosan és épségben hazatértünk.

Érzékeny búcsút vettünk kedves virpazari vendéglátóinktól, akiket hiába győzködtünk, hogy az első reggeli mennyiségének a harmada is teljesen elegendő egy közepes gyomorrontáshoz… Attilán megkönyörültek, ő valamivel kevesebbet kapott, mint mi, nekünk viszont elmondták, hogy a reggeli pont ugyanolyan fontos étkezés, mint az ebéd, a vacsora és bármelyik másik, úgyhogy tessék mindent szépen megenni. Hát nem sikerült…

Ismételten kiszedtük Attila vadiúj albán fociját a dzsindzsából, ahova 48 óra alatt másodszor bújt el, aztán északnak fordultunk.

forgalom

Virpazar után a keskeny utat választva elkanyarogtunk a Pavlova Strana nevű kilátópont felé, hogy még egy pillantást vessünk a Shkodra-tóra. Fényképeztünk párat, közöltük az érdeklődőkkel, hogy tegnap már megvolt a hajókirándulás, aztán hajts, tovább…

Virpazar fölött

panoráma a Pavlova Strana-ról (tegnap ott lent hajóztunk...)

Már éppen meguntam a keskeny, kanyargós utat, amikor végre kijutottunk a vadiúj podgoricai országútra. Többektől hallottuk, több helyen olvastuk, hogy a helyi Nijagara Vodopad vízesés így augusztus közepe táján nem kifejezetten látványos, ezért ejtettük a programot, nyomtuk a gombot Mostar felé.

Podgoricából kifelé az útépítés miatt még egyszer beakadtunk a dugóba, de onnan kiszabadulva már kényelmesen, normálisan haladhattunk. Niksic után, Vidrovannál balra tértünk, északnyugati irányba. Innentől pár tucat kilométeren keresztül ismét szűk, néptelen utakon közeledtünk a bosnyák határ felé. Forgalom nem volt, a táj vad, kietlen, néhol nagyon szép.

Bobotovo Groblje - kolostor a határon

Ha valaki azt mondja, hogy a beremendi határátkelő az Isten háta mögött van, próbálja ki egyszer Bobotovo Grobljét a montenegrói-bosnyák határon. Ez annyira unalmas egy hely, hogy még a bosnyák macskacsaládnak sem volt jobb dolga, mint a határrendészeti eljárásokat tanulmányozni…

Átérve Boszniába változatos tájon haladtunk, eleinte leginkább talán valami fennsíkfélének tűnt, füves pusztaság, később folyóvölgyekbe ereszkedtünk, itt már komoly erdőkön is keresztülmentünk. Kazanc, Gacko, Nevesinje – itt volt némi hegymászás, aztán már Mostar közeledett.

Közben elhaladtunk egy be nem jelentett kanyon mellett (gyanús, hogy a Zalomka folyóé), de amikor megpróbáltuk megközelíteni és lefényképezni, olyan durva szemétdombba ütköztünk, aminek a láttán bármelyik albán külváros kis közössége is elismerően csettintett volna. Egyébként is követett minket egy igen komolynak tűnő zivatar, ezért inkább nem feszegettük a kanyonbajutás lehetőségeit, haladtunk tovább Mostar felé.

Blagaj erődje, már Mostar határában

Gondot jelentett, hogy bosnyák internetünk nem volt – egy nap kedvéért nem is akartunk venni, így viszont a navigáció meglehetősen hézagosan működött. Ez nyilván nem könnyítette meg a szállás megtalálását, de pár perc telefonos segítség igénybevételével ezt is abszolváltuk.

Az Emya apartman a már megszokottakhoz hasonlóan jó színvonalú, tágas, két szobás hely. Ugyan csak az egyik szoba légkondicionált, ez komoly gondot nem okozott.

Az volt a terv, hogy gyorsan kipakolunk, és nyomulunk is a belvárosba, de eddigre utolért a vihar és egy kiadós felhőszakadás csapott le a városra – ennek az elmúltát meg kellett várni (viszont a hőmérsékletre csodálatos hatással volt az intenzív zuhé...)

Szuper, cella....

Amikor viszont bejutottunk, nem győztük kapkodni a fejünket. Teljes kultúraváltásba csöppentünk: konkrét iszlám világ Európa közepén. Elfátyolozott nők, török kinézetű kézművesek, az egész miliő mellbevágott.

                                                                                           Az a találat úgy ott maradt a zivataros kilencvenes évekből

Akklimatizációként megnéztük a Biscevic-házat, ez eredeti formájában mutatja meg az itt élt muszlimok egykori lakhatását. A bútorzat, a díszítések, a használati eszközök mind döbbenetesen idegenek voltak – legalább annyira, mint a teknős, aki a melléképületben múlatta az időt – róla ugyanis kiderült, hogy azt demonstrálja, hogy a fajtája közkedvelt háziállat volt (?) az itteniek körében.

háziállat	janicsárjelölt

A ház után az óvárosban barangoltunk, kapkodtuk a fejünket, szűkültek az utcák, sűrűsödött a tömeg, Nagyon érdekes volt. Lassan alkonyodott, mire az Öreg hídhoz értünk. Ezt a tételt is pipálhatom a bakancslistán. Nem tudom, mire számítottam, de arra nem, hogy ilyen meredek rajta a járás, amit a simára koptatott kövek sem könnyítenek meg; a lábnak kapaszkodóul szolgáló kiemelt kövek pedig egyáltalán nem komfortos távolságban helyezkednek el. Mindegy, kár ezen nyafogni, az élmény nagyszerű volt.

tömeg, turizmus

A hídugrók bőszen produkálták magukat, rázták a kalapot, gyűjtötték a pénzt, de a hídra tömörült nép miatt végül éppen a produkció nem volt látható (már a nézők úgy 90%-a számára).

Pillantás a hídról

A fárasztó nap után már épp’ ideje volt ebédelni egyet, be is ültünk egy helyre, mire mindjárt ismét rázendített az eső. Elmondhatom, itt jól időzítettünk.

Evés után még bóklásztunk kicsit, de a napot nem lehetett hosszabbra nyújtani, indulni kellett a szállásra. Arra azért még jutott idő, hogy egy kedves zalaszentgróti családdal beszélgessünk kicsit, de aztán tényleg menni kellett aludni.

Említésre méltó, hogy itt, az utazás 18., utolsó előtti napján, a Balkán szívében kaptam az első parkolási bírságot. Enélkül nincs nyaralás! :-D