Érzékeny búcsút vettünk kedves virpazari vendéglátóinktól, akiket hiába győzködtünk, hogy az első reggeli mennyiségének a harmada is teljesen elegendő egy közepes gyomorrontáshoz… Attilán megkönyörültek, ő valamivel kevesebbet kapott, mint mi, nekünk viszont elmondták, hogy a reggeli pont ugyanolyan fontos étkezés, mint az ebéd, a vacsora és bármelyik másik, úgyhogy tessék mindent szépen megenni. Hát nem sikerült…

Ismételten kiszedtük Attila vadiúj albán fociját a dzsindzsából, ahova 48 óra alatt másodszor bújt el, aztán északnak fordultunk.

forgalom

Virpazar után a keskeny utat választva elkanyarogtunk a Pavlova Strana nevű kilátópont felé, hogy még egy pillantást vessünk a Shkodra-tóra. Fényképeztünk párat, közöltük az érdeklődőkkel, hogy tegnap már megvolt a hajókirándulás, aztán hajts, tovább…

Virpazar fölött

panoráma a Pavlova Strana-ról (tegnap ott lent hajóztunk...)

Már éppen meguntam a keskeny, kanyargós utat, amikor végre kijutottunk a vadiúj podgoricai országútra. Többektől hallottuk, több helyen olvastuk, hogy a helyi Nijagara Vodopad vízesés így augusztus közepe táján nem kifejezetten látványos, ezért ejtettük a programot, nyomtuk a gombot Mostar felé.

Podgoricából kifelé az útépítés miatt még egyszer beakadtunk a dugóba, de onnan kiszabadulva már kényelmesen, normálisan haladhattunk. Niksic után, Vidrovannál balra tértünk, északnyugati irányba. Innentől pár tucat kilométeren keresztül ismét szűk, néptelen utakon közeledtünk a bosnyák határ felé. Forgalom nem volt, a táj vad, kietlen, néhol nagyon szép.

Bobotovo Groblje - kolostor a határon

Ha valaki azt mondja, hogy a beremendi határátkelő az Isten háta mögött van, próbálja ki egyszer Bobotovo Grobljét a montenegrói-bosnyák határon. Ez annyira unalmas egy hely, hogy még a bosnyák macskacsaládnak sem volt jobb dolga, mint a határrendészeti eljárásokat tanulmányozni…

Átérve Boszniába változatos tájon haladtunk, eleinte leginkább talán valami fennsíkfélének tűnt, füves pusztaság, később folyóvölgyekbe ereszkedtünk, itt már komoly erdőkön is keresztülmentünk. Kazanc, Gacko, Nevesinje – itt volt némi hegymászás, aztán már Mostar közeledett.

Közben elhaladtunk egy be nem jelentett kanyon mellett (gyanús, hogy a Zalomka folyóé), de amikor megpróbáltuk megközelíteni és lefényképezni, olyan durva szemétdombba ütköztünk, aminek a láttán bármelyik albán külváros kis közössége is elismerően csettintett volna. Egyébként is követett minket egy igen komolynak tűnő zivatar, ezért inkább nem feszegettük a kanyonbajutás lehetőségeit, haladtunk tovább Mostar felé.

Blagaj erődje, már Mostar határában

Gondot jelentett, hogy bosnyák internetünk nem volt – egy nap kedvéért nem is akartunk venni, így viszont a navigáció meglehetősen hézagosan működött. Ez nyilván nem könnyítette meg a szállás megtalálását, de pár perc telefonos segítség igénybevételével ezt is abszolváltuk.

Az Emya apartman a már megszokottakhoz hasonlóan jó színvonalú, tágas, két szobás hely. Ugyan csak az egyik szoba légkondicionált, ez komoly gondot nem okozott.

Az volt a terv, hogy gyorsan kipakolunk, és nyomulunk is a belvárosba, de eddigre utolért a vihar és egy kiadós felhőszakadás csapott le a városra – ennek az elmúltát meg kellett várni (viszont a hőmérsékletre csodálatos hatással volt az intenzív zuhé...)

Szuper, cella....

Amikor viszont bejutottunk, nem győztük kapkodni a fejünket. Teljes kultúraváltásba csöppentünk: konkrét iszlám világ Európa közepén. Elfátyolozott nők, török kinézetű kézművesek, az egész miliő mellbevágott.

                                                                                           Az a találat úgy ott maradt a zivataros kilencvenes évekből

Akklimatizációként megnéztük a Biscevic-házat, ez eredeti formájában mutatja meg az itt élt muszlimok egykori lakhatását. A bútorzat, a díszítések, a használati eszközök mind döbbenetesen idegenek voltak – legalább annyira, mint a teknős, aki a melléképületben múlatta az időt – róla ugyanis kiderült, hogy azt demonstrálja, hogy a fajtája közkedvelt háziállat volt (?) az itteniek körében.

háziállat	janicsárjelölt

A ház után az óvárosban barangoltunk, kapkodtuk a fejünket, szűkültek az utcák, sűrűsödött a tömeg, Nagyon érdekes volt. Lassan alkonyodott, mire az Öreg hídhoz értünk. Ezt a tételt is pipálhatom a bakancslistán. Nem tudom, mire számítottam, de arra nem, hogy ilyen meredek rajta a járás, amit a simára koptatott kövek sem könnyítenek meg; a lábnak kapaszkodóul szolgáló kiemelt kövek pedig egyáltalán nem komfortos távolságban helyezkednek el. Mindegy, kár ezen nyafogni, az élmény nagyszerű volt.

tömeg, turizmus

A hídugrók bőszen produkálták magukat, rázták a kalapot, gyűjtötték a pénzt, de a hídra tömörült nép miatt végül éppen a produkció nem volt látható (már a nézők úgy 90%-a számára).

Pillantás a hídról

A fárasztó nap után már épp’ ideje volt ebédelni egyet, be is ültünk egy helyre, mire mindjárt ismét rázendített az eső. Elmondhatom, itt jól időzítettünk.

Evés után még bóklásztunk kicsit, de a napot nem lehetett hosszabbra nyújtani, indulni kellett a szállásra. Arra azért még jutott idő, hogy egy kedves zalaszentgróti családdal beszélgessünk kicsit, de aztán tényleg menni kellett aludni.

Említésre méltó, hogy itt, az utazás 18., utolsó előtti napján, a Balkán szívében kaptam az első parkolási bírságot. Enélkül nincs nyaralás! :-D